Hajrá apa!

Életem első hatórás versenye. Hülyén hangzik, de ez eddig kimaradt, elsősorban a lassú iramom miatt nem vonzott rövid optivitás karrierem alatt. Most viszont így év végére egyértelműnek tűnt a döntés, hogy megyek. Főleg, hogy Erika is ki akarta próbálni az ultrafutást, a tájfutó idénynek már vége, úgy gondolta lesz ideje kipihennie magát. A hab a tortán, hogy Évi a múltkori futása után újra el akart indulni két órán, sőt a kétfős, kétórás váltóknál a „Hajrá Kölykök!” csapata is benevezett két gyermekünkkel.

Az előjelek nem voltak jók. Erika is sérüléssel bajlódott, a térde a hosszú hétvége extrém terhelése miatt elkezdett fájni, nekem a lumbágóm két hónapja nem engedett normális edzésmunkát, helyette megismerkedhettem kedves, segítőkész emberekkel. Orvosok, nővérek, gyógymasszőr. Egyedül a gyerekek várták a versenyt, mint a Mikulást.

Az utolsó napokra kezdett minden megjavulni. A sérülések elmúltak, a fájdalmat elfújta a szél, előjött a már ismerős, kedvelt érzés: izgalom a tetőfokon, megint ultrafutó verseny. (Akkor még nem gondoltam, hogy nekem nem lesz az, bár a lelkem mélyén sejtettem)

Hajnali indulás, szűk három óra múlva Velencén voltunk, ahol egy árva gondola sem volt a tavon, eléggé szezon végi hangulat uralkodott a parton. Jelentkezés után ismerősökkel beszélgetés, kicuccolás a célhoz, majd mentünk egy kört a pályán. A rajt utáni emelkedő már itt feltűnt, hogy nem lesz a szívem csücske az elkövetkező órákban, a felfele futás még mindig nem megy. (Mostanában a vízszintes is nehezen)

Gyorsan eljött a rajt ideje, előtte a szokásos csapatfotó, majd neki a pályának. Nagyon lassan kezdtem, edzetlennek éreztem magam – joggal – így nem akartam megborulni korán, ráadásul egy hete olyan szenvedős futást produkáltam, hogy ha nincs ott Adri, akkor szerintem stoppal megyek haza. Ezek után nyitottam egy 6:30-as körrel (1150 m), amit a későbbiekben csak néha-néha döntöttem meg. Lehet, hogy vicces ez az iram, de nekem akkor ennyire futotta. És örültem, hogy futotta…

Körözgetve, egyedül elvoltam, rengeteget beszélgetve. Szinte minden körben akadt egy ismerős, akivel válthattam pár szót, ami gyorsan röpítette az időt. Na meg az, hogy láttam a gyerekeket, akik szédületes iramban nyomták, így sűrűn találkoztunk. Ugyanígy Erika, aki a tudatlanok nyugalmával, miután nem tudta milyen hat órát futni, ötperces ezrekkel indult neki a napnak. Gyakorlatilag a verseny végéig hallgattam a „Gyerekek nagyon ügyesek”, „Anya nagyon jól megy” dicséreteket, hízott a májam, nem kicsit.

Mikor a kétórás futamnak vége lett tudtam meg, hogy Emma és Gabi megnyerték a kategóriájukat, Erika pedig negyedik. Itt megszakítottam a versenyem, hogy a papíros eredményeket átnézzem, kezdett érdekelni a női mezőny. Mármint az eredményük. Gyorsan átnéztem, megtanultam a neveket, eredményeket majd megvártam Erikát és gondoltam futok vele annyit, hogy átadjam neki az információkat, ne vakon kelljen versenyeznie. Beálltam mellé, elkezdtem mesélni, majd jött az emelkedő, amin az oxigén felhasználásom átlépte a beszélgetős határértéket, gyakorlatilag Erika irama beszédképtelenné tett. Mikor lankásodott akkor tudtam referálni neki.

És itt feladtam. Kiálltam, leültem a padra és azt terveztem, hogy a hátralévő időt szurkolással töltöm el. Pár ismerős kérdezte, hogy mi történt, páran a továbbfutást javasolták. Én inkább lefeküdtem és a kemény sörpadon kicsit jobban éreztem magam, a derékfájás nem volt annyira elviselhetetlen. Igazából így utólag nem tudnám megmondani mi volt a rosszabb: a lumbágó vagy az elmúlt két hónap rendszertelen és elégtelen edzéseinek hatása, az edzetlenség. Talán a kettő együtt volt sok. Gyógyszer, fekvés és jó volt, csak az idő közben kegyetlenül elszállt.

Mikor a négyórások a vége felé közeledtek, akkor Éva nénit újra megláttam és úgy gondoltam legalább beszélgetek egy jót vele, ha már a versenynek lőttek. Mentünk is egy kört, majd miután kezdett hatni a fájdalomcsillapító (Fújj, micsoda dolog!) rájöttem, hogy mégis inkább futnék. De tényleg és nem tingli-tangli sétálgatást. Ebben azért segített Lajkó Csaba is, mikor próbáltam egyenesen tartani magam és sziszegtem, akkor csak annyit mondott: „Nyugi, itt nem fog sajnálni senki, fussál!”. Na, a sajnálatból tényleg nem kértem, úgyhogy maradtam a futásnál. Nehogymár!

Erika kezdett fáradni. Ismerem már annyira, hogy észrevegyem, mikor borul meg. Annyi tapasztalatom már van, hogy ilyenkor nem segít a szép szó, a rábeszélés, de közben meg kár lett volna hagyni, hogy a még mindig őrizgetett második helyét elveszítse. Egyik találkozásnál csak annyit tudtam neki mondani, hogy vagy összeszorítja a fogát és fájva bár de végignyomja a hátralévő másfél órát, vagy vár egy évet a következő OB-ig. Nem tudom, hogy segített-e, de innentől mint egy gép ment, csak hajráztam neki mikor találkoztunk.

