Úgy vártam ezt a versenyt, mint a Karácsonyt. Egy éve, mikor még csak az első UB-n a tésztapartin voltunk túl és a megnyitón felálltak az egyéni indulók, mi pedig percekig tapsoltuk őket, akkor eldöntöttük, hogy jövőre egyéniben jövünk. Másnap a párosunk körbefutott, így elkezdődött a visszaszámlálás.
Közben a névadó szponzor - ha már úgyis ott dolgozom - bekebelezett mindkettőnket, így hivatalosan az NN Biztosító színeiben neveztünk és indultunk el. Ez járt pár nem várt körülménnyel is a versenyen.
Sárvár után volt ugye a Borvidék, ahol nem futottuk szét magunkat, így megint sikerült - Márkus Öcsi útmutatását precízen betartva! - ráhangolódni, felkészülni. Az utolsó napok legfontosabb eseménye a szörfös, UV (nem UB!) álló hosszú ujjú felső vásárlása volt, amit a várható kora tavaszias időre való tekintettel vettem.
Kísérőim a végén kialakultak, adott volt Ákos, az első perctől egyértelmű volt, hogy ő jön, melléje csapódott Gabi, elsősorban a hazajövetelünk biztosítására, de végigkísért a pályán is, valamint a cégnél Edit jelentkezett, hogy autós egyéni kísérőként debütál. Így háromfős delegáció tervezett velem indulni, ráadásul lett bringa is, így végig lett kétkerekű kíséretem, hurrá!
Péntek megérkezés, szembesültem a Club Aliga rugalmasságával és kedvességével (irónikus szmájli), majd ejtőzés a parton árnyékban, a szobában, tésztapartin. Kikészítettük a szombati rajtcuccunkat, majd a többit beraktuk a kísérő kocsiba, amit az előre elkészített Hajrá apa felirattal kidekoráltak kísérőim. A napunkat egy-két apróság zavarta csak meg, ez pedig az NN részéről áradó figyelem. Fotós, videós, csinálj így-csinálj úgy, de megértem, nem azért szponzorál versenyt, fizeti a nevezést hogy csak nekem legyen jó. Ráadásul mindezt tök kedvesen tették. A végén mindenkinek az volt a véleménye a csapatból, hogy szeretne az NN-hez jönni dolgozni.
Este tízkor végre sikerült lefeküdni, elaludni kicsit később, az Erika felől érkező "Te se tudsz aludni?" kérdések hátráltatták az agyam kikapcsolását. Kb. 5 percnek tűnő alvás után reggel 3:30-kor ébresztő, reggeli, öltözés, kipakolás, ötkor már a rajtnál voltunk. Bemelegíteni mindketten kifutottunk a világból, ugyanis a fotós és a videós is felébredt.
5:30, végre rajt. Lufi nincs, régen volt, most zene van, kurjongatások, csomó kolléga, szurkolás, én meg reménykedve keresek valakit, akivel tudom, hogy egy az iramunk. Még az emelkedőn meg is szólít Barna, így még nem örültem neki, össze is verődünk menjünk együtt. Eseménytelen kocogás az első váltópontig, Barnával el-elszakadunk egymástól (neki meg a gatyája szakadozik), már látszik, hogy kivel azonos a tempónk.
Gabi mellettem - előttem - mögöttem teker, az előzetes terv szerint adagolja belém az üzemanyagot, kiegészítőket. Minden klappol, repülnek a kilométerek. 2:20-as félmaraton után kerek ötórás maraton. Hát igen, nem az élmezőnnyel futok, valaki megjegyzi, hogy ez a halálzóna. 43 km-nél bő óra előnyünk volt a szintidőhöz, nem éreztem vészesen lassúnak, de tény, hogy Erikáék itt repültek még.
Tihanyt elhagyva ráfordultunk az első emelkedőre. Sapka már egy ideje rajtam volt, ahogy jött fel a nap megkaptam, majd folyamatosan a jeget is. Felvettem a vadiúj felsőmet is, így a kényes helyek a naptól el lettek rejtve. Rohadt meleg lett. Nem tudom mikor, milyen hirtelen, de egyszer csak azt éreztem, hogy figyelni kell rá, baj lehet belőle. Az ivást eddig se vettem félvállról, innentől sapka, nyakvédő mindig vizes, minden asztalról ittam plusz a malto és ami a biciklin volt.
6 óra/50 km. Még ez se gáz, mehetünk. Ezen a részen hullámos a pálya, így lefele futás, már-már jó tempóban, felfele tempós gyaloglás. Egyedül, de nem magányosan. Megismerkedtem Dragossal, a román ultrással, aki biztatott, hogy éjjel jobb lesz. Mindezt délben. Közben azért azt hiszem tanultam pár román káromkodást is.
