Kecskemét, Vízmű-domb. A tájfutók körében ennek a pár szónak indulatokat, erős érzelmeket kiváltó hatása van, mivel a múlt keserédes-szép Kecskemét Kupáit itt a szabadidőparkban rendezték, ki nem hagyva az alföldi hegymászást, megspékelve egy kis darázscsípéssel és persze az elmaradhatatlan "Nyiladékvége-ponttal".
Idén az Ironteam SE gondolta, hogy a 12 órás OB-t ebben a festői környezetben, tóparton rendezik meg, előzetesen tökéletes helyszínnek tűnt, végig jó minőségű aszfalton, emelkedő nélkül. Számomra a felkészülés a tatai 12 órás óta két hét lábadozás, két hét hegymászás. Közte egy hét futás, benne egy 15 km-es hosszú (kac-kac). Melegben nem futottam még idén (talán egyszer májusban), szinte mindig délután-este futunk. Ennek később volt jelentősége...
Tök jól sikerült az utolsó hét, jól ment a futás, lábbal, tüdővel úgy éreztem bírni fogom. Optimistán tekintettem a versenyre, ráadásul leigazoltam a Hódiák SE-hez, így legálisan elindulhattam életem első ultramaratoni OB-ján. Előző este a gyerekek is kész lettek a legfontosabb kellékkel:
(Jobb oldalt felül a domb, bal alsó sarok a két napja ünnepelt házassági évfordulóra utal)
Rajt előtt normális bemelegítés, kaja, vagy háromszori toilet-látogatás (ittam, mint állat), ismerősökkel beszélgetés, és már el is jött a 10 óra. Egy gyors közös kép Erikával (before), majd szépen beállva a mezőny végére belecsaptunk.
Óvatosan, nehogy elfussam az elejét próbáltam keresni egy hasonló kaliberű futót, akivel az első pár km-t eldöcöghetem. Sajnos csak erőtől duzzadó, vérszagot kapó elit rohamosztagosok voltak körülöttem, akik úgy indultak neki, mintha 1000 m-es verseny lenne. Így ha nem is légüres térben, de egyedül indultam neki. Ez tartott kb. 300 m-ig, mikor is egy ismerőssel összeakadtam. Ismeretségünk abban merült ki, hogy az előző versenyen elesett, összetörte a lámpáját és odaadtam az enyémet neki az utolsó pár km-re. Tök sötét volt, én már nem tudtam kinek adtam oda, ezek szerint Ő igen.
Egy óra futás után, délelőtt 11-kor kezdtem az érezni, hogy meleg van. Nem kicsit, nekem nagyon durván. Az időjárás futásra alkalmatlan volt, de ezt rajtam kívül senki nem vette észre. Folyamatosan ittam, zuhanyoztam, jeget raktam a sapkám alá, hogy legalább pályán tudjak maradni. Amit soha nem szoktam csinálni: nézegettem az órámat, hogy mennyi van hátra. Kiszámoltam, hogy hét óra futást ha kibírok akkor lesz 17 óra, amikor is edzésidő van, így onnantól tuti jobban megy majd. És ebből a hétből már csak hat óra volt hátra. Túlélő üzemmódra kapcsoltam, nagyon sok időt elvesztegettem pepecseléssel de nem akartam a nagy megborulást megkockáztatni, inkább biztosra mentem. Csendesen körözgettem, közben a már-már szokásos Mateve -szurkolás, na meg a sok csak látásból ismert futó lelkesítése akadályozta, hogy unalomba fulladjon a versenyem. Na meg ahogy Erika kisbolygóként keringett körülöttem, rendszeresen leelőzve. Ő négy órát futott, azért most rajta is látszódott, hogy nem élvezte a meleget, megborult, de fogcsikorgatva végigküzdötte (45 km/4 óra, 1. helyezés!)
4-5 óra után elszörnyedve láttam, hogy milyen kevés km van a nevem mellett. Csak kicsit vigasztalt, hogy a többiek is alulteljesítettek magukhoz képest (nem mindenki), ez akkor is gáz volt.
Valahol 6-7 óra futás környékén tényleg meg is történt a csoda. Feltámadt a szél, felhők mögé záródott a nap, egyszóval már nem volt az az érzésem, hogy egy akváriumban próbálok levegőt venni, folyamatos hörgéssel minél több oxigént kivonni a vízből. És rájöttem, hogy nem vagyok béna, tudok normálisan is futni, csak a körülmények esküdtek össze ellenem! Ahogy ezt megállapítottam, rögtön azt éreztem, hogy kavics ment a cipőmbe. Mikor levetettem derült ki, hogy egy kósza vízhólyag durrant el a talpamon. Mivel úgysem tudtam vele mit kezdeni, így cipő vissza és mentem tovább. A talpam ugyan érzékeny volt, de jelentősen nem zavart.
Négy órával a vége előtt Töce, akivel addig sokat kerülgettük egymást elkezdte nyomni, hogy egy 30 km/4 órával milyen jó eredményt is érnénk el. Szegény nem is tudja, hogy milyen közel járt a veréshez. Főleg, hogy ő is kezdett megpilledni, a jó strandidő sokat kivett belőle. Érdekes módon sokat összeakadtunk, beszélgettünk, ökörködtünk. Itt valahol jöttem rá, hogy ma még nem hánytam! Ettől nagyon boldog lettem, főleg hogy már tényleg javultam futásilag is. Kinézett egy tökéletes nap végre.
Stílszerűen az utolsó köröket is Töcével futottuk, az utolsót egész jó iramban (majdnem belehaltam). A nap fénypontja volt számomra citromos sörrel a kezemben feküdni a pálya szélén, nézni a csillagokat és várni a mérőembereket, hogy megállapítsák a tört kör hosszát.
Már a lefújás pillanatában is azt mondtam, hogy ez egy tökéletes nap volt. Hihetetlenül szimpatikus társaságban töltöttem el 12 órát, végig jól éreztem magam (a trópusi hőség az körülmény volt, az azzal kapcsolatos negatív gondolataim múlandóak). Kérdés sem lehet, hogy Budapesten is ott leszek szeptemberben!
