"Amit a cél elérésével kapunk, közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük." - Zig Ziglar
2013 januárjában döntöttem el, hogy évtizedes tespedtségemből kimozdulva csinálok valamit. Ez messze nem a futás volt! Akkori álmaim közt a Grossglockner megmászása szerepelt. A futást csak kiegészítésként kezdtem el. Futogattam...
Június végén nekiindultam a hegynek, nem jutottam fel. Szerencsére olyan emberekkel lehettem együtt, hogy nem kudarcként kell visszagondolnom arra a hétre, hanem egy nagyszerű élményként, aminek hatására elkezdtem keményen edzeni. Ez hozta magával, hogy ősszel már gond nélkül futottam le félmaratoni távot, karácsonykor heti 115 km-t.
Januárban poénból elindultam egy 60 km-es futáson, amit meglepően jól bírtam, így ezt követte még 7 alkalom eddig, amikor a maratoni távnál hosszabbat futottam. Volt köztük csak 44-46 km-es edzés, és 84 km-es verseny egyaránt. Még soha nem teljesítettem a maratont, egyelőre nem is tervezem. Nem vonzanak a tömegrendezvények, még akkor sem ha sok-sok ajándékot kapok pusztán a nevezésért cserébe, ha lefutom, akkor pedig csillogó-villogó érmet.
Most újra nekiindultam, immár sokkal jobb fizikai állapotban. Nem is volt gond, amíg 1920 m-ről 2802-re mentünk fel, teljes felszereléssel, beszélgetve 2:30 alatt letudtuk a 900 m szintet. Biztató volt, hogy nem okozott nagy megterhelést, még megállni sem kellett csak akkor, mikor eleredt az eső és esőkabátot vettem fel.
Másnap reggelre sajnos előjött a már ismerős érzés: fejfájás, gyomorpanasz, általános rosszullét. Csendesen káromkodtam és indultam el a csapattal. A Ködnitz gleccserig nem volt nagy probléma, bár éreztem, hogy nem röhögve fogom a napot tölteni. Mikor a hágóvasakat csatoltam, akkor tört rám irgalmatlanul a rosszullét, le kellett ülnöm, hogy összeszedjem magam, szédültem eléggé.
A gleccseren próbálkoztam, de mire a meredek szakaszhoz értünk beláttam, hogy ez (se) az én napom. Mivel innen még volt esély arra, hogy egyedül visszamenjek, így engedve a józan észnek leváltam a kötélről és vissza a Stüdlhüttébe. A délelőttöt csendes agonizálással töltöttem, mikor jobban éreztem magam úgy láttam jó ötlet felsétálni a Schere csúcsára, az alig több, mint 3000 m magas, gyerekes családok babakocsival megmásszák. (Enyhe túlzással)
Felfelé nem is volt különösebb probléma, inkább visszafele, mikor is végképp elvesztettem a kontrollt magamon és mint egy részeg hazafelé a kocsmából úgy botorkáltam le a hüttéig.
Másnap reggel megváltás volt lejönni a hegyről és végre normálisan érezni magam. Akkor még azt gondoltam és mondtam, hogy keressünk a jövőre nézve szép kétezres csúcsokat, és ne kísértsük a sorsot.
Egy nappal később viszont már ez megváltozott. Tovább folytatom a próbálkozást, több tudományt, tudatosságot, esetleg csodát beleépítve. Kaptam rengeteg tanácsot, támogatást, és szinte mindenki azt mondta, hogy NE ADJAM FEL! Én sem gondolom, hogy elfogadom azt, hogy van két lábam, normális (átlagos) fizikumom, rendszeresen sportolok és mégsem bírom a hegyemet megmászni.
Egyelőre viszont maradok a futásnál, még az idén - mit idén, ezen a héten! - van tervem, jövőre meglátjuk.
"Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamire való embernek kell hogy legyen egy Matterhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matterhorn a szép, ha mégoly festőiesen világítja is meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen ez az, ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély. Az állatnak nincs szenvedélye. Él és meghal, közben küzd a létért, ez a dolga. Az ember ott kezdődik, ahol túllép azon, ami benne csak biológia, átadja magát a szenvedélynek, a "léten felüli" küzdelemnek. Egyedül ez lehet szép." (Benedek István: Csavargás az Alpokban)