10 perccel a vége előtt még összefutottunk, felvetette, hogy a végét fussuk együtt, gondolkodás nélkül utasítottam el az ajánlatot, tekintettel arra, hogy az az iram megölt volna. Így maradtam szépen, már minden mindegy volt, ultratávot (>50 km) már úgysem tudtam futni, az meg hogy 40 vagy 42 km a vége tökmindegy.

Persze, hogy a végső sziréna az emelkedő tetején ért, még egyszer megmászhattam. Bár ez lehet egy jelképe ennek a versenynek, csak nem tudom mit jelent.

Eddig mindig a lefújás után kocsiba vágtuk magunkat és irány haza, én sose vezettem. Most előre megbeszéltük, hogy én vezetek hazáig. Szerencsére volt egy vacsora és egy eredményhirdetés, ami közben tudtam pihenni, így nem hullottam szét teljesen.

Na de az eredményhirdetés! A gyerekeké volt először, mi tudtuk, hogy ők nyertek, a többség számára meglepetés volt a látvány. Ahogy másnap beszélgettünk Gabiékkal, majd megszokják…

Utána Erika jött. Háromszor. Abszolút 2. hely, OB 2. hely, közben pedig még az ultra premier különdíjat is átvehette. Nem tudom mennyire hihető, hogy ez volt az első ilyen versenye (sőt edzésen se futott még 42 felett), de páran kétségbe vonták. Én meg örültem és nagyon büszke vagyok rájuk. Na meg arra, hogy ha én nem hülyülök meg és kezdek el ultrafutó versenyekre járni, akkor most szegényebbek lennének ezzel az élménnyel. Ami mindenkinek fantasztikus volt.

Még nincs vége az évnek, de érdemi verseny már nem lesz. Pár hétig még lábadozhatok, utána viszont kezdődik az alapozás, várnak a 2015-ös versenyek, amikre konkrét céljaim vannak.

Amik inspirálóak…

Tájfutó Éjszakai OB 2014 Hollóstető. Így leírva nem tűnik különlegesnek, nekem az.

Éjszakai tájfutó versenyen az utóbbi pár évtizedben "csak" alföldön indultam, technikailag az könnyebb, bár az sem feltétlen laza futkorászás csengő nevetéssel kombinálva, de nekem az még belefér. Ugyan három tájfutó 24 órás váltó van mögöttem az elmúlt évekből, de ott az éj leple alatt kizárólag easy pályákat vettem el, így az inkább csak afféle éjszakai terepfutás volt, térképhasználattal. Most viszont felmerészkedtem hegyre, ugyan nem a 40 éves korosztályomban, de nem is a felnőtt brutál pályán szándékoztam szívatni magam, szerencsére van egy ún. Br kategória, mely technikailag kellő kihívás, viszont a távolság rövidebb, így az utolsó pontokat már jó eséllyel nem virradatkor találom meg, hanem emberi léptékkel mérhető időintervallumon belül befejezem az erdő vegzálását. (A kategória nevében az "r" a rövid szót jelképezi, nem a retardált vagy rokkant szavakat.)

Már napokkal a verseny előtt Erikával beszélgettük, hogy mennyire jó ötlet ez, mármint a várható 2-4 fok, eső, nagy szél kombinálva a sötét, meredek, csúszós erdővel. Ekkor többször elhangzott egyik kedves kolléganőm mondása, "Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni". Így próbáltuk magunkat motiválttá tenni a rajtra - mások szerint nem sok sikerrel.

A verseny napján még otthon egy finom ebéd, majd utána irány a Bükk. Menet közben még világosan láthattuk milyen idő várható ránk, szakadt az eső, vágott a szél és piszok hideg volt. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

Odaértünk, jelentkezés megvolt, megérkezett Endre is, így mindhárom vásárhelyi agyhalott készen állt a rajtra. Vacilláltam miben fussak, végül a hideg ellen semmit sem érő bozótnadrág alá felhúztam egy térdig érő futógatyát, a póló alá pedig egy trikót. Ezt kiegészítette a frissen beszerzett derékövem, amitől azt vártam, hogy tudok majd végre terepen is futni normálisan, a lumbágóm már kezd unalmas lenni. Fejemen a kínai ipar remekével, az egyik legolcsóbb fejlámpával nekilódultam a rajtmenetnek, mert hát először fel kellett mászni az égbe, hogy egyáltalán elrajtolhassunk. Arra mindenesetre jó volt, hogy tíz méter után már nem fáztam, az emelkedőn hamar bemelegedek. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

Végre rajt. Innentől már - elvileg - csak a pályára szoktam koncentrálni, ezért jövök. Itt érzem jól magam. Bár az első méterek meredek lefelén voltak, ahol a gravitáció 2:0-ás előnyre tett szert, utána már egy szép emelkedő jött, egy gödörponttal. Szerencsére az irányom jó volt, így a nehezen észrevehető bóját is sikerült hamar kikapnom. Ez adott egy kis önbizalmat, bár miután továbbra is felfele mentem, ahol ráadásul hibáztam is, a hegy visszapofozott a valóságba. A csúnya viszont a 3. pont volt, ahol elvesztettem a kontrollt és ugyan közel jártam a pontomhoz a tök üres erdőben bolyongtam egy párszáz négyzetméteres területen, de az enyémet nem találtam meg, itt legalább 5-7 perc benne maradt. Négyesre megint hiba, nem nagy, de hiba. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

