Hajrá apa!

Na erről a versenyről már sokat hallottam. A triatlon, mint sport elég távol áll tőlem, se csinálni se nézni nem szoktam. Utóbbit mondjuk megtehetném sűrűbben, nem igényel sok felkészülést, a TV-néző izmaim jók, fejlettek hozzá. Ennek ellenére csak annyit tudok, hogy egy csomó ismerős már megcsinálta, köztük jó páran többször is. Egyikük sem akart bevonzani ebbe a sportba, igazán még mesélni sem szoktak róla, beszámolót ritkán írnak.

Hogy kerültem mégis ide? Az NN Városligeti Igazgatósága már nem először ment váltóban, de idén olyan szerencsétlen csillagzat alatt készültek, hogy a futásban én is számításba kerültem. Elsőre jónak hangzott, hiszen kipróbálás nélkül mégse mondjak véleményt semmiről, így vállaltam - szigorúan csak futást. Abban nem tudok megfulladni, nem esek le a járműről és nem kell utána napokig hason fekve aludni. A másik két szám ugyanis simán hozza számomra ezeket a veszélyeket. Előzetesen egy sokfős buliváltónak nézett ki, mindenki a komfortzónáján belüli, esetleg kis határfeszegetéses teljesítményre számíthatott. A verseny előtt két héttel egy TRX edzésen viszont a már gyógyultnak tekintett derekam újra begörcsölt, ráadásul mentünk nyaralni (hegymászás forever!), így aggódva gondoltam a rám kiosztott 37 km-re. Ami közben változott még párszor, majd ez a szám lett a végleges.

Na de az embernek nem véletlen van felesége, aki fut! Így a kieső csapattag helyére Erika beugrott és megmentett valószínűleg életem legrosszabb 37 km-es eredményétől. Na de nézzük sorjában:

Úszás

Béla kezd, órán belüli 1900 m. Sok? Tudtommal elmúlt 60, dolgozik és ő mindhárom számban elindul. Én ámulok. Eleve a rajtnál csodálkozom, hogy ennyi ember tud úszni? A második kört ifjú titánként Péter abszolválja, az úszásra szán limitidőt percre pontosan hozza. Ez a későbbiekre is igaz, csapatunk a "végig ki van fizetve" elvet vallja, mindenki minél tovább kívánja élvezni a hangulatot.

Kerékpározás

András kezd, triatlonra majdnem alkalmatlan MTB bringával, de legalább nem bütykös gumival. Előzetesen közöl egy időtervet. Nem jön be, egy egész perccel jobbat jön 75 km-en. Utána Béla - miután kipihente az úszást - teker 35-öt a kora délutáni laza forróságban. Mikor Dia kiindult a harmadik körre már lehetett hallani, hogy a pálya egyes részein dörög az ég, na meg gyűltek is a felhők szépen, vihar volt készülőben. Dia ha jól tudom élete leghosszabb kerékpározását tök jó idővel tudta maga mögött, mikor a csapat motorja, Csaba, az egyetlen, akinek a járgánya alkalmas versenyzésre (mondjuk az se mai csirke - mármint a bringa) kiindul az utolsó 35-re. Még látjuk a hátát, mikor bemondják, hogy a futóknak 10 perc múlva tömegrajt. Béla (ki más?) rohan, öltözik, majd kilő, van egy 5250 méteres köre, hogy teljesen kiélvezze a mai napot.

Futás

A mi Bélánk megfutva a jutalomkörét átadja a chipet és a lehetőséget Erikának, akivel testvériesen - nem igazságosan! - megosztoztunk a hátralévő métereken. Kocog egy félmaratont, az első körét 25 perc alatt hozza, ekkor szóltam a többieknek, hogy még három lesz ugyanennyivel. Kis feleségemet egyszer még egy svájci óragyár fogja alkalmazni, kb. másodpercre azonos köröket tudott futni, mikor is megkaptam végre a chipet én, reggel óta vártam már rá. Három kör, a pálya zsúfolásig tele, váltók, egyénik és a hozzájuk csapott 28 km-es betét futószám. Piros 2015/km/év pólómban futok, azon legalább gyárilag rajta van a "Hajrá Apa!". Schneller Erikáék, a Csécsei Team szurkolt, páran lejjebb is, őket nem ismertem meg. Az első kör jó volt, a második technikai kitérőkkel tarkított (fránya gyomor), a harmadikban már nagyort úgysem tudtam volna javítani, így szépen lefutottam, óvakodva, hogy váltó tagjaként úgy nézzek ki, mint az egyéni versenyzők. Utolsó fordító, célegyenes, együtt a csapattagokkal át a célvonalon. Jó kis verseny volt ez!

Élmények

Volt jópár, elvégre egy egész napos rendezvényen vehettem részt.

Szervezés. Itt látszódik, hogy nem minden pénz kérdése. A győztesek ünneplése, a nézők kiszolgálása mintaszerű. A gyerekek nem indultak, a csúszdázást is megunták egy idő után, a versenyen is jól szórakoztak. Egy pacsi Flander Marcitól sokat jelent ám! Szpíker Péter Attila volt. Nem csinált különösebb dolgot, egyszerűen fáradhatatlanul beszélt, buzdított, közvetített. Messze a legjobb szpíker, akiket mostanában hallottam, az is igaz viszont, hogy ő benne van ezekben a rendezvényekben így könnyebb helyzetben van. 

A város támogatása is példaértékű. Büszkék erre a rendezvényre, támogatják, még a Tesco pénztáros is hajrázott a karszalagot meglátva. A frissítőpontok személyzete már-már Optivita szinten volt és még humor is akadt este tízkor.

Rengeteg ember, érzésre több kísérő, mint versenyző. Karneváli hangulat, sajnos a tömeghatás miatt akadt nem szimpatikus is köztük. Értem én, hogy birkamód menni kell folyamatosan, de se körül nem néz, se a rendezők utasításaira nem figyel csak bambul keresztül a pályán napernyővel, hűtőtáskával, kerékpárral.

A versenyt körüllengő mítosz, hangulat lépten-nyomon jelen van. Nagyon sok visszatérő, többszörös teljesítő volt, de volt pár bakancslistás is. Akarok egy IronMan-t, a tetkó már le van beszélve, hétfőn csinálják, utána meg megyünk tovább, keresünk más extrém dolgot. Ha valaki szereti csinálni az első után véleményem szerint nem áll le, folytatja, javít az idején, stb. Ha csak kipipálni akarja, akkor meg nem a sportért csinálja csak kompenzál. (Ez nem diagnózis, magánvélemény!). Nem véletlen a verseny szlogenje: Az út maga a cél!

Extremitás. 1990-ben ez a fajta versenyszám extrémnek számított, ma már magasabban van az ingerküszöb. Dupla, tripla, harmincszoros Iron Man versenyek, mindenki megy egyre feljebb, kitűnni a tömegből. Mint futásban. Soha nem titkoltam, én a hangulat miatt járok ultraversenyre, ha egyedül, edzésen hosszút futok az csak azért, hogy versenyen ne pusztuljak meg. Van, aki az ultra előtag legális használatáért megy, hogy elmondhassa, több mint sima futó. Egy félmaraton már ehhez nem elég, pár hét futómúlttal ennyiket futnak emberek. (Javaslat: fusd le 70 percen belül és mindjárt másképp látod).

Nagyatádon betekinthettem egy sportágba. Belátom, nem az én sportom. Nagyon kívülállónak éreztem magam, nem találtam a helyem. Pedig a csapat, a csapaton belüli hangulat nagyszerű volt, a verseny álomszerű. De valami hiányzott. Mindezek mellett maximális elismerésem és tiszteletem a célbaérőknek, akár szintidőn kívül is.

Hallomásból régóta ismertem az UB-t. Tavaly már a célterületen is voltam, sógornőmet hoztuk-vittük, de a versenyből semmit nem láttam, láttunk. Azért egy kicsit motoszkált bennem, hogy majd egyszer, talán...

Őszre az elhatározás erősödött, egyéniben meg se fordult a fejemben, az az ultrásoknak való. A páros más tészta, az "csak" fejenként 110 km, azt még aggyal fel tudom fogni. Mondjuk az is nagyon hosszú, a nevezés pillanatában még életemben nem futottam annyit, így elég vakmerően vágtam bele. Már csak párt kellett találni. Voltak kósza felajánlkozások többek részéről, de vagy visszavonulót fújtak vagy nem tűntek igazán komolynak. Szerencsére novemberben Erika megfutotta első ultráját, ami után egyszer csak bejelentette, hogy menjünk házaspárban. Így a keresés ünnepélyes keretek közt befejeződött, december elsején Running Parents néven beérkezett a nevezésünk a rendezőkhöz.

Ugrás az időben. Sárváron a derekamról kiderült, hogy 70-80 km után elkezd még mindig fájni, így nem voltak illúzióim az UB-t illetően se. Sokat nyújtottam, figyeltem rá és bíztam benne, hogy minél később lesz az, amikor beáll. Sajnos az elmúlt hetekben nem igazán volt hosszabb futásom, a rendszeresség megvolt, reménykedtem, hogy elég lesz. Jó erőben éreztem magam, motivált voltam és elszánt. És eljövé A VERSENY!

0. nap

Erika 24 órás műszakból péntek reggel ért haza, reggeli után lefeküdt aludni, dél után kicsivel ébredt és indultunk is. Szerencsére sikerült találni kísérőket, sógorom vállalta a sofőr szerepét, Évi a futó-kísérő pozíciót. (Van benne rutinja)

Megérkeztünk a Club Aligába, rögtön egy csomó ismerősbe botlottunk. Mint egy kerti parti kezdetén, kézfogások, puszik tömkelege. Rajtszám és chip átvétele után megrohamoztuk a kajás szekciót, kísérőnek egy korsó seritallal töltöttünk magunkba egy kis szénhidrátot.