69 km-ig simán élveztem. Buli volt, tűrhetően ment, a holtpontokat tudtam kezelni, bizakodó voltam. A zánkai tábor előtt egy útmenti veteményesbe egy számomra is hirtelen jövő hányást engedtem bele, a háza előtt szurkoló házigazda teljes megrökönyödésére. Így ő nem is tudta kellőképpen értékelni, hogy életemben először az orromon át hánytam. (Bár állítólag ezt többen is meg tudják csinálni). A poén, hogy jobb lett, innen tudtam normálisan futni síkon is, mikor a volt Úttörőtáborhoz értünk már egész jól voltam, csak kicsit volt diszkomfortos.
Fel Zánkára egyszer csak Attila került mögém, váltóban lefutotta a saját etapját, majd megkeresett és beállt egy kicsit beszélgetni. Nagyon jól esett, még ha nem is látszódott rajtam. Itt került elő kedvenc fotósunk is, aki a tetszési indexén rontott sokat, azzal hogy mosolyogva közölte, a táblánál fussam meg az emelkedőt a fénykép kedvéért. Közvetlen életveszélyben forgott szegény.
A fiúk szóltak, hogy Barna itt van előttem két percre, üzeni hogy érjem utol és hagyjuk itt az egészet a g..ibe. Zánkán utol is értem Dragossal és Deák Lacival együtt, itt Laci kísérője szólt, hogy beszéljek vele, de csak annyi volt a közlendő, hogy napszúrást kapott, kiszáll. Utólag gondolkodtam el, lehet hogy rá lehetett volna beszélni Köveskálra, de elborzadva gondolt arra a napsütötte 5 km-re, ami addig van. Így hármasban indultunk útnak
, én kifejezetten felfrissülve. Dragos elhúzott, a palinak érdekes taktikája volt, a lefeléket gyalogolta, az emelkedőket kocogta.
Salföldön nagy eseményre ébredt a falu a délutáni szunyókálásból, végre sikerült pisilnem. Igazi NN-esként nem csak a vérem, a vizeletem is sötét narancssárga, ami itt az álmoskönyv szerint nem jó. Ekkor már változtattunk a frissítésen, gyors kapcsolat kiépítése Öcsivel, aki eldobatta a "szar izót", víz, kenyér, ropi esetleg kis kóla. Meg sótabletta ezerrel. Sóval mentünk tovább.
A Varga pincészet előtt lefeküdtem a bicikliút mellé a jó hűvös aszfaltra tíz percre, erre kijött egy öreg az egyik mellékutcából, hogy van neki könyékig érő (mutatta) szikéje, szívesen megműt. Majd leült mellém. Gyorsan feltápászkodtam, majd Ákossal együtt tovalibbentünk.
Vargáék előtt kompressziós szárat vettem, zoknicsere és összeverődtem két Andival és Timivel, két női egyéni indulóval. Együtt megtámadtuk a pincészetet, le csak én mentem, úgy voltam vele rosszabb nem lehet, ott legalább hűvös van.
A badacsonyi szőlőknél, valahol 100 km magasságában az egyik frissítőpont személyzete, mint egy helyi érdekességet mutatott egy francia pasit, aki állítólag már három órája ül mozdulatlanul az egyik kempingszékükön és nem tudják mit akar. Miután így megismertük a badacsonyi unikornist mentünk is tovább, lámpa kellett lassan, siettünk, hogy mire sötétedik odaérjünk a frissítőhöz.
Kietlen bicikliút a fák között, majd a főút mellett. A szigligeti elágazásnál jó ötletnek tűnt egy laza fejessel eldőlni az útpadkára, majd ha már úgyis ott vagyok kegyetlenül fázni. Az az igazi fogvacogtató fázás. Telefon a fiúknak a kocsiba (Ekkor épp Edit volt a gardedam), hogy lázmérő, téli futócucc rendel! Jöttek is, láz nuku, felöltöztem és mentem tovább.
Györök előtt megkaptam a nap egyik ajándékát, Tamás kocog felém a sötétben. Basszus, miattam! Mentünk egymás mellett, mondta a szövegét, adta a tanácsokat, kérdezgetett, szó szerint tolt egyre tovább. Vele még tudtam futni...
Egy nagyobb megállás még volt a töksötét balatoni éjszakában, azért sikerült továbbmenni, mert közölte Tamás, hogy úgysem tud bejönni ide értem autó, menjek csak előre. Fogtam a fiúk vállát, úgy legalább egyenesen haladtam. Majd Vonyarcvashegyen a Lido előtt kaptam félóra pihenőt a pokrócon, lefeküdtem. Mikor felébredtem már Aligán voltunk a szállodában, egy matracon. A fiúk rendesek voltak, képbe helyeztek és elmesélték mi is történt éjfél és hajnal közt, hogy juttattak vissza. Az a rész valahogy kimaradt...