A kilencesig apró hibázásokkal, fájdalom nélkül (I love Ketodex!) elbohóckodtam, mivel tudtam, hogy 14 pontunk van, így már a végét vizionáltam. Sajnos mikor a térképet kihajtogattam láttam, hogy a következő átmenet akkora, mint az addigi pályám volt. Útvonalválasztásra volt lehetőség, délről úton nagyot kerülve, középen bozótharcot vívva az éjszaka démonaival, vagy északról odafigyelősen kerülve. Győzött Észak, utólag azt mondom jó ötlet volt, még akkor is, ha elvesztettem pár helyen a kontaktust a térképpel, tereppel. Azóta is erős gyanúm van egy-két térképhibára, de végül is nem befolyásolt. Az annál inkább, hogy a derekam miatt nagyon óvatos voltam, baromi óvatosan - lassan - futottam. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

A vége már pörgős volt, pár rövid átmenet, az egyetlen kihívást az okozta, hogy az országúton átkelésnél egy pár méteres letörésen kellett felmászni, ami túl meredeknek, sárosnak, csúszósnak bizonyult. Miközben harmadmagammal köpültük a hegyoldalt és inkább visszafele csúsztam, egy autó lassított mellettünk (gondolom észrevette a három fejlámpás valamit, akik szinte egy helyben kapálóznak az út fölött) és letekert ablakkal megérdeklődte, hogy ez milyen verseny. Sportágunk szeretete miatt nem mondtam neki, hogy tájfutó, elég csúnya képet festettem volna le számára, helyette csak morogtam valamit és off-road üzemmódban kotortam felfelé. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

A célba már lefelé futottunk, itt néztem az órámra másodjára, elhűlve szembesültem a másfél órás időmmel. Ennél már csak az volt meglepőbb, hogy beérkezéskor a harmadik helyen álltam (Egyéni indításos a verseny, tehát végig kell várni minden indulót a végleges helyezéshez), amit ráadásul meg is tartottam, így egy újabb éjszakai versenyen lettem dobogós. Ennek örülök, még akkor is, ha nem a legnehezebb pályán indultam, nem a legjobb mezőnyben. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni

Utólag azt mondtam, amit többen is beszéltek már a célban, hogy ez a köves, ágas, faleveles talaj miatt nehéz verseny volt (Erikának nem, de neki semmi sem az), szerintem mindenki büszke magára teljes joggal, egy ilyen verseny jelentősen felgyorsíthatja az evolúciót, aki talpon marad, fennmarad. Lehet, hogy a körülmények nem a legideálisabbak voltak, sokan ilyenkor már futópadra vonulnak csillogó-villogó konditermekbe, de ezt az élményt kihagyni kár lett volna. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

Erika végül a nőknél befutott a pontszerző 8. helyre, Endre sok-sok év éjszakai kihagyás után 14. lett, szerintem mindketten fantasztikusak.

Ezzel vége a 2014-es tájfutó idénynek számomra. Kár, mert

Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

Messziről indítok. Januárban Golyó, 10 éves totál keverék kutyánk meghalt. Ő volt a tökéletes kutya. Hűséges, játékos, igazi családi kedvenc. Utána nem is akartunk másikat...

Teltek a hónapok és üres volt az udvar. Hiányzott az ugatás (a szomszédoknak lehet, hogy nem), így először én nyávogtam, később a gyerekek is csatlakoztak, így Erika beadta a derekát és lett egy kutyánk. Kiválasztását tudományos kutatómunka előzte meg, Erika egyik kutyatenyésztő kolléganője adta a tippeket. (Utólag is hálás köszönet!)

A végén az akita és a sheltie közt ment a tipródás, végül a gyerekek miatt sheltie lett. Ki is néztünk egyet Tótkomlóson, megbeszéltem a tenyésztővel és elmentünk érte. Mikor ott voltunk akkor a testvérkéje volt oly kedves és tündéri viselkedésével elvarázsolt minket, így Hollywood Black Star (hívónevén Nodi) jött velünk haza. 

Eleinte előszobakutyának indult, majd miután a kert alkalmas lett kiskutya játszótérnek kiköltözött az ajtó elé. Mondjuk a mai napig a nyitott ajtó azt jelenti számára, hogy jöhet be és bárhova bemehet. 

Kacérkodtam a gondolattal, hogy futni is viszem, ekkor mondta azt Paula kolléganőm, hogy "Kisháziéknál a kerti kapu is fut, ha tetszik, ha nem". Nagy igazság!

Most tíz hónapos és megvolt az első versenye. Nem előzmények nélkül, sétálni járunk, így a póráz nem idegen számára, tud közlekedni, de futni csak párszor volt, akkor is csak 1-2 km-t. Mivel vasárnap helyben rendezték a Vásárhely Kupa tájfutóversenyt és a szokásoktól eltérően most nem tiltották a kutyával futást - amit nagyobb rendezvényeken támogatok - én pedig még mindig sántikálok, így kutyás futásra készültem. Első hiba: ezt nem beszéltem meg Nodival.

Városi futam, füves, bokros, aszfaltos, díszburkolatos terep, szerencsére nem hosszú, gondoltam egy kutya edzés nélkül is le tud ennyit futni. Második hiba.

Rajt után az első párszáz méteren még úgy mentünk, mint egy hardcore canicross páros, elöl száguldott egy dúsbundájú törpe, mögötte én. Ez ment is kb. a harmadik pontig, ahol is elfáradt. Innen folyamatosan biztatgattam, hogy jöjjön, mint egy gyereknek úgy magyaráztam, hogy mennyi van még hátra, merre megyünk, stb. Még éppen futottam, bár már határeset volt, hogy sétáljak-e, annyira lassan ügetett mögöttem.

Féltávnál szerencsére a Kossuth téren futottunk át, a Fekete Sas előtti szökőkút még üzemelt, ott megálltunk frissíteni, én szép türelmesen vártam, míg a versenyidő kegyetlenül ketyegett, hogy Nodi Nagyságos Úr lefetyeli a vizet. Harmadik hiba. Három-négy pont múlva újra arra vitt utunk, automatikusan megálltam, Nodi is jó futó módjára frissített. Egy forduló és megint a szökőkút, megint lefetyelés, a padon ülő család meg is kérdezte, hogy ez valami kiképzés része?