A tésztás pult mellett volt a Runner's World standja, ahol megcsinálták rólunk az első címlapfotónkat. Ezúton kérek elnézést mindenkitől, de ez a fotó ugyan nem kamu - hiszen a magazin készítette - de nyomtatásban, újságon soha nem fog megjelenni. 

Az ünnepélyes megnyitót várva egyszer csak egy seregnyi NN sapkás emberke tódult be a sátorba. A kollégák is megérkeztek, a verseny előtt pár héttel, mikor nyilvánosságra került a cég névadó szponzori szerződése, akkor neveztek két tízfős csapatot, így tudtam róluk. Nagy részüket ismerem, volt köztük olyan, akin meglepődtem, de végtelenül büszke vagyok arra, hogy két csapatot is kiállítottak. Na meg arra, hogy ezt nagyon jól megszervezték, olyan logisztikával jöttek, hogy csak kapkodtam a fejem. Így az NN-t négy fronton képviseltük: a két csapat, Gyurján Tamás egyéniben és mi. Vass Edit és Hevesi Móni lettek a pótanyáink erre a hétvégére, a lehetőség megvolt, hogy igénybe vegyük őket szükség esetén. (Végül hagytuk őket ügyes-bajos dolgaikkal, már a gesztus is elég volt)

Befutottak a Csajok a Promenádról és a Futópályás társak is, így minden ismerős egy sátorban volt. Este kilenckor viszont irány a szállás, holnap korán kelünk, hosszú út vár ránk.

1. nap

Fél ötkor csörgött a vekker. Erika kel, neki reggelizés, készülődés indul. Én ráértem volna, de a szolidaritás és izgalom keveréke miatt én is megreggeliztem, majd kiautóztunk a rajthoz. Itt szurkoltunk az egyéni versenyzőknek, közös kép még utoljára és már el is indultak. Hülye érzés volt, izgalom, öröm és valami torokszorító izé. Visszamentem a szállásra és két kísérőnkkel elindultunk Erika és a mezőny elé.

Útközben diszkréten szurkoltunk a futóknak. Dudálva, a kocsiból derékig kihajolva üvöltözve. Akiket ismertünk, név szerint, akit nem őket csak általában. De alap volt a biztatás. 

Az első nagyobb megálló Almádiban volt. Az itteni váltópont személyzete jelesre vizsgázott, nagyon jó hangulatot teremtve segítették az itt áthaladókat. Akkor azt hittem, ez mindig így lesz a későbbiekben.

Tovább Füredre. Itt a Tesco-ban kis bevásárlás, kaja-pia legyen. Utána le a váltóhelyre, kis horgászszékem előkapva, leraktam a fűre és benne csücsülve tapsoltam, hajráztam az elhaladóknak, várva Erikát. Aki 43 km után még kifejezetten frissnek tűnt, jól érezte magát, kis magnézium, vízutánpótlás és mehetett is tovább. Előtte Editen itt láttam először, hogy rosszalóan néz a tespedős szurkolásért. Valahol jogos, de próbáltam kompromisszumot kötni, hogy buzdítsak és pihenjek is egyszerre, rám este még várt egy kis futás.

58 km-nél Vászolyon ezért az úttól beljebb ütöttem tanyát, hogy ne demoralizáljam a versenyzőket. A menet közbeni, kocsiból kihajolós ordibálás itt is megvolt, a faluban disztingváltan, szépen csendben maradtam, mint mindenki más. Egyedül Évi volt, aki minden áthaladónak tapsolt. Viszont egy szlovén egyéni versenyzőt kísérő lakóautós beállt elém, mivel sehol másutt nem tudott megállni. Hogy kárpótoljon, kirakott egy széket az árnyékba, az út szélére "For you!" felkiálltással. Szóval én megpróbáltam, de végül itt is csak hajráztam. Itt találkoztam először Járosi Tomival, Csécsei Zolival (és testvérével Tamással), végre utolértük őket. Azt láttam, hogy Zoliék nagyot mennek, de csak másnap olvastam, hogy mekkorát.

A zánkai Úttörőtábor Új Nemzedék Központ bejáratánál alig két hete voltunk a Diákolimpián. Most egy kicsit másképp nézett ki, szpíker és NN-es szendvicskamion. A mikrofont magához ragadó úriember közreműködésével a hangulat itt is jó volt, az inaktív téblábolókat is rábírta kis hangulatkeltésre. 

Legközelebb Salföld előtt az országúton álltunk meg, egy bekötőúton Máthé Zoli éppen végzett valami fontossal, így az felszabadulván ideális volt nekünk parkolni. Kocsi árnyékba be, szék út szélére ki, ásványvíz mellém és szurkolás. Mikor Edit jött, akkor felálltam, az előző alkalommal az ujjait úgy tartotta, mintha le akarna lőni. Jelzem megérte állva várni, cserébe kaptam egy "Nagy ölelést!". Erika futott, fáradt, nem fájt semmi. Na jó, pár dolog igen, de ezt mindketten tudtuk előre, így az ilyen fájdalom nem játszik.

94 km, Varga pincészet. Szemét váltópont, nem tudom, hogy a szponzor kedvéért szívatták-e a futókat, mindenesetre érdekes dolog. (A boroshordók közt az ultrások nem igazán érezték jól magukat, a sokfős váltóknál volt aki igen.). Erikát próbáltam fűzni, hogy innentől kíséret nélkül menjen, nekem öltözni, készülni kellene. Beleegyezett, de halálosan fáradtan.

Akkor gyerünk tovább. Nem bírtam ki, Szigliget előtt megálltunk még egyszer, a végére ne maradjon mégse egyedül. Itt egy futó, Györfi János, jelezte felém, hogy a 2015/km/év Facebook csoportban Adminkánál feljelent. Igazán nem tudom miért, csendben ültem a székecskémben az árnyékban és isteni kolbászt rágcsáltam a sajthoz és császárzsemléhez. Ki érti ezeket a futókat!?

És elérkezett Balatongyörök. Erikának itt a vég, nekem a kezdet. A váltóponton rengeteg ember, rajtunk kívül senki se tapsol, esetleg a saját emberének. Viszont pár kanapétigris kitárgyalt mindenkit. Badics Attila rosszul tartja a felsőtestét (110 km után!), Igor nem hatékonyan fut, Edit nem futóalkat és így sorban az ultrások. Bevallom felment bennem a pumpa, futás előtt nem akartam veszekedni velük, de nem sok hiányzott. 

Jött Erika, chip átkerült az én csuklómra és mehetek. Úgy készültem, hogy Balatonmáriafürdőnél találkozunk legközelebb, így fejlámpa, gélek a futómellénybe, amire ráapplikáltam egy láthatóságit, ha már kötelező. (Bár a kötelezőségről mindenkinek más volt a véleménye).

Ahogy elindultam hívott Vass Edit, kérdezte mi újság, hogy vagyunk. Jelentettem neki a pozíciónkat és futottam tovább. Baromi hamar rájöttem, hogy egész nap autózni, szurkolni, ezt-azt csinálni nem tökéletes ráhangolódás egy éjszakai ultrára. Ráadásul olyan negatívan kezdtem, hogy csak kapkodtam a fejem.

A kerékpárosok valószínűleg a Tour de France mezőnyhajrájára gyakoroltak, ehhez sok helyre volt szükségük, többre mint ami a bicikliút széle és köztem volt. Többet futottam a füvön, mint aszfalton. Valahol nyaralók közt ment az út, nincs kitáblázva, többedmagammal elnéztünk egy kanyart, zsákutca, visszafutás. Nem tudom mennyi plusz, sok. Gyenesdiás váltópontnál egy hölgy rajtam keresztül akart leparkolni, hevesen elleneztem. Előtte a kerékpárúton egy Volvo SUV jött szembe, mellette egyik oldalt sincs hely, gazban gázolás. Keszthelyen két suhanc utasított rendre egy autóból, hogy takarodjak el az útból. Mikor rámesteledett, a szembejövő autók fényszórója vakított. Kietlen nádasban bolyongtam, soha nem akart vége lenni. Mindent gyűlöltem.

Ez a hangulat tökéletesen alkalmas kis kreativitással tömegpusztító fegyverek létrehozására. Sajnos pillanatnyilag futnom kellett volna, ahhoz viszont ez nem a megfelelő idegállapot. Pedig még csak egy félmaratonon voltam túl. Balázs Erika ekkor hívott, önkéntes lelkisegély-szolgálatként. Kicsit beszélgettünk, hisztiztem egy sort. Akkor újraindítás. Miért jöttem? Mi a szép benne? Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre próbáltam válaszolni, valamint vizualizáltam a célt, hogy milyen lesz ott befutni. Csodálatos dolog az elme! Tök egyszerűen, könnyen ki lehet seperni a rosszat és mennyivel nagyszerűbb érzés mosolyogva futni! A 140-es táblát már megsimogattam, utána a váltóponton teljesen rendben is voltam.

Hosszú ideig ez volt az utolsó pont, ahol tudtam, hogy hol is vagyok. Miután elegem volt magamból, így kértem az mp3-at, azzal hátha jobb lesz. Jobb lett.

2. nap

Lelléig elrepült az idő, a táv, tudtam normálisan futni, ha futásban van Flow-érzés, akkor ez lehetett az. Lellén a mulatozó, italozó, tomboló kb. 14 évesekből álló társaság kizökkentett egy kicsit, a kocsmából kihajított söröskorsó, a hozzá fűzött "Nesztek b... meg frissítő!" kínálás igazán megható volt. Utána Éviéktől az esőkabátot elkértem, elkezdett cseperegni, legyen nálam.