Hát ennyi volt, százhuszonvalahány km-re voltam jó most. Sokan mondták, hogy ez is nagyszerű, meg más is, meg stb. Ez nekem akkor is csalódás, amit még fel kell dolgoznom. Folytatás a beszámoló legvégén lesz.
Térjünk rá, miért is volt nagyszerű a hétvége!
Volt három nagyszerű kísérőm. A két fiú még csak 24 éves, Gabi soha nem látott még ultrát, Edit tavaly csapatot kísért kocsival, ehhez képest egyénit teljesen más. Mégis zökkenő nélkül megoldottunk mindent, kitalálták a gondolataimat, ott voltak mindig ha kellett, ha arra volt igényem azonnal vették a lapot és magamra hagytak. Nem mellékesen végig élvezték, ennek örülök nagyon, hogy ők is pozitívan értékelték ezt a három napot. Ráadásul többen megjegyezték, milyen jó fej kísérőim vannak, adtak jeget másoknak, biciklit szereltek, szurkoltak. Büszke vagyok rájuk!
Ugyanúgy Zsuzsiékra, akik mikor nálam elkezdődött a hanyatlás próbáltak segíteni, felhívták Öcsit, szóltak, hogy hol lehet jeget kapni, egyszóval a két csapat összedolgozott.
Öcsivel ugyan most nem találkoztam személyesen, telefonon is csak reggel hívtam, amikor már tudtam beszélni, de ő Ákoson keresztül sokat segített abban, hogy Salföldről még eljutottam a Lidoig. Nem elég, hogy a felkészülésben is segít még most is. És mindezt annyira nagylelkűen... aranyból van a szíve!
Nagyszerű futókkal találkozhattam. Itt elsősorban az egyénikre gondolok, mindenki akivel rövidebb-hosszabb időre együtt mentünk igazi futó, olyan akivgy el jó pár szót váltani, kicsit osztozni a sorsban. Idén nem először Barnával voltam a legtöbbet, túl sokat nem szoktunk beszélgetni, de mindig találunk közös témát. Na most se a futásról volt szó!
Ákos szerint arra van Salföld. A háttérben két alkalmi társam sütkérezik
De a gyorsabb csapatokban is rengetegen szurkoltak, minden száz méterre jutott egy buzdítás, egy barátságos hátba veregetés. Az összes induló és engem utolérő ismerős lendített rajtam, amit nem tudok eléggé megköszönni! Előzetes tanácsra hallgatva a rajtszámom végig hátul volt, így az előzők tudták, hogy nem csak úgy poroszkálok, hanem versenyben lévő egyéni futó vagyok. (Lehet, hogy érdemes lenne két rajtszámot kapni az egyéniknek, hogy aki akarja felrakhassa elöl és hátul is, jó érzés ám az elismerés!)
A biciklis kísérők (nem a bringatúrások-azokról általánosságban rosszabb a véleményem) is előzékenyek voltak, kivétel nélkül türelmesen kikerültek és többen kínáltak vízzel, jéggel totál önzetlenül. Tényleg olyan volt, mint egy összetartó közösség.
A váltópontok, frissítők személyzete segítőkész volt, persze nem egyformán, de alap volt a figyelem, nem tudtam olyat kérni amire nem találtak volna megoldást. Igaz, nagy igényeim nem voltak.
És hát a hétvége megkoronázása az volt, mikor vasárnap 10 óra előtt pár perccel Erika teljesítve a 220 km-es kört, befutott a célba. Örömkönnyek, meghatódottság, bennem határtalan büszkeség - pedig nem sok közöm volt hozzá, egész hétvégén külön voltunk, egyszer beszéltünk két percet telefonon. Az eredményhirdetésen megint sikerült meghatódnom. Ezt nem lehet megszokni.
Fotó: Molnár Ádám / NN
És mi a folytatás?
Első gondolat: soha többet, ez nem nekem való! Sőt ez volt a második, harmadik is. Egészen addig, míg meg nem láttam Zelcsényi Miklós bejegyzését, hogy beért az utolsó egyéni teljesítő. Bekk Csaba (akit személyesen nem ismerek, de tudtommal valamennyire olvassa ezt a blogot) 36 és fél óra alatt körbefutotta a Balatont! Úgy, hogy a végén ő aztán tényleg magára maradt, már nem voltak futók, szurkolók, frissítő. Összeszorult a szívem mikor belegondoltam. Na ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem alig 24 órával az első Soha többet! után, hogy jövőre pedig igen.
Fotó: Ultrabalaton
Csaba! Köszönöm és szívből gratulálok!