Kecskemét után az öt hét nagyon gyorsan elrepült. Volt benne egy hosszabb futás Ákossal (nettó 4:45-ös maraton edzésen) majd mászkáltunk a Matterhorn alatt-mellett és már szeptember is lett, az idei hatodik, utolsó 12 órás.
Ide konkrét tervekkel érkeztem. Mivel az utóbbi időben kifejezetten jól ment a futás úgy gondoltam az eddigi legjobb eredményemet meg kellene dönteni. Sajnos az utolsó pár hétben először a térdem kezdett el fájni (elmúlt), majd a bal combom (elmúlt) és legvégül a derekam. Ez utóbbi még a verseny reggelén sem csillapodott, így életemben először fájdalomcsillapítóval kezdtem a futást, bár azt mondták a Flector kikészíti a gyomrot és hányni fogok. Mivel ebben rutinosnak számítok és tudok futás közben is, így ez vállalható kockázatnak tűnt.
A szokásos fotózás, bemelegítés után már ott is álltunk a rajtnál és nekilódultunk a félnapos mókának. Az első két kört Ákossal beszélgetve, nagyon lassan teljesítettük, gyakorlatilag hárman voltak már csak mögöttünk a mezőnyben. A harmadik körtől elszakadtam és elkezdtem futni egy még vállalható de tempósabb iramot. Gyorsan utol is értem a középmezőnyt, itt miután ugyanabban az iramban futottam egy ifjú hölggyel, úgy döntöttünk menjünk együtt, ő négy óráson indult. Ez működött is három óráig, ekkor mivel a frissítéseink nem egy ütemben voltak én pedig már kezdtem antiszociálissá válni elváltak útjaink, maradtam egyedül. Az egyik lekörözésnél még Ákossal mentem egy-két kört, aztán egyet Éva nénivel (állandó program, terápiás céllal is ajánlom mindenkinek!). Mikor a négy órások versenyének vége lett, akkor néztem hogy a végén megint kevesen fogunk maradni. Sajnos ez még tovább is csökkent.
Fülledt volt egy kicsit az idő, de nem tűnt vészesnek. Ennek ellenére azt vettem észre, hogy a 27 indulóból 25. helyemről kezdek előrejönni. Egészen a 18. helyig, ami szürreális élmény volt. Sajnos nem én voltam ennyire gyors, a többiek adták fel, vagy elhaltak. Nem tudom...
Délután, nyolc óra futás után még abszolút reális esély volt egy normális eredményre, bár ekkor már nagyon fájt a derekam. Badics Attila, aki minden találkozásnál szurkol, hajtja az embert, itt adott tartásjavító tippeket, az energiám nagy része arra ment el, hogy megfeleljek a "fel a fej, húzd ki magad, karmunka" elvárásoknak. Nem segített, de elterelte a figyelmem a fájdalomról. Ugyanezt a célt szolgálta a két kör Járosi Tamással, Ő három hét múlva Spártába fut, így tudtunk beszélgetni, nem rohant. Megjelent Edit is, ugyan most nem indult de ott volt, így ma sem maradtunk a mosolya nélkül.
És akkor pár szó Erikáról. Az elejétől fogva szenvedett, hogy nem indul(hat), a jövő heti Sprint OB előtt nem kockáztatott. Ráadásul olyan eredménnyel nyertek a nőknél négyórás futamon, hogy szerintem megint nyerhetett volna. Ennek ellenére lelkesített, palacsintát hozott, kísért, lecseszett, hogy nem vettem be időben magnéziumot, masszírozott, táncolt és énekelt velem. És hát nem hiába vagyunk 15 éve házasok, azt is tudta, hogy mikor hagyjon békén, mikor vágyom magányra. Igazi kincs!
Este nyolckor kolléganőm Paula is befutott, eljött hogy a végén kísérhessen. Sajnos addigra lehullott rólam minden civilizációs máz, így új oldalról ismert meg, nem a visszafogott, öltönyös coach képet látta. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nagyon bejött neki a verseny.
Fájt. A derekam nagyon, alig bírtam tartani magam, minden kör végén letámaszkodtam valahova, hogy legalább pár másodpercig ne vonyítsak. A combomban az izmok beálltak, a bal lábamon sajgó vízhólyag keserítette az életemet. És boldog voltam. Boldog, mert tudok még futni ha lassan is, boldog mert nagyszerű emberek szurkolnak és futnak körülöttem, kis lelkesítőcsapatunk is mindent megtett. Boldog, hogy van ami fájjon, hogy megint legyőztem magam. Ha mégis kellett bátorítás, az augusztusban Lajkó Csaba ajánlására megismert számot énekeltem:
Az utolsó egy óra hátborzongató volt. A rendezők olyan hangulatot varázsoltak, minden körben az átfutásnál olyan szurkolás volt, hogy elmondhatom, leírhatom, de azt átélni kell. Nagyszerű élmény, mikor bemondják a neved és ismerősök, ismeretlenek tapsolnak, űznek előre. Torokszorító érzés... Mikor úgy érzed, hogy valami nagyszerűt csináltál, mikor már-már hősként kezelnek.
A lefújás pillanatában a sziréna tökéletes hangterápiás eszközként működött. Abban a percben elfelejtettem minden pillanatot amit rosszként éltem meg a nap folyamán, még a fájdalmas percek is megszépültek.
Azt hiszem ez a közeg végérvényesen beszippantott. Most két hónap szünet, november 8-án Velence, 6 órás OB.
A verseny után a két órás hazaút, majd a fürdés és alvás... tudom, hogy hozzátartoznak, de ezekkel kellene valamit kezdeni. Ha van valami rossz ebben a sportban, akkor ez az. :)