Kivilágosodott, itt a hajnal! Túléltem az éjszakát, megvagyok, jól vagyok. Arra számítottam, hogy a nap feldob egy kicsit. E helyett sajna az egyik frissítőnél, mikor előre hajoltam a pohárért, pillanatnyi elsötétülés. Még most sem tudom megmondani, hogy elaludtam vagy elájultam. Az biztos, hogy átrendeztem az asztalt, a gagyi papírpoharak nem bírtak el. Leültettek, pihentem egy kicsit, majd úgy döntöttem továbbmegyek, legfeljebb sétálok. Elkezdtem sétálni, de nagyon nem volt rendben semmi nyaktól felfelé. És bár nem akartam Erikát megijeszteni, de felhívtam, hogy két opció van: 1. Lefekszek fél órára, hátha az helyrehoz valamennyire és úgy folytatom, 2. átvesz egy szakaszt tőlem és lesétálja, addig én alszok. Bevállalta a szakaszt, így elküzdöttem magam a váltásig, ott kényszerű chip-átadás (pedig mennyire nem akartam!) és Erika elindult - futva! Akkor kevesebbet alszok.

Nem tudom mennyit aludtam, de mivel esett, így a kocsiban kellett, ami a derekamat megviselte, így mikor újra visszaálltam már nem szédültem ugyan, de a derekam nagyon fájt. Futás-kocogás-séta kombóval döcörésztem előre. Ez a rész nem a futásról szólt. Ez már problémamegoldásról, fájdalomtűrésről, mentális felkészültségről. Minden egyes apróság önbizalommal tölt el. Frissítés után újra tudtam indulni, tudtam egyhuzamban kilométereken át futni, közben beszélgetni, mosolyogni, örülni. Fájt? Igen, tudtam előre. Nehéz? Franc se tudja, nekem az. Jó? Nagyon!

A 200-as táblához nem tudom hogyan jutottam el, előtte kicsivel ért utol Zoli, így együtt örömködhettünk. Hihetetlenül jó érzés volt, legszívesebben fogtam volna és elhozom azt a táblát!

11 km-el a vége előtt pedig már mindketten futottunk Erikával. Én nem akartam egyedül a végén, ő pedig partner volt ebben. Gyalogoltunk, futottunk, beszélgettünk. Kibeszéltük a több, mint egy nap élményeit, fájdalmait, örömeit. Nekem néha nyújtás, de haladunk! Réges-régi ismerősömmel, iskolatársammal Ibolyával, akivel hosszú évek óta nem találkoztunk már, itt igen. Ezért (is) jó ez a verseny. Később Piroska, tájfutásból ismerős is hajrázott nekünk a kocsiból. Ezek mind-mind könnyítették a hátralévő távolságot.

3,2 km volt vissza, mikor felvettük a csapatpólóinkat, utolsó frissítés és gyerünk. Az emelkedőn már csak séta szigorúan, a tetejétől futás(nak látszó mozgás). Bezsebeltem egy visszajelzést Marcsitól: "Olyan a tekinteted, mint Sárváron vasárnap reggel!". Itt már többen is tapsoltak, ráfordultunk a sétányra, ami a partra visz, a végén ott van a chip-kontroll. Utolsó csipogás, kézenfogva a füvön a célkapuig. Ha valamiért, ezért az élményért megérte nagyon!

Ígéretéhez híven Gergő akasztotta a nyakamba az érmet, Edit fotózott. Többen gratuláltak. Utólag érzem magam faragatlannak, nem tudom én kinek gratuláltam már, kinek nem, fáradt voltam, olyan volt az érzés, mintha üvegbúra alól szemlélném a külvilágot. Csak ültem a befutósörömmel és bambán vigyorogtam. Akár örülhettem is volna, a sárvári túlélésnél lényegesen jobban jöttem, csak az a fránya hajnali megborulás nem hiányzott. De nagy tanulság, hogy ilyen futás előtt nincs 13 órás izgatott kísérgetés, vagy legalább legyen egy "gyenge nő", aki megsegít.

A verseny előtt láttam egy képet, amin az volt, hogy Ultrabalaton - a futóversenyek Woodstokja. Van benne igazság. Egy nagy fesztivál, sok futóval. Bevallom nekem jobban tetszik pl. az Optivita családiasabb hangulata, évente egyszer viszont ez is belefér a naptárba, előkelő helyre! 

Október 17-ig nincs ultrafutás. Van helyette sok-sok tájfutóverseny, de előtte két hét pihenés. Ezt csak az Éjszakai OB most szombaton szakítja meg. Utána viszont egy erős felkészülés jön, októberben Velencére van egy titkos célom.

És végül gratulálok mindenkinek aki egyedül vagy csapatban körbefutotta a Balatont, ez akármilyen felállásban szép munka volt és nagyszerű buli! Jövőre veletek ugyanitt!

Fiam, aki most múlt 14 éves nagy titokzatosan írogatott a gépén a héten. Tegnap este ideadott egy pendrive-ot, rajta egy *doc állománnyal, hogy olvassam el. Elolvastam, elhűltem. Engedélyt kértem rá - megkaptam - hogy megoszthassam másokkal. Alább következik vágatlanul:

---------------------------------

Ezt a családomnak készítettem, valamint edzéstársaimnak, és mindenkinek, akit a sport által ismertem meg.

Kitartás. Minden ember életében felmerül ez a szó. De más okokból.

Sokan életünk alatt, munkánk során találkozunk vele. Vagy, pedig a sport által ismerjük meg igazán a szó jelentését. Ha valaki gördülékeny életet szeretne, ahhoz jó tanultság szükséges napjainkban. A jó tanultsághoz rengeteg tanulás, kutatás. Ezekhez pedig komoly kitartás szükséges. A sportban úgyszintén. Ha valaki jó eredményeket szeretne elérni, ahhoz komoly edzések kellenek, ezekhez pedig természetesen kitartás kell. Most, hogy így belegondol az ember, sokszor előfordul az életünkben ez a szó, igaz? Hisz mindenhez kitartás kell. Már az ókorban ismerték a szót. Mindent, amit építettek az ókorban, lehetetlennek tűnt, de a kitartás sikerre vezette őket. A piramisokhoz is mekkora kitartás kellett, hogy azokat a több tonnás köveket felvigyék a tetejére? Hatalmas. Néhány ember ezt el se tudja képzelni.

De eddig a munkáról volt szó. A sporthoz is nagyon sok erőfeszítés szükséges a kitartáson kívül. Minden nagy sportolónak ott van a fejében minden, ami futáshoz kell. De aki elkezdi a sportot annak tudnia kell, hogy célra csak a kitartás vezet.

A következő pár sorban a saját tapasztalataimat szeretném levezetni, amiket az elmúlt időben tapasztaltam.

Nemrég futottam le életem első félmaratonját, amely életem egyik legnagyobb sikere lett. Előtte nem futottam többet 10 km-nél, és úgy éreztem nem állok készen, hogy teljesítsem ezt a távot. Ám de a kellő „lökést” nem az ismerőseimtől érkezett, hanem a saját édesapámtól. Ha valaki, akkor ő biztos tud egy s mást a kitartásról. Ultrafutóként 12-24 órákat fut versenyen, tehát a szememben Ő a legnagyobb futó, és szeretnék a nyomdokaiba lépni. Ő támogatta a futásomat, és nagyon biztatott, még az utolsó pillanatokban is. A másik személy, aki nagy segítséget nyújtott, Boetsch Éva volt, aki velem lefutotta, és biztatott egész végig. Ezúton szeretném még egyszer megköszönni nekik. A rajtban kézzelfogható volt a feszültség, és ez még tetézte azt, hogy mennyire féltem a távtól, ami előtt álltam. 7 km-es körből volt 3 darab, amiből az első 2 nem is volt különösebben gond, mert annyit már futottam. Hanem az utolsó 7 km jelentette az igazi megpróbáltatást. Ott megtaláltam magamban a határt, amely fölé még sosem mentem, és ez most sem lett volna másképp. Hanem amikor átfutottam a célon, és mindenki szurkolt, kiabált, hogy: ,,Hajrá Gabi!”, az adta meg a végső löketet. Célom akkor az volt, hogy lefussam. De átléptem a határt, amitől mindig is rettegtem. És erre büszkébb vagyok, mint arra, hogy lefutottam. Beérkezésem utáni időm is meglepett. 2 óra 4 perc alatt leküzdöttem ezt a 21 km-t. Utána még egy fél óráig nem tudtam felülni, és csak utána gondoltam bele, hogy mit is vittem véghez. Lefutottam egy félmaratont. Ráadásul egész jó idővel. És átléptem a határt. Ehhez a sikeremhez is a kitartás segített. Utána pár hónappal jött az év végi felmérő futás. 5 kör a stadionban, azaz 2000 méter. Nem tűnik soknak egy félmaraton után. De az időeredményem miatt aggódtam. Előtte már ötször is ugyanannyit futottam, mert megálltam a határom küszöbén. Nem volt elég kitartásom. De elköteleztem magam, hogy idén nem így lesz. Elrajtoltunk, és rögtön a mezőny elején találtam magam. Megijedtem, mert azt hittem, hogy túl gyorsan kezdtem. Nem. A tempóm megfelelt. A negyedik körömmel is végeztem, aztán jött a baj. Elértem a határt. Na most ne ilyen vonalat képzeljünk el. Arról a határról beszélek, amit oly sok évvel ezelőtt húztam meg a fejemben. Képzeletben. Rájöttem, hogy fejben kell nagyon erősnek lenni ahhoz, hogy ezt véghezvigyük. És aztán, sikerült átlépni. Sikerült újra megtenni. Immár másodszor ebben az évben. Hihetetlen idővel, 7 perc 14 másodperc alatt lefutottam. Aztán vérnyomásmérés és az elmélkedés. Ismét sikerült megtennem azt, amit eddig nem tudtam. És mind a kettőhöz kitartás kellett. Itt is bebizonyosodik az elmélet. Ha megvan a kellő akaraterőnk és kitartásunk, bármire képesek lehetünk, amit csak szeretnénk.

