Életem első hatórás versenye. Hülyén hangzik, de ez eddig kimaradt, elsősorban a lassú iramom miatt nem vonzott rövid optivitás karrierem alatt. Most viszont így év végére egyértelműnek tűnt a döntés, hogy megyek. Főleg, hogy Erika is ki akarta próbálni az ultrafutást, a tájfutó idénynek már vége, úgy gondolta lesz ideje kipihennie magát. A hab a tortán, hogy Évi a múltkori futása után újra el akart indulni két órán, sőt a kétfős, kétórás váltóknál a „Hajrá Kölykök!” csapata is benevezett két gyermekünkkel.

Az előjelek nem voltak jók. Erika is sérüléssel bajlódott, a térde a hosszú hétvége extrém terhelése miatt elkezdett fájni, nekem a lumbágóm két hónapja nem engedett normális edzésmunkát, helyette megismerkedhettem kedves, segítőkész emberekkel. Orvosok, nővérek, gyógymasszőr. Egyedül a gyerekek várták a versenyt, mint a Mikulást.

Az utolsó napokra kezdett minden megjavulni. A sérülések elmúltak, a fájdalmat elfújta a szél, előjött a már ismerős, kedvelt érzés: izgalom a tetőfokon, megint ultrafutó verseny. (Akkor még nem gondoltam, hogy nekem nem lesz az, bár a lelkem mélyén sejtettem)

Hajnali indulás, szűk három óra múlva Velencén voltunk, ahol egy árva gondola sem volt a tavon, eléggé szezon végi hangulat uralkodott a parton. Jelentkezés után ismerősökkel beszélgetés, kicuccolás a célhoz, majd mentünk egy kört a pályán. A rajt utáni emelkedő már itt feltűnt, hogy nem lesz a szívem csücske az elkövetkező órákban, a felfele futás még mindig nem megy. (Mostanában a vízszintes is nehezen)

Gyorsan eljött a rajt ideje, előtte a szokásos csapatfotó, majd neki a pályának. Nagyon lassan kezdtem, edzetlennek éreztem magam – joggal – így nem akartam megborulni korán, ráadásul egy hete olyan szenvedős futást produkáltam, hogy ha nincs ott Adri, akkor szerintem stoppal megyek haza. Ezek után nyitottam egy 6:30-as körrel (1150 m), amit a későbbiekben csak néha-néha döntöttem meg. Lehet, hogy vicces ez az iram, de nekem akkor ennyire futotta. És örültem, hogy futotta…

Körözgetve, egyedül elvoltam, rengeteget beszélgetve. Szinte minden körben akadt egy ismerős, akivel válthattam pár szót, ami gyorsan röpítette az időt. Na meg az, hogy láttam a gyerekeket, akik szédületes iramban nyomták, így sűrűn találkoztunk. Ugyanígy Erika, aki a tudatlanok nyugalmával, miután nem tudta milyen hat órát futni, ötperces ezrekkel indult neki a napnak. Gyakorlatilag a verseny végéig hallgattam a „Gyerekek nagyon ügyesek”, „Anya nagyon jól megy” dicséreteket, hízott a májam, nem kicsit.

Mikor a kétórás futamnak vége lett tudtam meg, hogy Emma és Gabi megnyerték a kategóriájukat, Erika pedig negyedik. Itt megszakítottam a versenyem, hogy a papíros eredményeket átnézzem, kezdett érdekelni a női mezőny. Mármint az eredményük. Gyorsan átnéztem, megtanultam a neveket, eredményeket majd megvártam Erikát és gondoltam futok vele annyit, hogy átadjam neki az információkat, ne vakon kelljen versenyeznie. Beálltam mellé, elkezdtem mesélni, majd jött az emelkedő, amin az oxigén felhasználásom átlépte a beszélgetős határértéket, gyakorlatilag Erika irama beszédképtelenné tett. Mikor lankásodott akkor tudtam referálni neki.