Ezután a Dr. Rapcsák András szobornál volt a következő pont, itt megijedtem, a kutya soha nem kapott ideológiai nevelést, a szobrot mégis megugatta. Gyorsan tovább is iszkoltunk, nehogy baj legyen belőle. A következő pont a református Ótemplomnál volt, itt a nyitott ajtón a misét ugatta meg. Ezt sem tőlem látta...

Valahogy elkínlódtam a befutóig, ahol is a gyerekek már vártak minket és tök rendesek voltak, úgy szurkoltak, mintha valami nagy verseny őrületes befutóján lennénk. Sajnos a szurkolás a "Hajrá Nodi!", "Ügyes vagy Nodi!" rigmusokban kimerültek, rájöttem, hogy itt én ma másodhegedűs vagyok. 

A végső pofon az volt, amikor Erika a célvonalnál leguggolva hívta a kutyát, mire az egy olyan iramot futott az utolsó métereken, hogy alig bírtam vele a lépést. Hálátlan kutya!

Jó vacak időt mentünk, szerintem ha az említett kerti kapuval futok, akkor 5-10 perccel gyorsabb vagyok, viszont utólag azt mondom, jól szórakoztam, na meg végre Nodi is elfáradt egyszer úgy tényleg.

Stációk:

1. Hú, ügyes vagy, gyerünk!
2. Na, futás Nudli!
3. Gyere már, nincs sok hátra!
4. Ne csináld ezt velem, itt hagylak!
5. Na még egy kicsit bírd ki!
6. Most hova rohansz, várj meg!

Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek a kutyával futást, tök jó buli, de előtte neki is edzenie kell, lehetőleg együtt a gazdival. Na meg érdemes mindezt futásra alkalmas kutyával tenni, bár a sheltie egyelőre nem reménytelen, de nem egy vizsla. Viszont annyi előnye van, hogy ha siet az ember csak ölbekapja és fut normálisan!

Februárban a Facebook-on találtam egy csoportot, a Fuss 2014-ben 2014 km-t. Csatlakoztam és elkezdtem számolgatni a megtett távolságot. Tök jó volt, hogy folyamatosan jegyeztem, így életemben először tudtam, hogy mikor mit csinálok, eljutottam a tudatosság küszöbére.

Év elején, az alapozásnak köszönhetően jól haladtam, csak úgy faltam a métereket. Időről-időre megnéztem, hogy évszámokra átváltva hol tartok, tök jó volt megismerni régi történelmi eseményeket, amiket mondjuk az idő előrehaladtával egyre nehezebb volt találni. 1848-ból könnyebb eseményt elővadászni, mint 189-ből.

Közben elkezdtem ultrafutó versenyekre járni, azzal gyorsan lehet km-t fogyasztani. Eleinte jól is ment, de egy idő után beütött, hogy túlvállaltam magam. Nem elsősorban fizikálisan (Dehogynem!), volt hogy mentálisan fáradtam le. Júniusban két 12 órás közt leállamvizsgáztam - tanulási szokásaim miatt ez kevés alvást jelent - majd lesérültem. Szeptemberben ismét sérülés, bár ez inkább túlterhelés volt, amit pihenéssel magam mögött tudtam sikeresen. Július-augusztus a hegymászás szezonja, így ott is kimaradt jópár edzés, se a Retyezát, se a Grossglockner vagy a Matterhorn nem alkalmas futóedzésre. Kilian Journet-nek lehet, nekem nem.

Így összességében tehát 5 hét kimaradt, vehetjük úgy, hogy akkor pihentem. 264 nap alatt teljesítettem, ami napi átlag 7,6 km-t jelent. A valóságban kb. 160 napot futottam, ez 12,6 km-es átlag alkalmanként. Leírni pitiáner. Lefutni izzasztó. Nem mondom, hogy minden edzést élveztem. Voltak napok, amikor a pokolba kívántam a futást és csak kötelességtudatból mentem ki. Olvasgatom, hogy vannak akik mindig mosolyognak, bármi is van. Én nem.

Megtanultam, hogy több van bennem, mint gondolnám, egy ideje már nem tekintek 30-40 km-re elszörnyedve, teljesíthetőnek tűnik egy 70-80 km-es futás is - csak idő kell hozzá. Megtanultam tisztelni a többi futót, az ultrásokat akik több tucat km-t vernek rám egy félnaposon, de ugyanígy tisztelem azt az ifjú hölgyet is, aki múlt héten életében először futott 10.000 m-t úgy, hogy már féltávnál sétálni akart és a combjai beálltak, fájtak, ennek ellenére végigcsinálta és borzasztóan örült és
joggal büszke volt magára. Vagy Erika, aki kívülről játszi könnyedséggel fut bármilyen távon és egyre jobb fizikálisan.

És ami a legfontosabb: megtanultam magam értékelni. Már nem ragaszkodok görcsösen ahhoz, hogy az eredményem máséhoz hasonlítsam, már csak magamért futok. Nekem vannak céljaim, nem másnak akarok megfelelni. Élvezem a futást, sokszor viszek fényképezőt, szeretek új helyeken futni egyedül, észrevenni érdekes dolgokat. Keresem a lehetőséget, hogy valakivel együtt, beszélgetve fussak, nekem ez az egyik legjobb társasági élmény.

És most már számolni fogom mindig az edzéseket, sőt szándékaim szerint előre meg is tervezem. A következő célom, hogy ultrafutó legyek...

Nem futni jó.

Ha pihenni vágyom, ha nagyobb megterhelés után vagyok, akkor kívánom a futásmentes napot, napokat. Kimegyek kerékpározni egy kicsit, sétálok, bármit csak nem futást.

Nem futni rossz.

Mikor terveim vannak, edzeni akarok, esetleg pont Rövidtávú Tájfutó OB-n vagyok. Futni akarok, de nem tudok. Nem tudok, mert fáj, annyira hogy könnybe lábad a szemem a lépéseknél. Nyomorultul érzem magam, bénának, pedig csak lesérültem.