Végül is, hogy szerezzünk kellő kitartást?

Sehogy. Ez az egész fejben dől el. Nem lehet megvenni. De ha megvan, sokkal elégedettebb magával az ember. Saját tapasztalatból mondom. Ha megvan a kellő akaraterő, kitartás, akkor az ember magabiztosabbá válik, és jobban bízik abban, hogy eléri a célját, és nem adja fel.

---------------------------------

Ennyi a levél. Sokszor átolvastam, még fogom is. Soha nem volt még, hogy a futásaim során a gyerekeim arca felderengett előttem, mint az ifjú Luke Skywalker előtt Obi-Wan Kenobi képe, valószínűleg ezután is egoista leszek verseny közben. De a tudat azért már ott van, valamit jól csinálok. És nagyon büszke vagyok!

Foto: Ironteam SE (2014. 6 órás OB, 2 órás váltó, 1. hely)

Sárvár, 24 órás OB. Aki vett már részt ilyen versenyen, akár indulóként, akár kísérőként, ő szerintem tudja mit érzek, gondolok. Két nappal ezelőttig én nem tudtam volna...

A történet egy évvel ezelőtt kezdődött. Mikor életem második 12 órás futását befejeztem Sárváron, a 24 órás mezőny akkor volt félidőben. Alig bírtam állni, csak hányni járt belém a lélek, de irigyeltem őket, vágytam rá, hogy egyszer még én is ott lehessek. Nem volt - ma sincs - racionális oka, egyszerűen bekattant. A téli alapozást már így végeztem. Persze menet közben kiderült, hogy nem lesz elég (vagy legalábbis sejthető volt), a minőségi edzésmunka hiányzott. Az utolsó egy hónap viszont rémálommá vált. A derékfájás mellé bejött még a térdfájás is, egy borzasztóan sikerült tájfutó HOB, lerövidített hosszú futások szegélyezték a heteket. Amik könyörtelenül elteltek, így terv szerint pénteken nem volt mese indultunk.

Nem tudom mikor volt ekkora delegáció ultraversenyen, ultratávon Vásárhelyről. Erika második 12 órására készült, Évi 6 órát tervezett, Ákos 24-et. Valamint Sárváron találkoztunk még egy vásárhelyi futóval, így öten vártuk a rajtot.

Sajnos az éjszaka már előrevetítette Ákos jövőjét, nem igazán mondhatom, hogy jól telt neki. Reggel is, amíg mi ettünk, ő a vacsorától próbált megszabadulni szájon át. Így indulni bármilyen versenyen az álmoskönyv szerint nem jó jel.

Reggel 8 előtt kicuccoltunk a pálya mellé, a parkoló szélén felállítottuk a pavilont, kipakoltunk, öltözés, verseny előtti rutintevékenységek. És már szólítottak is minket a rajthoz. Búcsúzkodás, jókívánságok után, gombóccal a torkomban kezdtem el.

Vásárhelyiek Sárváron

Tisztelet a távnak

Meggyőződésem, hogy a távot, vagy ebben az esetben a rendelkezésre álló időt is tisztelni kell. Soha nem éreztem azt, hogy "legyőztem" x km-t. Inkább megtiszteltetés, hogy végigfuthatok rajta. Na ez most túl sok lett, utólag úgy gondolom, átcsapott néha-néha félelembe. Ami soha nem jó.

Előzetesen nem mondtak rossz időt, 20 fok körül, esetleg kis eső, szórványos felhő. Helyette kaptunk az első pillanattól tűző napot, felhőnek reménye se látszódott. Sejtelmem sincs hány fok volt, én kánikulának éreztem. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam odafigyelve a frissítésre megoldható a probléma.  Fogadjuk el a körülményeket olyannak, amilyenek és igazodjunk hozzá, elvégre az időjárást nem tudom befolyásolni. Viszont egy idő után már éreztem, hogy "megkapott" a nap, leégtem, nyakam, vádlim, kezem. Ettől lehet futni, nem befolyásol semmit, de ha egy-két óra futás után már csökken a komfortérzet, mi lesz később? Ezek után jöttek szépen az egyéb jelek, szomjúság, valamint annak ellenére, hogy annyit ittam, mint egy teve, nem kellett WC-re mennem. Nem tudom szofisztikáltabban leírni, az első két óra után fejreálltam, megborultam. Dél volt, a nap tűzött, árnyék csak mutatóba volt, a szép hófehér bőröm sajgott, a nappal szembeni ellenérzésem nőttön-nőtt. Szerencsére a kitűzött tervhez még tartottam magam.

Célkitűzés

Miután soha nem futottam még ennyit, nem volt semmi elképzelésem előzetesen. Egy cél lebegett 24 órán keresztül előttem: vasárnap 10 órakor a pályán halljam meg a szirénát, amivel a verseny végét jelzik. Akkor még nem tudtam, hogy ez is elég nagy kihívás lesz.

Valamikor délután egyszer csak feltűnt, hogy Évi lassul. Utolértem, beszélgettünk. Először rossz volt látni, ahogy fájó szívvel elengedte azt az eredményt, amit szeretett volna, később becsültem azért, ahogy a fogát összeszorítva küzdött, hogy délután négyig kitartson. Látszott, hogy fáj neki mindene, ebben benne van az is, hogy soha nem futott még közel sem ennyit, a meleg, minden. Itt volt egy-két kör, amit a két Évával töltöttem, majd Éva néni valahol lelépett tőlünk, így a 6. óra végén ketten maradtunk. Gonosz voltam, rábeszéltem az utolsó körben Évit, hogy nyomjuk meg és még pont beérünk, így nem kell a tört kör mérésére annyit várnia. Sziszegve, bicegve de megcsinálta, boldogan fejezte be a frissítő sátornál. Gratuláció, majd én mentem tovább, nekem még volt egy kis dolgom.

Gratuláció

Az egyik legszebb szokás, amikor a fő versenynél rövidebb távok véget érnek és a még futók gratulálnak a versenyt befejezetteknek. Ezt nagyon lehet szeretni mindkét oldalon. Fiam, mikor tavaly Velencén befejezte a két órás futást nagyon sok pacsit, gratulálok!-ot kapott, ami rendkívül jól esett neki. Itt minden teljesítményt értékelnek, aki itt van, az megkapja a "velünk van" plecsnit virtuálisan.

Jól éreztem magam. Szépen körözgettem, az idő is javult, kezdett lemenni a nap, már egyre több árnyék volt a pályán. Amikor is olyan jelenséggel találkoztam, amin meglepődtem. Erikát utolértem, sétált! Mikor mellé értem és beszélgetni kezdtünk, tört ki belőle, hogy a talpa, a térde gyakorlatilag a rajt óta fáj, nem megy a futás ma neki. Mondjuk abszolútban harmadik, korosztályában első helyen állt, de ő tudja. Mentünk egy kört kézenfogva, sétálva, közben kipityereghette magát, majd elkezdtünk futni. Nem fájt neki kevésbé, de ilyenkor látszódik, hogy a testi fájdalom legyőzhető. Neki már nem volt nagyobb törés estig, sőt innen egyre jobban futott, sötétedéskor már mosolygott, élvezte.

Addigra sajnos Ákos kiállt, nem látta értelmét tovább erőltetni. Ez nem az ő napja volt, bár utólag is azt mondta, hogy jól döntött. Viszont sántikált, ugyanúgy, mint Évi, meg azért bőven maraton felett mentek, így el is fáradtak mindketten. Vagyis kísérő senki, egyedül megyek.

Kínomban éltem a Paula által felkínált lelkisegély számmal, felhívtam. Ő volt már egyszer versenyen, vele lehet beszélni, tudja milyen vagyok ilyenkor. Ennek ellenére, mikor azzal kezdte, hogy én meséljek, majd egy perc múlva megjegyezte, hogy "Ezt ismerem, ez a tíz órás állapotod" szépen elvoltunk. De legalább nem vesztünk össze. Nagyon padlón voltam, mikor átöltöztem, a cipőfűzőn lévő chipet majdnem levettem, hogy leadom, elég. Rosszul voltam, elegem volt. Semminek nem tudtam örülni, mogorva lettem. Mit keresek én itt? És mit csinálok még 15 órán keresztül? Ekkor jött Erika, megint mentünk kézenfogva egy kört, csak most ő istápolt engem. Nyomta a dobogóért és leállt lelket önteni belém. Nem tagadom, jól esett...

12 órás futam vége. Erika bejött a 3. (korcsoport 1.) helyre, kicsit beszélgettünk, közös fotó, majd Járosi Tomi szavaival: "Eddig ástuk bele magunkat a gödörbe, most már kifele jövünk!". 

Büszke vagyok rá!

