A versenyszezon ünnepélyes keretek közt elindult, rögtön egy 12 órás OB-val. Vártam már nagyon, most új élmény volt, hogy Erika is ugyanazért izgult mint én, nem egy betétfutamra készült, hanem ki akarta élvezni a teljes versenyt este tízig.

Az első verseny elvileg lezárja mindig az alapozást. Ami nekem most elég felemásra sikeredett, hiszen soha ennyit nem futottam még az év első két hónapjában, sajnos a derekam miatt viszont nem tudtam teljes értékű munkát végezni, hiányoztak a lépcsőzések, iramjátékos és résztávos edzések. Egyszóval az érdemi részek.

A versenyt megelőző időszak versenyfutás volt az idővel. Meg volt a céldátum, hogy mikorra kell meggyógyulni a derekamnak, 20-30 km-t még lehet futni pici fájdalommal, 12 óránál már ez több, mint zavaró. Körülöttem mindenki jobban bízott abban, hogy ez sikerül, mint én. A verseny előtt egy héttel már - ugyan fűzővel futva - de egy fájdalommentes 15 km-t tudtam lefutni, innentől már optimista voltam én is.

Most az aznap reggeli indulás mellett döntöttünk, így 5:30-kor már úton voltunk Fehérvárra, a tavalyról megismert pályára. Szerencsésen megérkeztünk, kicsit álmos voltam, de nagy baj nem lehet, ez "csak" este tízig tartó futás, majd kialszom magam ha hazaértünk.

Szépen, komótosan lejelentkeztünk, kicuccoltunk egy sátor alá, majd átöltöztem és döbbenten szembesültem, hogy nem hoztam el azt a derékmerevítőt, ami nélkül két hónapja nem futottam! Pánik a köbön, hol egy bolt, ahol futáshoz is használható fűzőt árulnak? Fél óra volt a rajtig, így nem tudtam felderíteni Székesfehérvár gyógyászati segédeszköz boltjainak raktárkészletét, fűző helyett maradt az ima.

Így kellően idegesen álltam az óra alá, ahol pár mondat beszélgetés ismerősökkel és már jó hangulatban ért a rajt pillanata, tudtam a futásra koncentrálni. Célul a mezőny nagy részének bagatell 90 km-t tűztem ki, valamint, hogy Erika max. 25 km-t verjen rám. (Januárban úgy, hogy mindketten betegek voltunk/lettünk 90 km-en 15-öt kaptam tőle). Azt tudtam, hogy miután nincs tartósan jó sebességem, így nem éri meg magamhoz képest rohanni az elején. Ezért is lepődtem meg, mikor a 10. km után az órám 65 perces időt mutatott, még annál is lassabbnak gondoltam magam. Elkezdtem számolgatni, hogy egy 4:30-4:40 közötti maratonnal kezdve meg lehet csinálni az elképzelésemet. 

Fotó: Lengyelné Varga Szilvia

A két órás futamot lefújták, ott Évi negyedik lett. Picit sajnáltam, hogy nem jött össze a dobogója, de önző módon inkább annak örültem, hogy innentől van kísérőnk. Nagyon odafigyeltem a kajára, ivásra. Óránként egy gél, inni ahogy jólesik, vittem a jó kis futós kulacsomat, így nem kellett megállnom frissíteni. El akartam kerülni az alibi-depózást, tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis belekezdek. A gyomrom nagyon jó volt, jól is éreztem magam, bár kívülről inkább egy nyomatékát vesztett IFA-ra hasonlítottam az érdi emelkedőn. Néha beszélgettem, mikor elkezdett fájni a derekam, akkor Megyes Andrea adott nekem egy kínai csodatapaszt, amiről nem igazán derült ki, hogy mire jó (nem vagyok benne az 1,2 milliárdban, akik el tudták volna olvasni a feliratot), de felragasztva egy idő után elkezdett melegíteni, ami a szeles időben, átizzadt pólóban csak jót tehet az ember derekának.

Eltelt az első 30 km, tudtam, hogy nem állok túl jól, de annyiban nyugodt voltam, hogy a második 6 órában általában 10%-ot szoktam romlani, így még jó is lehet. És itt egy kör alatt elment minden...

Houston, baj van!

Nincs semmi bajom, nem érzem magam vészesen fáradtnak. Nem fáj semmi, a gyomrom tökéletes, a derekam egy kicsit, de az se vészes. Egyszerűen nem megy. Belesétálok, elkezdek kólát inni, hátha. (Sokkal rosszabb úgyse lehet) Ha futok csak vánszorgok, gyalog se vagyok sokkal lassabb. Próbálom túlélni ezt az időt, gondoltam majd elmúlik. Közben 5 órán kívüli lett a maraton, nem csoda hogy még nem fáradtam el, azért ez elég vacak. Közben az idő telik, a körök gyűlnek, majd 50-nél érzem, hogy megérte várni, visszajött az erő. Ha futok, akkor 7 percesekkel sikerül, egyre kevesebb időt töltök a frissítőnél. A következő tíz km úgy megy, ahogy elképzeltem. Sajnos gyorsan eltelik és elfáradok. Van még hátra bőven idő, de nem gondolom, hogy meg tudom csinálni, így visszább veszek a tervemból, becélzom a dupla maratont. Órám szerint egy laza félmaraton kell hozzá. A lazaság fogalma 63 km után más...