Nem futni jó.

A szervezet nem hülye, a hosszú ideje tartó evolúció során kialakult védőmechanizmus jelzi, hogy állj, valamit rosszul csinálok. Túl nagy a terhelés, túl kevés a pihenés esetleg rossz a futóstílus. Ilyenkor van idő átgondolni, kielemezni a változtatni valókat és megtenni a szükséges lépéseket.

Nem futni rossz.

Úgy érzem elvették a kedvenc játékomat. Mennék futni, akár csak poroszkálni egy kicsit. Edzésidőben nem otthon lenni, hanem a bicikliúton róni a távolságot. Mert az a jó...

Kecskemét után az öt hét nagyon gyorsan elrepült. Volt benne egy hosszabb futás Ákossal (nettó 4:45-ös maraton edzésen) majd mászkáltunk a Matterhorn alatt-mellett és már szeptember is lett, az idei hatodik, utolsó 12 órás.

Ide konkrét tervekkel érkeztem. Mivel az utóbbi időben kifejezetten jól ment a futás úgy gondoltam az eddigi legjobb eredményemet meg kellene dönteni. Sajnos az utolsó pár hétben először a térdem kezdett el fájni (elmúlt), majd a bal combom (elmúlt) és legvégül a derekam. Ez utóbbi még a verseny reggelén sem csillapodott, így életemben először fájdalomcsillapítóval kezdtem a futást, bár azt mondták a Flector kikészíti a gyomrot és hányni fogok. Mivel ebben rutinosnak számítok és tudok futás közben is, így ez vállalható kockázatnak tűnt.

A szokásos fotózás, bemelegítés után már ott is álltunk a rajtnál és nekilódultunk a félnapos mókának. Az első két kört Ákossal beszélgetve, nagyon lassan teljesítettük, gyakorlatilag hárman voltak már csak mögöttünk a mezőnyben. A harmadik körtől elszakadtam és elkezdtem futni egy még vállalható de tempósabb iramot. Gyorsan utol is értem a középmezőnyt, itt miután ugyanabban az iramban futottam egy ifjú hölggyel, úgy döntöttünk menjünk együtt, ő négy óráson indult. Ez működött is három óráig, ekkor mivel a frissítéseink nem egy ütemben voltak én pedig már kezdtem antiszociálissá válni elváltak útjaink, maradtam egyedül. Az egyik lekörözésnél még Ákossal mentem egy-két kört, aztán egyet Éva nénivel (állandó program, terápiás céllal is ajánlom mindenkinek!). Mikor a négy órások versenyének vége lett, akkor néztem hogy a végén megint kevesen fogunk maradni. Sajnos ez még tovább is csökkent. 

Fülledt volt egy kicsit az idő, de nem tűnt vészesnek. Ennek ellenére azt vettem észre, hogy a 27 indulóból 25. helyemről kezdek előrejönni. Egészen a 18. helyig, ami szürreális élmény volt. Sajnos nem én voltam ennyire gyors, a többiek adták fel, vagy elhaltak. Nem tudom...

Délután, nyolc óra futás után még abszolút reális esély volt egy normális eredményre, bár ekkor már nagyon fájt a derekam. Badics Attila, aki minden találkozásnál szurkol, hajtja az embert, itt adott tartásjavító tippeket, az energiám nagy része arra ment el, hogy megfeleljek a "fel a fej, húzd ki magad, karmunka" elvárásoknak. Nem segített, de elterelte a figyelmem a fájdalomról. Ugyanezt a célt szolgálta a két kör Járosi Tamással, Ő három hét múlva Spártába fut, így tudtunk beszélgetni, nem rohant. Megjelent Edit is, ugyan most nem indult de ott volt, így ma sem maradtunk a mosolya nélkül.

És akkor pár szó Erikáról. Az elejétől fogva szenvedett, hogy nem indul(hat), a jövő heti Sprint OB előtt nem kockáztatott. Ráadásul olyan eredménnyel nyertek a nőknél négyórás futamon, hogy szerintem megint nyerhetett volna. Ennek ellenére lelkesített, palacsintát hozott, kísért, lecseszett, hogy nem vettem be időben magnéziumot, masszírozott, táncolt és énekelt velem. És hát nem hiába vagyunk 15 éve házasok, azt is tudta, hogy mikor hagyjon békén, mikor vágyom magányra. Igazi kincs!

Este nyolckor kolléganőm Paula is befutott, eljött hogy a végén kísérhessen. Sajnos addigra lehullott rólam minden civilizációs máz, így új oldalról ismert meg, nem a visszafogott, öltönyös coach képet látta. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nagyon bejött neki a verseny.

Fájt. A derekam nagyon, alig bírtam tartani magam, minden kör végén letámaszkodtam valahova, hogy legalább pár másodpercig ne vonyítsak. A combomban az izmok beálltak, a bal lábamon sajgó vízhólyag keserítette az életemet. És boldog voltam. Boldog, mert tudok még futni ha lassan is, boldog mert nagyszerű emberek szurkolnak és futnak körülöttem, kis lelkesítőcsapatunk is mindent megtett. Boldog, hogy van ami fájjon, hogy megint legyőztem magam. Ha mégis kellett bátorítás, az augusztusban Lajkó Csaba ajánlására megismert számot énekeltem:

Az utolsó egy óra hátborzongató volt. A rendezők olyan hangulatot varázsoltak, minden körben az átfutásnál olyan szurkolás volt, hogy elmondhatom, leírhatom, de azt átélni kell. Nagyszerű élmény, mikor bemondják a neved és ismerősök, ismeretlenek tapsolnak, űznek előre. Torokszorító érzés... Mikor úgy érzed, hogy valami nagyszerűt csináltál, mikor már-már hősként kezelnek.