Nekem ez a gödör elég mélynek tűnt, még mindig volt hátra 12 óra, amit TALPON akartam tölteni. Nem fért bele alvás, pihenés. Ha csak séta, akkor séta, de a pályán maradni. A séta se ment, már ahhoz is nyújtani kellett. Beiktattam, hogy minden páros órában kapok jutalmul 5 perc nyújtást, a betonon egy pokrócon háton fekve. Jót tett a derekamnak is, meg adott kis motivációt. Az egyik kicsit hosszabbra sikeredett, 15 perc után álltam fel, de elindulni nem tudtam. Szédültem, fáztam, a téli futócuccomban is remegtem. Visszaájultam egy székbe, pár perc és nekiindultam. A pálya kihalt volt, sokan feladták (abbahagyták, hamarabb lefutották), így tök egyedül körözgettem (pontosabban voltak körülöttem, de nagyon kevesen és akár percekig se találkoztam emberrel).

Este 11-kor volt egy feltámadásom. Ettem egy kicsit, majd visszajött belém az erő. Másfél órán keresztül tudtam futni normálisan, ami elsősorban lelkileg esett jól, hogy még tudok ilyet is csinálni. Sajnos a derekam szólt, hogy őt ne felejtsem el, így újabb nyújtás, majd az elindulás után elveszett a futókám. 

Elfáradtam. 15 órája voltam talpon, még 9 volt hátra. A 8:59-et már úgy számoltam, hogy 8 és egy kicsi. Hajnali egy volt, sajnáltam magam. Erikáék aludtak, nem akartam őket se zavarni, bár ha felébresztettem őket véletlen egy-egy frissítésnél, akkor segítőkészek voltak.

Kísérők

Nem feltétlen kell kísérő, sokan vannak egyedül. De az tény, hogy egy olyan ember, aki ismeri a versenyzőt sokat tud segíteni. Véleményem szerint fontosabb a versenyzőt ismernie, mint a futást szeretni, sőt az se kell, hogy futó legyen. Sőt, az hátrány, mert úgy jár mint én, minden kísérőből versenyző lesz, a kocsiban már alig férünk el, de mindenki csak futni akar.

Most volt egy kísérő, Csécsei Zoli testvére, aki szerencsére éjszaka adoptált. A kockás pokrócot pakolgatta alám vagy fölém, éppen ahogy a helyzet kívánta. Tanácsot adott, gondolkodott helyettem. Az egyik körben még utánam is szaladt, hogy jól vagyok-e, mert valami gyanús volt neki. Nem tudok elég hálás lenni a segítségért.

Még valamikor az elején Joci mondta, hogy mily csodálatos a napfelkelte a várnál. Akkor ez jó poénnak tűnt, most viszont már egy vágyálomnak. Csak azt érjem meg! Bitang sok idő volt hátra még addig is, amit ki kell húzni. A talpam már annyira érzékeny volt, hogy a séta-kocogás közt azért váltogattam, mert akkor máshogy lépek, máshogy fáj. Fő a változatosság! Schneller Erika itt jegyezte meg, hogy szépen mozgok. (Elég sötét volt a pályán, meg fáradt is volt már). Később Németh Anita is ezt mondta, gondoltam is, hogy na ezek jól összebeszéltek! Bár Anita valami olyat is mondott, hogy nagyon takarékosan futok. 

Fél 5 körül elkezdtek a madarak csicseregni. A pályán alig páran, vagy legalábbis úgy tűnik, de jön a várva-várt hajnal. A napfelkelte tényleg csodás volt, nem mondom, hogy megérte rá várni, de ha már úgyis ott voltam, örülök, hogy láttam. Utána a reggel legbiztosabb jele: megjelent Éva néni. Megígérte, állta a szavát. Tapsolt, szurkolt. Később egyre többen jöttek ki a 12 órások közül is, a kísérők is ébredeztek. 

Azt tudtam, hogy feladni nem fogom. De igazán, tényleg, csak ekkor lettem biztos benne. 20 óra után, 4 órával a lefújás előtt már elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne fejezzem be.

Próbáltam a vegyes közlekedési módot átbillenteni a futás javára. Három körönként kis séta az emelkedőn. Esetleg a frissítőnél, de ott is figyelve, hogy ne száz métereken keresztül iszogassak. Nem mondom, hogy jól ment. De nem volt rosszabb sokkal, mint gyalogolva.

Délelőtt 9 óra. Ekkor vallottam be először magamnak: érdemes volt! Minden kör maga a csoda, tudok futni, itt vagyok még mindig. Évi beszállt két körre, szegény a fájós lábával, majd kértem hagyjon magamra. Elsírtam magam... Eszembe jutott, hogy az elmúlt napban hányszor kerültem padlóra, milyen sokszor éreztem azt, hogy nem fog összejönni és minden alkalommal felálltam. Hányszor mondhattam volna: Elég volt! Távolságban nem mentem jó eredményt, a 12 órások mennek ennyit. De akkor és ott ez nem számított, csak az hogy megcsináltam. 

Miért?

Sokan, sokszor felteszik ezt a kérdést. Próbáltam már megválaszolni, de rájöttem nem tudom. Ki kell próbálnia magát az embernek és rájön, tetszik-e neki. Az se baj, ha nem, nem vagyunk egyformák, nem kell mindenkinek futni, ultrázni se. Sőt, a sport se kötelező, bár sokak szerint egészséges. (Mértékkel) 

Utolsó körök. Honnan jött ennyi ember? Nem csak a célban, körben is tapsoltak. Egy idősebb pár az utca túloldaláról buzdított. A hangulat hátborzongató. Átfutásnál megláttam Erikáékat. Láttam az arcán, hogy utoljára tapsol itt, ismerem annyira, hogy jövőre futni akar. Úgy számoltam még egy kör tuti belefér. Végül másfél kör lett belőle. A lefújás pillanatában együtt fejeztem be a versenyt Bálint Évivel és a dobogós fiúkkal, akik szépen egymásra találtak a végére. Meghívnak egy közös fotóra, kézfogás, gratuláció. Eufória! Majd megint az a fránya mécses...

Sokszoros Magyar Bajnoki dobogósok közt (Fotó: Csécsei Team)

Ez nagy kaland volt, testileg-lelkileg, sok tanulsággal. Lehet padlóra kerülni, lehet úgy érezni, hogy mindennek vége van. Lehet hibáztatni a körülményeket, másokat, lehet kívülről várni a segítséget. Futni nekem kell. Ez a "kell" pedig nem rám kényszerített, nem megfelelni vágyásos "kell", ez több annál, mert csak rólam szól. Mert jól esik, ha valaki gratulál, rosszul ha valaki kritizál, mit tagadjam. De igazán csak az számít, hogy én ott voltam végig. Sajnálom, hogy egy csomó dolgot, élményt az idők folyamán el fogok felejteni és remélem egy csomó más dolgot, élményt az idők folyamán el fogok felejteni a Sárváron történtekből. Sokan mondták utána, hogy nagy küzdő vagyok, meg kemény fejű, hogy ennyiszer talpra álltam. Ezzel nem voltam egyedül, ez senkinek nem ment könnyen. Magamat egyébként se tartom az átlagosnál kitartóbbnak, egyszerűen ezek a versenyek ilyenek, erről (is) szólnak számomra.

Hogy megyek-e még egyszer? Messze van még jövő április...

Öt hét múlva újra körözgetős ultra, igaz az csak egy kör. Erikával Running Parents néven ketten futjuk körbe a Balatont, terveink szerint ő viszi az első felét Balatongyörökig, én a másik felét, abban bízom, hogy éjszaka nem tűz annyira erősen a nap. 

És a végére egy kis szerelmes vers:

ADY ENDRE: EGYRE HOSSZABB NAPOK

Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

A cím lelövi a poént. Ezt a verseny nem fejeztem be, vagy úgy is mondhatom, hamarabb befejeztem, mint kellett volna. Az idei hosszútávú OB-t itt a szomszédban, alföldi terepen rendezték, ráadásul a Forrai testvérek keze benne volt vaskosan, így a kihagyhatatlan kategóriába került a versenynaptárban. Szerencsére jókor is volt, nem ütközött más versennyel (na jó, a makói 12 órás váltóval igen, de oda úgysem jött össze csapat most).

A versenyről így nem igazán tudok beszámolni, pár észrevételem viszont van.

Rajt előtt - tele optimizmussal

Tájfutás - fizikai, szellemi kihívás

A verseny előtt olvashattam itt-ott különböző ma divatos kihívásokról, Spartan Race, Brutálfutás, stb. Ezek nagyon mennek, sokak számára jelentenek az átlagosnál nagyobb próbatételt.

A tájfutópályák viszont alapáron, olcsóbban tartalmazzák ezeket. Szalmabálára másznál futás közben? Van olyan homokdomb itt az Alföldön is, amire kapaszkodni kell, igaz nincs az oldalán szponzori logó, csak úgy ott van, ahogy a szél összehordta. Laposkúszásban szögesdrót alatt? Az se rossz, mint ahogy a borókásban, az alsó ágak alatt szabadon hagyott 40 centit kihasználva haladni előre. Kerülgetve, sűrű irányváltással futni? Hidd el, pár száz méter fiatal fenyvesben, az ültetési irányra merőlegesen és már nem is hiányolod az épített akadályt. Vizesárok, mint űberkirály akadály? 14 éves fiúk-lányok a múltkor derékig érő saras-vizes árokban nyomták. 

Mindezekhez vegyük hozzá a változatos mélységű, de kellően nehezen futható homokot, ami végig uralta a pályát (nem teherautókkal odahordott valami, hanem ősidők óta ott várja a tájfutókat)

Ja és ne felejtsük el, itt nincs szalagozás, nincs útvonaljelölés. Normál futótempó mellett kell térkép alapján megkeresni 30*30 cm-es bójákat az erdőben, amiket ráadásul nem úgy raknak ki, hogy messziről lásd, sokszor csak 1-2 méterről veszed észre.