És itt feladtam. Kiálltam, leültem a padra és azt terveztem, hogy a hátralévő időt szurkolással töltöm el. Pár ismerős kérdezte, hogy mi történt, páran a továbbfutást javasolták. Én inkább lefeküdtem és a kemény sörpadon kicsit jobban éreztem magam, a derékfájás nem volt annyira elviselhetetlen. Igazából így utólag nem tudnám megmondani mi volt a rosszabb: a lumbágó vagy az elmúlt két hónap rendszertelen és elégtelen edzéseinek hatása, az edzetlenség. Talán a kettő együtt volt sok. Gyógyszer, fekvés és jó volt, csak az idő közben kegyetlenül elszállt.

Mikor a négyórások a vége felé közeledtek, akkor Éva nénit újra megláttam és úgy gondoltam legalább beszélgetek egy jót vele, ha már a versenynek lőttek. Mentünk is egy kört, majd miután kezdett hatni a fájdalomcsillapító (Fújj, micsoda dolog!) rájöttem, hogy mégis inkább futnék. De tényleg és nem tingli-tangli sétálgatást. Ebben azért segített Lajkó Csaba is, mikor próbáltam egyenesen tartani magam és sziszegtem, akkor csak annyit mondott: „Nyugi, itt nem fog sajnálni senki, fussál!”. Na, a sajnálatból tényleg nem kértem, úgyhogy maradtam a futásnál. Nehogymár!

Erika kezdett fáradni. Ismerem már annyira, hogy észrevegyem, mikor borul meg. Annyi tapasztalatom már van, hogy ilyenkor nem segít a szép szó, a rábeszélés, de közben meg kár lett volna hagyni, hogy a még mindig őrizgetett második helyét elveszítse. Egyik találkozásnál csak annyit tudtam neki mondani, hogy vagy összeszorítja a fogát és fájva bár de végignyomja a hátralévő másfél órát, vagy vár egy évet a következő OB-ig. Nem tudom, hogy segített-e, de innentől mint egy gép ment, csak hajráztam neki mikor találkoztunk.

10 perccel a vége előtt még összefutottunk, felvetette, hogy a végét fussuk együtt, gondolkodás nélkül utasítottam el az ajánlatot, tekintettel arra, hogy az az iram megölt volna. Így maradtam szépen, már minden mindegy volt, ultratávot (>50 km) már úgysem tudtam futni, az meg hogy 40 vagy 42 km a vége tökmindegy.

Persze, hogy a végső sziréna az emelkedő tetején ért, még egyszer megmászhattam. Bár ez lehet egy jelképe ennek a versenynek, csak nem tudom mit jelent.

Eddig mindig a lefújás után kocsiba vágtuk magunkat és irány haza, én sose vezettem. Most előre megbeszéltük, hogy én vezetek hazáig. Szerencsére volt egy vacsora és egy eredményhirdetés, ami közben tudtam pihenni, így nem hullottam szét teljesen.

Na de az eredményhirdetés! A gyerekeké volt először, mi tudtuk, hogy ők nyertek, a többség számára meglepetés volt a látvány. Ahogy másnap beszélgettünk Gabiékkal, majd megszokják…

Utána Erika jött. Háromszor. Abszolút 2. hely, OB 2. hely, közben pedig még az ultra premier különdíjat is átvehette. Nem tudom mennyire hihető, hogy ez volt az első ilyen versenye (sőt edzésen se futott még 42 felett), de páran kétségbe vonták. Én meg örültem és nagyon büszke vagyok rájuk. Na meg arra, hogy ha én nem hülyülök meg és kezdek el ultrafutó versenyekre járni, akkor most szegényebbek lennének ezzel az élménnyel. Ami mindenkinek fantasztikus volt.

Még nincs vége az évnek, de érdemi verseny már nem lesz. Pár hétig még lábadozhatok, utána viszont kezdődik az alapozás, várnak a 2015-ös versenyek, amikre konkrét céljaim vannak.

Amik inspirálóak…