A lefújás pillanatában a sziréna tökéletes hangterápiás eszközként működött. Abban a percben elfelejtettem minden pillanatot amit rosszként éltem meg a nap folyamán, még a fájdalmas percek is megszépültek.

Azt hiszem ez a közeg végérvényesen beszippantott. Most két hónap szünet, november 8-án Velence, 6 órás OB.

A verseny után a két órás hazaút, majd a fürdés és alvás... tudom, hogy hozzátartoznak, de ezekkel kellene valamit kezdeni. Ha van valami rossz ebben a sportban, akkor ez az. :)

Sokáig az edzéselmélettel úgy voltam, hogy a futáshoz futni kell. Ha sokat akarok futni, akkor sokat. Persze voltak régebben is és mostanában is úgynevezett erősítő edzések (főleg alapozási időszakban), amiket csináltunk tájfutóéknál mert muszáj. Az utóbbi években már ezek is kimaradtak, csakúgy mint a futás.

Mikor a futást elkezdtem komolyabban venni ismét, csak futóedzést végeztem, lassabb-gyorsabb tempóban távtól függően. Erősítés nulla. Viszont a húsz éve visszatérő derékfájdalmam miatt ellátogattam egy orvoshoz, aki "mélyháti izmok erősítése" gyógymódot javasolt. Azóta tudom, hogy vannak mélyháti izmok...

Ekkortájt Erika egyik kolléganőjével TRX edzést tervezgetett, amit enyhe mosollyal vettem tudomásul, menjenek a csajok csajos tornára. Mivel a kolléganő kiesett, mégsem ment, így utánaolvastam és beugrottam egy alkalomra. (Vagy legalábbis annyinak indult)

Az első alkalmat nem felejtem el. Szerencsére az Anita Fitness telt házas (18 fő) termében volt rajtam kívül 1-2 pasi, nem éreztem magam annyira hülyén. (Sztereotípiákkal jól elvagyok látva, na!)

Az első sokk a bemelegítés volt. Sok mindent el tudtam képzelni, de hogy aerobik elemekkel tarkítva üvöltő zenére egy tükörrel szemben állva fogok "táncikálni", azt még nem álmodtam soha, a kemény drogok elkerültek. Mivel egy fejjel simán magasabb voltam mindenkinél, így jól követhető volt az oda nem illésem, az esetlenkedésem.

A gyakorlatok már jobban mentek, szerencsére az izmok még működtek, nem volt hatalmas gond. Egészen a hasizmos gyakorlatokig, amikor rájöttem, hogy a már évek óta járó nők mellett egy rendkívül vizes és béna delfinként vergődöm a szalag alatt. 

Vége nyújtás, lazítás és vége is az első alkalomnak. Mivel maga a mozgás bejött, így rögtön bejelentkeztünk a következő alkalomra, hogy legyen hely.

A gondok két nap múlva kezdődtek. Futás közben úgy levegőt venni, hogy irgalmatlan izomláz van a hasamban és a szomszédos, addig nem ismert területeken igen nehéznek tűnt. Ugyanez vonatkozott a karmozdulatokra is, meglepő helyeken fedeztem fel fájdalmas gócokat.

Az azóta eltelt 3 hónap alatt a heti egy alkalmat mindig megtartottuk, hacsak nem voltam éppen vidéken. Eddig azt hiszem két alkalom maradt ki, egy elfoglaltság, egy sérülés miatt. Ugyanúgy fáj, viszont már nagyszerűen tudok izomlázzal futni, szinte már hiányozna a szerdai, csütörtöki edzéseken.

Pár hete beszéltem egy ultrafutóval, aki azóta segíti a felkészülésemet és a TRX edzést jónak tartotta, megerősítve a döntésemet. Abban viszont lelombozott, hogy szerinte heti egy alkalom nem ér semmit, heti kettő kell ahhoz, hogy használjon. Ezt megpróbálom beleilleszteni az edzésekbe, de munka mellett ez nem egyszerű feladat. Rögtön utána Erika is kapott egy lökést, hogy sűrűbben erősítsen.

Pillanatnyilag a helyzet tehát az, hogy az edzés-izomláz-edzés-izomláz... körforgást állandósítjuk, én személy szerint kíváncsian várom az eredményét. Ami biztos, hogy lassan kezdünk beleszeretni ebbe a sportba, edzésfajtába.

Azóta pedig már nem tartom csajos hülyülésnek a TRX-et.

Az utóbbi időben többször is belebotlottam itt-ott különböző fórumokon, facebook csoportokban ebbe a kérdésbe. Szinte mindenkinek van elképzelése arról, hogy miért fut, én meg csak ülök és csalódottan veszem tudomásul, hogy nem tudom olyan fennkölten megfogalmazni azt a magasztos célt, eszmét, amiért futok. Aztán megpróbáltam.

Fogyókúra?

Eleinte talán annak indult, de ilyen távokat már nem fut az ember pusztán alakformálás céljából. Arra ott lennének a kapszulák, csodaporok, esetleg a számomra új élmény, a TRX.

A gyerekeimért?

Ez olyan jó lenne, azt mondani, hogy a gyerekeimért futok, nekik akarom az utat megmutatni. Sajnos nem emlékszem egy olyan alkalomra sem, amikor a holtpontot elérve a gyerekek képe elém vetült volna, mint Leila hercegnő üzenete Luke elé, hogy fussak tovább. Az igazat megvallva önző vagyok eléggé, ez a pont sem az igazi.

Egészségért?

Aha. Biztos egészséges a mozgás, a futás bizonyos szintig. Erről az a véleményem, hogy rendszeresen hosszúkat futni, ráadásul erre alkalmatlan testfelépítéssel eléggé káros, legfeljebb társadalmilag elfogadottabb önpuszítás, mint a dohányzás vagy az ivás. Ennek ellenére óvatos duhaj vagyok, ha fáj inkább pihentetem.

Önmegvalósítás?