Igaz, itt nincs minden résztvevőnek befutóérem, technikai póló, oklevél, stb. Itt élmény van, kihívás és teljesítmény - na nem mindenkinél.

Megmérettettem és gyengének találtattam

Tömegrajtos versenyforma volt, így az egy kategóriában indulók egyszerre rajtoltak. Ez nem szokványos, mivel a tájfutás jellemzően egyéni indításos sport, hogy lehetőleg mindenki saját maga oldja meg a tájékozódási feladatot, de nekem ez most tetszett. Verseny közben is követhető volt, hogy hol áll az ember a mezőnyben. Nem is volt semmi baj a pálya egyharmadáig, ott viszont elkezdett fájni a derekam, na nem nagyon csak inkább kényelmetlen volt. A terep viszont ennek baromira nem kedvezett, 192 cm-es magassággal ebben az erdőben csak görnyedve, hajolgatva lehet futni, vagy terminátor üzemmódban egyenesen és vaskosabb ágak által arconcsapva. Szóval görnyedve.

Egyre rosszabb volt, így 1-2 km gondolkodás után úgy döntöttem, hogy kiszállok ebből a versenyből, se a derekam nem akartam kockáztatni, se a várható vacak eredmény nem adott túl sok motivációt. Feladtam, úton szépen körbekocogva bementem a célba, futottam tízenpár km-t.

Milyen érzés feladni?

Rossz. Nagyon rossz. Adtam már fel versenyt, volt még régen, hogy akkorát kevertem, hogy a kedvem elment az egésztől, mégis a mai napig bánt. Talán, ha összeszorítom a fogam? Nagyobbat kerülök és inkább úton megyek, ahol csak lehet? 

Sokszor elítélünk másokat, hogy gyengék. Hiszen csak a gyengék adják fel. Tavaly olvastam Rába Imi beszámolóját egy feladott versenyről. Ő, aki az én mércémmel egyáltalán nem gyenge, még ő is dönthetett úgy, hogy kiszáll a maratonon. Saját döntése volt, megértem, elfogadom. Akkor és ott így választott. Vagy a Spartathlonon Lajkó Csaba és sokan mások. Persze lehet fogadkozni, hogy én kibírom, nem fogok így járni, élettelen testemet kell majd lehúzni a pályáról a rendezőknek, kemény vagyok, mint Tarzan sarka. Lehet...

Bárkinek eljöhet olyan nap, amikor azt mondja: ugyan még élek, mozgok de elég volt mára. Ezért elítélni botorság. Ha nem látja értelmét, mert pl. a szintidő már elúszott, vagy egy sérülést kockáztat, attól még nem nyáladzó roncs, aki nem érdemli meg a sportoló kifejezést.

Ennek ellenére ment az önostorozás rendesen nálam. Mit kellett volna másképp csinálni? Hogyan tudtam volna folytatni biztosan? Mennyit nyertem, mennyit veszítettem a feladással?

Másnap délelőtt és utána éjjel ki is mentem egy "bűntudat-futásra", hogy csökkentsem azt. És egy dolgot eldöntöttem: hacsak nem lesz valami bajom, jövőre újra - de erősebb pályán. De egy időre most nem a tájfutás lesz fókuszban. 

Végezetül a vásárhelyiek azért kitettek magukért. Erika bejött pontszerző, 8. helyre a nőknél, Endre 9. a férfiaknál. Mindketten indulhatnának szeniorban, de ha ilyen jók, akkor minek? Robi, aki velem egy kategóriában indult, szépen végigküzdötte magát a terepen, 16. helyre befutott. Irigylem és becsülöm érte.

D-19

Soha nem futottam zenével, nem is akartam. (Mint ahogy soha nem akartam okostelefont, GPS-es órát venni, eszembe nem jutott volna hegyet mászni, ultrát futni. Aztán meg ugye-ugye)

Nem gondoltam róla, hogy hasznos lenne, mindig értetlenül néztem a futókat verseny előtt, hogy nem bemelegítenek, hanem mp3 lejátszót, telefont babrálnak. Hogy lehet így beszélgetni, élvezni a futást?

Januárban a 90 km-es futáson, mikor a sötétben elmagányosodtam a gáton, gondoltam először a zenére, mint lehetőségre. Ebben megerősített az is, hogy Erika rendkívül pozitívan nyilatkozott róla, hogy az sokat segített neki.

Fehérváron a 12 órás OB előtt újra eszembe jutott, ott majdnem vittem is, fülhallgatóm már volt, működőképes lejátszóm még nem. Így maradt a zenementes futás. Viszont úgy döntöttem, hogy bevállalok egy 10 dolláros mp3 lejátszót (szigorúan Aliexpress), megrendeltem. A hét elején megjött, kipróbáltam, jól szólt, a menürendszere is megtanulható gyorsan. Szombatra teszt lett betervezve, egy Földeáki kirándulás - bő 20 km - jó apropónak tűnt tesztelni.

A teszt

Két alvás- és edzésmentes nap után délelőtt szépen fülemre akasztottam a fülhallgatót, a futómellénybe süllyesztettem a lejátszót és elindultam a makói országútnak. Kb. 200 m után szembesültem vele, hogy nem lesz ma csúcsdöntés, viszont méregtelenítő futásnak nagyszerű lesz. Már a városban is szembeszél fújt, így a fülemben tanyázó műanyagdarab sípként visított alkalmanként, felerősítve a szélzajt. 

A zeneszámok albumokba rendezve várták sorsukat, abc sorrend szerint Ac/Dc-vel kezdtem. Jó zene, szeretem viszont van egy mellékhatása. Gyors iramot diktált, mire 4 km múlva kiértem a városból, az elmúlt napok és éjszakák által meggyötört szervezetem erősen tiltakozott a tempó ellen. Előbányásztam a lejátszót, léptettem egyet rajta. A "D" betű, a Depresszió nevű zenekar következett. Nagyon jó ritmust adott, a könyörtelen szembeszél sem lassított le nagyon, amíg az album tartott jól haladtam. Kb. 10 km-nél a következő a Hooligans lett. Magam sem tudom, hogy került oda, "civilben" ismerem a számaikat, de nem rajongok értük, most viszont jó volt. Nagyon. Szikáncstól az üres országúton már nagyon megborultam, jól esett az ismerős zene, amit dúdolni, énekelni lehet. Bár néha-néha idegen hangok is belevegyültek a duettünkbe, nem zavartak. Aztán levettem a fülest és így rájöttem, hogy az idegen hangok a zihálásom, sípolásom és a szél furcsa játéka fülkagylóm körül. 

Végig kényelmes volt, kellemes csalódásként éltem meg, hogy nem zavart se a fülemben lévő része, se a tekergő zsinór. Használhatónak bizonyult, sokat segített, elsősorban az iramban látszott ez meg, valamint jobb hangulatban tudtam futni, nem sajnáltam magam, hogy milyen fáradtan indultam neki ennek az egésznek. Az akkumulátor jól bírja, bekapcsolva hagytam, 10 óra után még bőven volt benne delej.

Hogy fogom-e még használni? Szinte biztos. Edzésen, városban nem, ott jobb figyelni, most is a Hódmezővásárhely-Makó út forgalma néha meglepett, bármilyen halk is volt a zene. Hosszabb futások, városon kívüli bicikliúton esetleg, töltésfutáson szinte biztos. 

Na meg a Nádasdy-vár körül is szükség lesz rá szerintem a közeljövőben. Valamint lesz egy hosszabb éjszakám Balatongyörök-Balatonaliga távon, amit este nyolc körül fogok kezdeni, oda is jó lesz. Zenéket kell még válogatnom rá, azzal elleszek egy darabig.

A versenyszezon ünnepélyes keretek közt elindult, rögtön egy 12 órás OB-val. Vártam már nagyon, most új élmény volt, hogy Erika is ugyanazért izgult mint én, nem egy betétfutamra készült, hanem ki akarta élvezni a teljes versenyt este tízig.

Az első verseny elvileg lezárja mindig az alapozást. Ami nekem most elég felemásra sikeredett, hiszen soha ennyit nem futottam még az év első két hónapjában, sajnos a derekam miatt viszont nem tudtam teljes értékű munkát végezni, hiányoztak a lépcsőzések, iramjátékos és résztávos edzések. Egyszóval az érdemi részek.

A versenyt megelőző időszak versenyfutás volt az idővel. Meg volt a céldátum, hogy mikorra kell meggyógyulni a derekamnak, 20-30 km-t még lehet futni pici fájdalommal, 12 óránál már ez több, mint zavaró. Körülöttem mindenki jobban bízott abban, hogy ez sikerül, mint én. A verseny előtt egy héttel már - ugyan fűzővel futva - de egy fájdalommentes 15 km-t tudtam lefutni, innentől már optimista voltam én is.

Most az aznap reggeli indulás mellett döntöttünk, így 5:30-kor már úton voltunk Fehérvárra, a tavalyról megismert pályára. Szerencsésen megérkeztünk, kicsit álmos voltam, de nagy baj nem lehet, ez "csak" este tízig tartó futás, majd kialszom magam ha hazaértünk.

Szépen, komótosan lejelentkeztünk, kicuccoltunk egy sátor alá, majd átöltöztem és döbbenten szembesültem, hogy nem hoztam el azt a derékmerevítőt, ami nélkül két hónapja nem futottam! Pánik a köbön, hol egy bolt, ahol futáshoz is használható fűzőt árulnak? Fél óra volt a rajtig, így nem tudtam felderíteni Székesfehérvár gyógyászati segédeszköz boltjainak raktárkészletét, fűző helyett maradt az ima.

