Tájfutó Éjszakai OB 2014 Hollóstető. Így leírva nem tűnik különlegesnek, nekem az.
Éjszakai tájfutó versenyen az utóbbi pár évtizedben "csak" alföldön indultam, technikailag az könnyebb, bár az sem feltétlen laza futkorászás csengő nevetéssel kombinálva, de nekem az még belefér. Ugyan három tájfutó 24 órás váltó van mögöttem az elmúlt évekből, de ott az éj leple alatt kizárólag easy pályákat vettem el, így az inkább csak afféle éjszakai terepfutás volt, térképhasználattal. Most viszont felmerészkedtem hegyre, ugyan nem a 40 éves korosztályomban, de nem is a felnőtt brutál pályán szándékoztam szívatni magam, szerencsére van egy ún. Br kategória, mely technikailag kellő kihívás, viszont a távolság rövidebb, így az utolsó pontokat már jó eséllyel nem virradatkor találom meg, hanem emberi léptékkel mérhető időintervallumon belül befejezem az erdő vegzálását. (A kategória nevében az "r" a rövid szót jelképezi, nem a retardált vagy rokkant szavakat.)
Már napokkal a verseny előtt Erikával beszélgettük, hogy mennyire jó ötlet ez, mármint a várható 2-4 fok, eső, nagy szél kombinálva a sötét, meredek, csúszós erdővel. Ekkor többször elhangzott egyik kedves kolléganőm mondása, "Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni". Így próbáltuk magunkat motiválttá tenni a rajtra - mások szerint nem sok sikerrel.
A verseny napján még otthon egy finom ebéd, majd utána irány a Bükk. Menet közben még világosan láthattuk milyen idő várható ránk, szakadt az eső, vágott a szél és piszok hideg volt. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.
Odaértünk, jelentkezés megvolt, megérkezett Endre is, így mindhárom vásárhelyi agyhalott készen állt a rajtra. Vacilláltam miben fussak, végül a hideg ellen semmit sem érő bozótnadrág alá felhúztam egy térdig érő futógatyát, a póló alá pedig egy trikót. Ezt kiegészítette a frissen beszerzett derékövem, amitől azt vártam, hogy tudok majd végre terepen is futni normálisan, a lumbágóm már kezd unalmas lenni. Fejemen a kínai ipar remekével, az egyik legolcsóbb fejlámpával nekilódultam a rajtmenetnek, mert hát először fel kellett mászni az égbe, hogy egyáltalán elrajtolhassunk. Arra mindenesetre jó volt, hogy tíz méter után már nem fáztam, az emelkedőn hamar bemelegedek. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.
Végre rajt. Innentől már - elvileg - csak a pályára szoktam koncentrálni, ezért jövök. Itt érzem jól magam. Bár az első méterek meredek lefelén voltak, ahol a gravitáció 2:0-ás előnyre tett szert, utána már egy szép emelkedő jött, egy gödörponttal. Szerencsére az irányom jó volt, így a nehezen észrevehető bóját is sikerült hamar kikapnom. Ez adott egy kis önbizalmat, bár miután továbbra is felfele mentem, ahol ráadásul hibáztam is, a hegy visszapofozott a valóságba. A csúnya viszont a 3. pont volt, ahol elvesztettem a kontrollt és ugyan közel jártam a pontomhoz a tök üres erdőben bolyongtam egy párszáz négyzetméteres területen, de az enyémet nem találtam meg, itt legalább 5-7 perc benne maradt. Négyesre megint hiba, nem nagy, de hiba. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.
A kilencesig apró hibázásokkal, fájdalom nélkül (I love Ketodex!) elbohóckodtam, mivel tudtam, hogy 14 pontunk van, így már a végét vizionáltam. Sajnos mikor a térképet kihajtogattam láttam, hogy a következő átmenet akkora, mint az addigi pályám volt. Útvonalválasztásra volt lehetőség, délről úton nagyot kerülve, középen bozótharcot vívva az éjszaka démonaival, vagy északról odafigyelősen kerülve. Győzött Észak, utólag azt mondom jó ötlet volt, még akkor is, ha elvesztettem pár helyen a kontaktust a térképpel, tereppel. Azóta is erős gyanúm van egy-két térképhibára, de végül is nem befolyásolt. Az annál inkább, hogy a derekam miatt nagyon óvatos voltam, baromi óvatosan - lassan - futottam. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.
A vége már pörgős volt, pár rövid átmenet, az egyetlen kihívást az okozta, hogy az országúton átkelésnél egy pár méteres letörésen kellett felmászni, ami túl meredeknek, sárosnak, csúszósnak bizonyult. Miközben harmadmagammal köpültük a hegyoldalt és inkább visszafele csúsztam, egy autó lassított mellettünk (gondolom észrevette a három fejlámpás valamit, akik szinte egy helyben kapálóznak az út fölött) és letekert ablakkal megérdeklődte, hogy ez milyen verseny. Sportágunk szeretete miatt nem mondtam neki, hogy tájfutó, elég csúnya képet festettem volna le számára, helyette csak morogtam valamit és off-road üzemmódban kotortam felfelé. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.
A célba már lefelé futottunk, itt néztem az órámra másodjára, elhűlve szembesültem a másfél órás időmmel. Ennél már csak az volt meglepőbb, hogy beérkezéskor a harmadik helyen álltam (Egyéni indításos a verseny, tehát végig kell várni minden indulót a végleges helyezéshez), amit ráadásul meg is tartottam, így egy újabb éjszakai versenyen lettem dobogós. Ennek örülök, még akkor is, ha nem a legnehezebb pályán indultam, nem a legjobb mezőnyben. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni
Utólag azt mondtam, amit többen is beszéltek már a célban, hogy ez a köves, ágas, faleveles talaj miatt nehéz verseny volt (Erikának nem, de neki semmi sem az), szerintem mindenki büszke magára teljes joggal, egy ilyen verseny jelentősen felgyorsíthatja az evolúciót, aki talpon marad, fennmarad. Lehet, hogy a körülmények nem a legideálisabbak voltak, sokan ilyenkor már futópadra vonulnak csillogó-villogó konditermekbe, de ezt az élményt kihagyni kár lett volna. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.
Erika végül a nőknél befutott a pontszerző 8. helyre, Endre sok-sok év éjszakai kihagyás után 14. lett, szerintem mindketten fantasztikusak.
Ezzel vége a 2014-es tájfutó idénynek számomra. Kár, mert
Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.