Ez jónak tűnt. Tényleg, a futáson keresztül olyat csinálok, csinálhatok, amit régen elképzelni sem tudtam volna magamról. Megtapasztaltam, hogy eljuthatok olyan szintre, ami már teljesítmény egy hétköznapi (=nem futó) ember számára. Az igazság az, hogy ettől még nem lesz más az ember, nem leszek jobb apa, férj, munkatárs, nem érzem magam semmivel sem másabbnak, mint nem futó koromban.

Flow élmény megtapasztalása?

Igen. Tatán úgy futottam, hogy a 7. és 12. óra között végig hánytam, minden kijött belőlem, még a víz is. Megváltás volt a vége, ennek ellenére nem gondolok szörnyű élményként rá. Olvastam Csíkszentmihályi könyvét, mikor leírta a flow-t, nem ilyen dolgokra célzott.

Divatból?

Biztos van abban igazság, hogy sokan futnak divatból. Januárban alig lehet elférni a futópályán, a nyár elejére már elkopnak, ki azért mert megunja, ki azért mert lesérül az eszetlen edzésektől. Ők a divatfutók, akiknek a szerepe számomra, hogy rajtuk keresztül értesülök a legújabb futóruha trendekről. Szóval szerintem csak divatból nem fut senki éveken keresztül.

De akkor mégis, miért?

Mert jó...és mire idáig értem, már nem is érdekel, hogy miért.

Kecskemét, Vízmű-domb. A tájfutók körében ennek a pár szónak indulatokat, erős érzelmeket kiváltó hatása van, mivel a múlt keserédes-szép Kecskemét Kupáit itt a szabadidőparkban rendezték, ki nem hagyva az alföldi hegymászást, megspékelve egy kis darázscsípéssel és persze az elmaradhatatlan "Nyiladékvége-ponttal".

Idén az Ironteam SE gondolta, hogy a 12 órás OB-t ebben a festői környezetben, tóparton rendezik meg, előzetesen tökéletes helyszínnek tűnt, végig jó minőségű aszfalton, emelkedő nélkül. Számomra a felkészülés a tatai 12 órás óta két hét lábadozás, két hét hegymászás. Közte egy hét futás, benne egy 15 km-es hosszú (kac-kac). Melegben nem futottam még idén (talán egyszer májusban), szinte mindig délután-este futunk. Ennek később volt jelentősége...

Tök jól sikerült az utolsó hét, jól ment a futás, lábbal, tüdővel úgy éreztem bírni fogom. Optimistán tekintettem a versenyre, ráadásul leigazoltam a Hódiák SE-hez, így legálisan elindulhattam életem első ultramaratoni OB-ján. Előző este a gyerekek is kész lettek a legfontosabb kellékkel:

(Jobb oldalt felül a domb, bal alsó sarok a két napja ünnepelt házassági évfordulóra utal)

Rajt előtt normális bemelegítés, kaja, vagy háromszori toilet-látogatás (ittam, mint állat), ismerősökkel beszélgetés, és már el is jött a 10 óra. Egy gyors közös kép Erikával (before), majd szépen beállva a mezőny végére belecsaptunk.

Óvatosan, nehogy elfussam az elejét próbáltam keresni egy hasonló kaliberű futót, akivel az első pár km-t eldöcöghetem. Sajnos csak erőtől duzzadó, vérszagot kapó elit rohamosztagosok voltak körülöttem, akik úgy indultak neki, mintha 1000 m-es verseny lenne. Így ha nem is légüres térben, de egyedül indultam neki. Ez tartott kb. 300 m-ig, mikor is egy ismerőssel összeakadtam. Ismeretségünk abban merült ki, hogy az előző versenyen elesett, összetörte a lámpáját és odaadtam az enyémet neki az utolsó pár km-re. Tök sötét volt, én már nem tudtam kinek adtam oda, ezek szerint Ő igen. 

Egy óra futás után, délelőtt 11-kor kezdtem az érezni, hogy meleg van. Nem kicsit, nekem nagyon durván. Az időjárás futásra alkalmatlan volt, de ezt rajtam kívül senki nem vette észre. Folyamatosan ittam, zuhanyoztam, jeget raktam a sapkám alá, hogy legalább pályán tudjak maradni. Amit soha nem szoktam csinálni: nézegettem az órámat, hogy mennyi van hátra. Kiszámoltam, hogy hét óra futást ha kibírok akkor lesz 17 óra, amikor is edzésidő van, így onnantól tuti jobban megy majd. És ebből a hétből már csak hat óra volt hátra. Túlélő üzemmódra kapcsoltam, nagyon sok időt elvesztegettem pepecseléssel de nem akartam a nagy megborulást megkockáztatni, inkább biztosra mentem. Csendesen körözgettem, közben a már-már szokásos Mateve -szurkolás, na meg a sok csak látásból ismert futó lelkesítése akadályozta, hogy unalomba fulladjon a versenyem. Na meg ahogy Erika kisbolygóként keringett körülöttem, rendszeresen leelőzve. Ő négy órát futott, azért most rajta is látszódott, hogy nem élvezte a meleget, megborult, de fogcsikorgatva végigküzdötte (45 km/4 óra, 1. helyezés!)

4-5 óra után elszörnyedve láttam, hogy milyen kevés km van a nevem mellett. Csak kicsit vigasztalt, hogy a többiek is alulteljesítettek magukhoz képest (nem mindenki), ez akkor is gáz volt. 

Valahol 6-7 óra futás környékén tényleg meg is történt a csoda. Feltámadt a szél, felhők mögé záródott a nap, egyszóval már nem volt az az érzésem, hogy egy akváriumban próbálok levegőt venni, folyamatos hörgéssel minél több oxigént kivonni a vízből. És rájöttem, hogy nem vagyok béna, tudok normálisan is futni, csak a körülmények esküdtek össze ellenem! Ahogy ezt megállapítottam, rögtön azt éreztem, hogy kavics ment a cipőmbe. Mikor levetettem derült ki, hogy egy kósza vízhólyag durrant el a talpamon. Mivel úgysem tudtam vele mit kezdeni, így cipő vissza és mentem tovább. A talpam ugyan érzékeny volt, de jelentősen nem zavart.