Így kellően idegesen álltam az óra alá, ahol pár mondat beszélgetés ismerősökkel és már jó hangulatban ért a rajt pillanata, tudtam a futásra koncentrálni. Célul a mezőny nagy részének bagatell 90 km-t tűztem ki, valamint, hogy Erika max. 25 km-t verjen rám. (Januárban úgy, hogy mindketten betegek voltunk/lettünk 90 km-en 15-öt kaptam tőle). Azt tudtam, hogy miután nincs tartósan jó sebességem, így nem éri meg magamhoz képest rohanni az elején. Ezért is lepődtem meg, mikor a 10. km után az órám 65 perces időt mutatott, még annál is lassabbnak gondoltam magam. Elkezdtem számolgatni, hogy egy 4:30-4:40 közötti maratonnal kezdve meg lehet csinálni az elképzelésemet. 

Fotó: Lengyelné Varga Szilvia

A két órás futamot lefújták, ott Évi negyedik lett. Picit sajnáltam, hogy nem jött össze a dobogója, de önző módon inkább annak örültem, hogy innentől van kísérőnk. Nagyon odafigyeltem a kajára, ivásra. Óránként egy gél, inni ahogy jólesik, vittem a jó kis futós kulacsomat, így nem kellett megállnom frissíteni. El akartam kerülni az alibi-depózást, tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis belekezdek. A gyomrom nagyon jó volt, jól is éreztem magam, bár kívülről inkább egy nyomatékát vesztett IFA-ra hasonlítottam az érdi emelkedőn. Néha beszélgettem, mikor elkezdett fájni a derekam, akkor Megyes Andrea adott nekem egy kínai csodatapaszt, amiről nem igazán derült ki, hogy mire jó (nem vagyok benne az 1,2 milliárdban, akik el tudták volna olvasni a feliratot), de felragasztva egy idő után elkezdett melegíteni, ami a szeles időben, átizzadt pólóban csak jót tehet az ember derekának.

Eltelt az első 30 km, tudtam, hogy nem állok túl jól, de annyiban nyugodt voltam, hogy a második 6 órában általában 10%-ot szoktam romlani, így még jó is lehet. És itt egy kör alatt elment minden...

Houston, baj van!

Nincs semmi bajom, nem érzem magam vészesen fáradtnak. Nem fáj semmi, a gyomrom tökéletes, a derekam egy kicsit, de az se vészes. Egyszerűen nem megy. Belesétálok, elkezdek kólát inni, hátha. (Sokkal rosszabb úgyse lehet) Ha futok csak vánszorgok, gyalog se vagyok sokkal lassabb. Próbálom túlélni ezt az időt, gondoltam majd elmúlik. Közben 5 órán kívüli lett a maraton, nem csoda hogy még nem fáradtam el, azért ez elég vacak. Közben az idő telik, a körök gyűlnek, majd 50-nél érzem, hogy megérte várni, visszajött az erő. Ha futok, akkor 7 percesekkel sikerül, egyre kevesebb időt töltök a frissítőnél. A következő tíz km úgy megy, ahogy elképzeltem. Sajnos gyorsan eltelik és elfáradok. Van még hátra bőven idő, de nem gondolom, hogy meg tudom csinálni, így visszább veszek a tervemból, becélzom a dupla maratont. Órám szerint egy laza félmaraton kell hozzá. A lazaság fogalma 63 km után más...

A felső kanyarban tervszerű séta, minden körben a kőoszlopoktól a sarokig - ez 200 m. Felosztva a kör minden métere, még addig, aztán oda, és így tovább. Telik az idő, szoros lesz! Már nem nézem a sebességet, van egy limit, aminél rosszabb kört nem mehetek. Erre az egyre figyelek már csak, ezzel jól elvagyok.

Utolsó órán belül. Hajrá apa szurkolások a pályán, a célkapunál, a frissítőnél vadidegen emberek sorfalat állnak, tapsolnak, szurkolnak. (Update: a "vadidegen emberek" a legkedvesebb barátaim, megmentőim, a legcsodálatosabb emberek, akik életben tartanak minket egész nap. A frissítő személyzete. És én nem ismertem meg őket! Szégyellem magam...) A szpíker elhiteti velem, hogy valami szuper dolgot viszek véghez, vagyok annyira fáradt, hogy elhiszem neki. A pályán már mindenki küzd, a cipőtalpak egyre jobban csoszognak, fogak csikorognak.

Utolsó kör. A GPS szerint elértem a babatávot, ez már jutalomfutás. Hallom a hátam mögött Badics Attilát, hogy valakit biztat (Szabó dr. urat), hogy engem még érjenek utol. Gondoltam segítek nekik és megnyújtom a lépéseket, nehogy túl könnyű legyen. Sziréna, vége!

Hárman állunk a sötétben, pontosabban ők állnak, én görnyedek, leülnék de megfagyok, állni már nem tudok. Leveszem a chipet és Attilára bízom, hogy a mérőembernek adja át üdvözletem.

A sátornál Erikával összeölelkezünk, mindketten végigcsináltuk, nagy szó az most nekünk! És jöjjön a verseny legrosszabb része: az öltözés.

Szerencsére van meleg, fedett rész, a büfé előtt az asztalokhoz igénytelenkedek be, egyszerre próbálok öltözni és magamhoz térni. Utóbbi nem sikerülhet túl jól, mert egy mentős jön oda érdeklődni, hogy minden rendben van-e. Nem, nincs minden rendben, de azon nem fog egy mentős segíteni sajnos. Elhaló hangon rebegem el, hogy innék egy sört. Bárdos Barna, a rendezők képviseletében meghallja, egy szó nélkül megy a büféhez és hozza a sört. Szavam eláll...

Ha úgy nézzük, ez főpróbának jó volt. 7 hét múlva Sárváron nem lesz problémám azzal, hogy este tízkor, a sötétben kell várnom a tört kör mérésére. Nagy terveim vannak: vasárnap tízkor a lefújást még talpon maradva hallani. Az pont 24 órával lesz később, mint a rajt.

És egy adalék a végére: gyakorlati bizonyítékom van rá, hogy a has és hát izmainak erősítése a hosszútávfutásnál milyen fontos. Nem hiszem, hogy megfelelő izomzat nélkül kibírtam volna a lumbágómmal. (Köszönöm Anita!)

Erikáról nem volt eddig szó, Róla egy külön fejezet:

A jó példa ragadós, végig ült már több 12 órásomat. Idén úgy gondolta, hogy köszöni szépen, de nem fogja ezt csinálni, inkább futna. Az nem volt kérdés, hogy megver, az lehetett csak vita tárgya, hogy mennyivel.

5:15-ös ezrekkel kezd. Értem én, hogy első 12 órás, meg nem futott még 100 km-t soha, meg izgul, de hova lesz a rohanás hölgyem? A számára komfortos távig, 40 km-ig még vidám, beszédes és mosolygós. Kis gyomorprobléma, de oda se neki, legalább addig is üldögél egy kicsit.

Valaki szól, hogy "Anya" harmadik, Makai Viki és Edit mögött. Na, itt ijedtem meg, tudtam hogy ezt a helyet nem akarja átadni senkinek, bármi legyen is. Majd változás és egy idő után beállt a Bálint Évi - Máténé Varju Edit - Kisháziné Zombory Erika trió a dobogós helyeken, a negyedik Evetovics-Balla Hajnalka 4 kör hátrányban, de szemmel láthatóan jól mozog.

Találkozok Erikával, megyünk pár száz métert együtt. 

- Hogy vagy?
- Kösz jól. És Te?
- Én is remekül

Majdnem 16 éve vagyunk házasok és hazudunk egymásnak. Viszont most végre látom igazán fáradtnak. Nagyon fáradtnak. 

Van hátra 2 óra, Haanchee szebben fut, de Erika még mindig harmadik. Érdekes, Editéket utolérni meg se fordul a fejében (enyémben sem). Kemény Dénes után szabadon: "Vagy szenvedsz még két órát, vagy vársz egy évet." Nem akar várni, megy, és a legszebb élménye, hogy az utolsó kört Edittel együtt, tapsolók sorfala közt kezdhette meg.

Nekem a dobogó látványa volt megható...

Fotó: Ironteam SE

Nem beszéltünk még a folytatásról. Ahogy ismerem, jobb ha beszerzek egy görög szótárt...

Mostanában többször is előjött társaságban, hogy "Te ugye ultrafutó vagy?". Ilyenkor reflexből elhárítom, hogy nem, én nem vagyok ultrafutó, én ultraversenyekre járok. Az én szememben nagy a különbség!

Tegnap futás közben Ákossal beszélgetve ez megint előjött, mármint hogy ki az ultrafutó. Túl azon, hogy értelmetlen definíciókat kergetni, jó volt egy kicsit elbeszélgetni a témáról, én még utána tovább is gondoltam. (Volt időm rá, jó lassan futottam)

Sok embert ismerek, aki a szememben ultrás. Számukra az edzés egy jó móka, de ha nincs kedvük, akkor is kimennek, hiszen van kötelességtudat is. Az edzéseket hónapokra előre megtervezik, persze van olyan, aki patikamérlegen, de van olyan is, aki inkább csak a körülbelüli távot, iramot, edzésfajtát dönti el és futás közben akár módosít is rajta. Egyben viszont nagyon hasonlítanak: tudatosan és elszántan készülnek. Én már itt kiesek a saját definiálásom szerint, hiszen impulzusfutó vagyok ("Régen futottam hosszút", "Jól esne egy résztávos", "Ki kellene menni egy iramjátékos futásra", stb.)