A felső kanyarban tervszerű séta, minden körben a kőoszlopoktól a sarokig - ez 200 m. Felosztva a kör minden métere, még addig, aztán oda, és így tovább. Telik az idő, szoros lesz! Már nem nézem a sebességet, van egy limit, aminél rosszabb kört nem mehetek. Erre az egyre figyelek már csak, ezzel jól elvagyok.

Utolsó órán belül. Hajrá apa szurkolások a pályán, a célkapunál, a frissítőnél vadidegen emberek sorfalat állnak, tapsolnak, szurkolnak. (Update: a "vadidegen emberek" a legkedvesebb barátaim, megmentőim, a legcsodálatosabb emberek, akik életben tartanak minket egész nap. A frissítő személyzete. És én nem ismertem meg őket! Szégyellem magam...) A szpíker elhiteti velem, hogy valami szuper dolgot viszek véghez, vagyok annyira fáradt, hogy elhiszem neki. A pályán már mindenki küzd, a cipőtalpak egyre jobban csoszognak, fogak csikorognak.

Utolsó kör. A GPS szerint elértem a babatávot, ez már jutalomfutás. Hallom a hátam mögött Badics Attilát, hogy valakit biztat (Szabó dr. urat), hogy engem még érjenek utol. Gondoltam segítek nekik és megnyújtom a lépéseket, nehogy túl könnyű legyen. Sziréna, vége!

Hárman állunk a sötétben, pontosabban ők állnak, én görnyedek, leülnék de megfagyok, állni már nem tudok. Leveszem a chipet és Attilára bízom, hogy a mérőembernek adja át üdvözletem.

A sátornál Erikával összeölelkezünk, mindketten végigcsináltuk, nagy szó az most nekünk! És jöjjön a verseny legrosszabb része: az öltözés.

Szerencsére van meleg, fedett rész, a büfé előtt az asztalokhoz igénytelenkedek be, egyszerre próbálok öltözni és magamhoz térni. Utóbbi nem sikerülhet túl jól, mert egy mentős jön oda érdeklődni, hogy minden rendben van-e. Nem, nincs minden rendben, de azon nem fog egy mentős segíteni sajnos. Elhaló hangon rebegem el, hogy innék egy sört. Bárdos Barna, a rendezők képviseletében meghallja, egy szó nélkül megy a büféhez és hozza a sört. Szavam eláll...

Ha úgy nézzük, ez főpróbának jó volt. 7 hét múlva Sárváron nem lesz problémám azzal, hogy este tízkor, a sötétben kell várnom a tört kör mérésére. Nagy terveim vannak: vasárnap tízkor a lefújást még talpon maradva hallani. Az pont 24 órával lesz később, mint a rajt.

És egy adalék a végére: gyakorlati bizonyítékom van rá, hogy a has és hát izmainak erősítése a hosszútávfutásnál milyen fontos. Nem hiszem, hogy megfelelő izomzat nélkül kibírtam volna a lumbágómmal. (Köszönöm Anita!)

Erikáról nem volt eddig szó, Róla egy külön fejezet:

A jó példa ragadós, végig ült már több 12 órásomat. Idén úgy gondolta, hogy köszöni szépen, de nem fogja ezt csinálni, inkább futna. Az nem volt kérdés, hogy megver, az lehetett csak vita tárgya, hogy mennyivel.

5:15-ös ezrekkel kezd. Értem én, hogy első 12 órás, meg nem futott még 100 km-t soha, meg izgul, de hova lesz a rohanás hölgyem? A számára komfortos távig, 40 km-ig még vidám, beszédes és mosolygós. Kis gyomorprobléma, de oda se neki, legalább addig is üldögél egy kicsit.

Valaki szól, hogy "Anya" harmadik, Makai Viki és Edit mögött. Na, itt ijedtem meg, tudtam hogy ezt a helyet nem akarja átadni senkinek, bármi legyen is. Majd változás és egy idő után beállt a Bálint Évi - Máténé Varju Edit - Kisháziné Zombory Erika trió a dobogós helyeken, a negyedik Evetovics-Balla Hajnalka 4 kör hátrányban, de szemmel láthatóan jól mozog.

Találkozok Erikával, megyünk pár száz métert együtt. 

- Hogy vagy?
- Kösz jól. És Te?
- Én is remekül

Majdnem 16 éve vagyunk házasok és hazudunk egymásnak. Viszont most végre látom igazán fáradtnak. Nagyon fáradtnak. 

Van hátra 2 óra, Haanchee szebben fut, de Erika még mindig harmadik. Érdekes, Editéket utolérni meg se fordul a fejében (enyémben sem). Kemény Dénes után szabadon: "Vagy szenvedsz még két órát, vagy vársz egy évet." Nem akar várni, megy, és a legszebb élménye, hogy az utolsó kört Edittel együtt, tapsolók sorfala közt kezdhette meg.

Nekem a dobogó látványa volt megható...

Fotó: Ironteam SE

Nem beszéltünk még a folytatásról. Ahogy ismerem, jobb ha beszerzek egy görög szótárt...