Négy órával a vége előtt Töce, akivel addig sokat kerülgettük egymást elkezdte nyomni, hogy egy 30 km/4 órával milyen jó eredményt is érnénk el. Szegény nem is tudja, hogy milyen közel járt a veréshez. Főleg, hogy ő is kezdett megpilledni, a jó strandidő sokat kivett belőle. Érdekes módon sokat összeakadtunk, beszélgettünk, ökörködtünk. Itt valahol jöttem rá, hogy ma még nem hánytam! Ettől nagyon boldog lettem, főleg hogy már tényleg javultam futásilag is. Kinézett egy tökéletes nap végre.

Stílszerűen az utolsó köröket is Töcével futottuk, az utolsót egész jó iramban (majdnem belehaltam). A nap fénypontja volt számomra citromos sörrel a kezemben feküdni a pálya szélén, nézni a csillagokat és várni a mérőembereket, hogy megállapítsák a tört kör hosszát.

Már a lefújás pillanatában is azt mondtam, hogy ez egy tökéletes nap volt. Hihetetlenül szimpatikus társaságban töltöttem el 12 órát, végig jól éreztem magam (a trópusi hőség az körülmény volt, az azzal kapcsolatos negatív gondolataim múlandóak). Kérdés sem lehet, hogy Budapesten is ott leszek szeptemberben!

"Amit a cél elérésével kapunk, közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük." - Zig Ziglar

2013 januárjában döntöttem el, hogy évtizedes tespedtségemből kimozdulva csinálok valamit. Ez messze nem a futás volt! Akkori álmaim közt a Grossglockner megmászása szerepelt. A futást csak kiegészítésként kezdtem el. Futogattam...

Június végén nekiindultam a hegynek, nem jutottam fel. Szerencsére olyan emberekkel lehettem együtt, hogy nem kudarcként kell visszagondolnom arra a hétre, hanem egy nagyszerű élményként, aminek hatására elkezdtem keményen edzeni. Ez hozta magával, hogy ősszel már gond nélkül futottam le félmaratoni távot, karácsonykor heti 115 km-t.

Januárban poénból elindultam egy 60 km-es futáson, amit meglepően jól bírtam, így ezt követte még 7 alkalom eddig, amikor a maratoni távnál hosszabbat futottam. Volt köztük csak 44-46 km-es edzés, és 84 km-es verseny egyaránt. Még soha nem teljesítettem a maratont, egyelőre nem is tervezem. Nem vonzanak a tömegrendezvények, még akkor sem ha sok-sok ajándékot kapok pusztán a nevezésért cserébe, ha lefutom, akkor pedig csillogó-villogó érmet.

Most újra nekiindultam, immár sokkal jobb fizikai állapotban. Nem is volt gond, amíg 1920 m-ről 2802-re mentünk fel, teljes felszereléssel, beszélgetve 2:30 alatt letudtuk a 900 m szintet. Biztató volt, hogy nem okozott nagy megterhelést, még megállni sem kellett csak akkor, mikor eleredt az eső és esőkabátot vettem fel.

Másnap reggelre sajnos előjött a már ismerős érzés: fejfájás, gyomorpanasz, általános rosszullét. Csendesen káromkodtam és indultam el a csapattal. A Ködnitz gleccserig nem volt nagy probléma, bár éreztem, hogy nem röhögve fogom a napot tölteni. Mikor a hágóvasakat csatoltam, akkor tört rám irgalmatlanul a rosszullét, le kellett ülnöm, hogy összeszedjem magam, szédültem eléggé.

A gleccseren próbálkoztam, de mire a meredek szakaszhoz értünk beláttam, hogy ez (se) az én napom. Mivel innen még volt esély arra, hogy egyedül visszamenjek, így engedve a józan észnek leváltam a kötélről és vissza a Stüdlhüttébe. A délelőttöt csendes agonizálással töltöttem, mikor jobban éreztem magam úgy láttam jó ötlet felsétálni a Schere csúcsára, az alig több, mint 3000 m magas, gyerekes családok babakocsival megmásszák. (Enyhe túlzással)

Felfelé nem is volt különösebb probléma, inkább visszafele, mikor is végképp elvesztettem a kontrollt magamon és mint egy részeg hazafelé a kocsmából úgy botorkáltam le a hüttéig.

Másnap reggel megváltás volt lejönni a hegyről és végre normálisan érezni magam. Akkor még azt gondoltam és mondtam, hogy keressünk a jövőre nézve szép kétezres csúcsokat, és ne kísértsük a sorsot.

Egy nappal később viszont már ez megváltozott. Tovább folytatom a próbálkozást, több tudományt, tudatosságot, esetleg csodát beleépítve. Kaptam rengeteg tanácsot, támogatást, és szinte mindenki azt mondta, hogy NE ADJAM FEL! Én sem gondolom, hogy elfogadom azt, hogy van két lábam, normális (átlagos) fizikumom, rendszeresen sportolok és mégsem bírom a hegyemet megmászni. 

Egyelőre viszont maradok a futásnál, még az idén - mit idén, ezen a héten! - van tervem, jövőre meglátjuk.

"Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamire való embernek kell hogy legyen egy Matterhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matterhorn a szép, ha mégoly festőiesen világítja is meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen ez az, ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély. Az állatnak nincs szenvedélye. Él és meghal, közben küzd a létért, ez a dolga. Az ember ott kezdődik, ahol túllép azon, ami benne csak biológia, átadja magát a szenvedélynek, a "léten felüli" küzdelemnek. Egyedül ez lehet szép." (Benedek István: Csavargás az Alpokban)