A másik ami feltűnő a szerénység. Lehet, hogy nem ez a legjobb kifejezés rá, de egyszerűen olyan módon reagálnak a személyüket érintő dicshimnuszokra, hogy az sok ember számára nem is érthető. Hiszen hétköznapi mércével mérve hihetetlen dolgokat visznek véghez. Rajtuk látszik, hogy minél többet futnak, minél többet tesznek le az asztalra, annál jobb az önértékelésük. Nem emberfeletti teljesítménynek állítják be az eredményeiket, és értékelik más - az övékéhez képest sokkal alacsonyabb - teljesítményét. 

Felkészültek. Többen is vannak, akiknek pl. a Spartathlon nem jön össze. Na ez az a verseny, ahol már a rajthoz állásért is küzdeni kell, nem elég az, hogy van pénzem, teljesíteni kell egy szigorú kvalifikációs szintet. És mégis van, aki nem ér célba. Az a verseny napjának az eredménye, az addig bejárt út viszont példaértékű mindegyiküknél. Ők nem egyszerűen csak elindulnak versenyeken és a "Majd meglátjuk mi lesz!" felkiáltással ajkukon indulnak csatába, hanem a felkészülési időszakban is mindent megtesznek a célért.

Motiválóak. Nem azzal, hogy minden rezdülésükről Endomondo poszt születik, hanem megmutatják, milyen szépségek is lehetnek még a futásban. Amikor azt látom, hogy hétről-hétre csoportosan kirándulnak futva a lakóhelyük körül, akkor én is felkerekedek, megpróbálok toborozni pár embert egy lokálpatrióta-futáshoz, bár Vásárhely környékét nem hasonlíthatjuk a Pilishez vagy a Bakonyhoz. A közösségi élmény viszont itt is megvan, mikor kedvenc mártélyi kocsmámat megmutathatom egy futótársnak, vagy nekem mutatnak meg külterületi kacsalábon forgó kastélyokat, ez mind-mind élmény. (Már legalább tíz ember álmai házát láttam, ebben sógornőm Erika vezet, Ő már többet is mutatott.)

Szóval nem tudom még mindig megfogalmazni, konkrét személyeket pedig nem akarok referenciaként megnevezni. Ultrás az, aki úgy él. (És nem az eredmények alapján határoznám meg - de nálam mindenképpen jobb)

Gyermekeim anyja, bár már túl van egy hat órás OB 2. helyen és egy 90 km-es vízben-sárban futáson, nem tartja magát ultrásnak. Edzésmennyiségét, hozzáállását tekintve pedig beleférne az ultrafutó képembe, viszont Ő a tájfutásért rajong, az ultrázás számára desszert a sport menüjében. Ő mindenevő a sportban, nem is gondolom, hogy leteszi a voksát egy dolog mellett. De ismerem annyira, hogy tudom, a fejében vannak ilyen irányú célok is.

Nem tudom, hogy lesz-e belőlem valaha ultrafutó. Tudom, hogy mit kellene érte tenni, nem is riaszt el túlságosan. Sárvár, Ultrabalaton után lesz időm eldönteni, hogy akarok-e ebbe az irányba menni, vagy maradok az ultrafutás lelkes - belsős - híve.

Addig a válaszom marad: "Nem, én csak ultraversenyekre járok. Szerinted így néz ki egy ultrafutó????"

Megünnepelendő a tavalyi 60 km-t, idén Erikával úgy döntöttünk, hogy a Híd túl messze van teljesítménytúra 90 km-es távján elindulunk, ez jó ötletnek tűnt a felkészülés - nagyon nem tudományos - támogatására. Előzetesen kitűztük, hogy ez csak egy edzés lesz, a cél hogy végigcsináljuk.

Egész héten esett az eső, mivel a táv nagy része a Tisza- és Maros-gáton megy, így nem ringattuk magunkat hiú ábrándokba a terep minőségét illetően. Aki futott már gáton, tudhatta, hogy még száraz időben is okozhat meglepetéseket, felázva színtiszta szívás. Kicsit színesítette a hetet, hogy Emma kedden lebetegedett, influenzás lett, csütörtökön Erika is. Neki az indulása is kérdéses volt, de szombatra úgy érezte javult, így nekiindult csak magához képest kisebb elvárással.

A rajtoltatás igazi autentikus XVII. századi stílusban történt, egyszer még megértem, hogy ez miért nem mehet normálisan. Előneveztünk, így mi pikk-pakk fél óra alatt kézhez kaptuk a papírkánkat, ami csak pecsételésekre várt. Jó sokra. 

Búcsúzkodás, majd együtt elindultunk Erikával. Gyorsan lehagytuk a szerencsés, korán indult túrázókat, az első hét km szépen eltelt, majd itt testvérkém expresszvonatként robogott el mellettünk. Erika is úgy érezte, hogy neki az az iram milyen jó lenne, így gyorsan magamra maradtam. Algyőn az első gátőrházban (végig gátőrházakban voltak az ellenőrző pontok) bevettem a gyógyszeremet a hátfájásomra. Még nem volt vészes, semmivel sem fájt jobban, mint előző nap, egyszerűen nem akartam megvárni, hogy nagyobb baj legyen. Itt egy kis séta, nyújtás, majd tovább a 30 km-es pontra.

Soha nem futottam még egyedül. Edzésen igen, de szervezett rendezvényen nem. Most viszont esélyem volt egy bő 80 km-es magányra. Ez elsőre ijesztő volt. Főleg annak tükrében, hogy relatív kevesen voltunk. Mikor a híd előtt Csicsóék utolértek, gondolkodtam, hogy menjek-e velük, de akkor még az volt a terv, hogy végigfussam és ne haljak meg a végére nagyon. Így békésen és magányosan róttam a métereket, egyszer Erika hívott Nagyfa előtt, kölcsönösen megnyugtattuk egymást, hogy milyen királyul vagyunk és mennyire élvezzük az átázott cipőnkben a sárban-vízben csúszkálást.

Teljesen a terv szerint értem harminchoz. Itt volt egy kis pihenő, először Deák Laci és Sipi érkezett meg, akik egy gyorsbüfé kínálatát hordozták magukkal, kedélyesen beszélgetve, falatozva elröpült negyedóra. Majd még néhány ismerős arc, beszélgetés és indultam tovább.

Unalmas? Nem, csak más dolgokkal foglalja el magát az ember. Ragyogóan elbeszélget a villanykarókkal, rácsodálkozik minden tócsára és elgondolkodik, hogy a gáton látott irgalmatlan méretű kutyagumi mekkora kutyához tartozhat? Na meg, hogy akar-e vele találkozni?

A harmadik ellenőrző pont előtt egy telefonhívás bolygatta meg a napomat. Erika hívott, hogy Makón kiszáll, a köhögése és egyéb tünetei miatt nem megy neki a futás. Ilyet nem sokszor hallok tőle, ezért ezt illik komolyan venni. Abban egyeztünk meg, hogy Makóról felhív, hogy Szegedre megy, vagy egyből haza.

Jobbról ártéri erdő. Előttem egy nyílegyenes gát. Balról mezőgazdasági terület. Élvezzük a panorámát. Jé, már Makó? Közelebb van, mint emlékeztem. A francba, az Maroslele. Nem megy. Nincs erőm. Szólok Erikának várjon meg, hagyjuk a fenébe az egészet. Elmegyek Makóig, az szűk 60 (54) legfeljebb kimegyek egy hosszút futni holnap. De az nem ugyanaz. Az utolsó harmincvalahány akkor buli, ha előtte volt 54. 

Jött a telefon Erikától, nem száll ki, végigmegy. Na ez már hihetőbb! Mikor Makóra beértem, egészen magamra találtam. Itt kaptunk zsíros kenyeret (bár egy futó óva intett a fogyasztásától, már nem emlékszem miért, biológiai érveket hozott fel), télifagyit és a Gabi által ide szállított banánt. Ez így együtt teljesen rendberakott, újra visszajött a motivációm. Kialakult egy kis csoportosulás, a "feladjuk vagy ne adjuk fel" témakörben, itt kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy holnap mennyire utálnánk magunkat, ha kiszállunk. Ennek azért van jelentősége, mert itt lehet egyedül kiszállni. Aki Makóról elindul, az már csak bajosan tud civilizációba jutni, jó eséllyel végig kell mennie. 

Endrétől jött egy SMS, hogy az utolsó 15 km aszfaltos, kitartás! Pólócsere, kabátcsere, a száraz ruha maximálisra növelte a komfortomat, fejlámpa a kobakomra (Még nem kell, de így egyszerűbb, mint kotorászni a zsákban.

Nem kell mindig gondolkodni. Sokszor az is elég, ha eldönt valamit az ember és csinálja. Ha azon agyaltam volna, hogy mi értelme ennek, akkor nem indulok neki. De én ezért a 90-ért jöttem. Itt elszántabb voltam, mint a rajtnál és jobb állapotban éreztem magam, mint 30-nál. Fülem mellett fütyül a szél, a töltés SZÁRAZ, lehet rajta futni. Mármint aki tud, én maradok a futás-gyors gyaloglás kombónál, egyelőre bőven a futás javára. Sajnos megint magamra maradtam, a szürkületben előttem és utánam párszáz méterrel a többiek. Már sötét van, mikor utolér egy magányos kolléga, de rájövünk, hogy nem tudunk együtt menni, így újra a józan eszemmel maradok kettesben. Később Ő is otthagy. Voltam már fáradt, azzal nincs gond, most viszont kifejezetten gyengének érzem magam. Már csak 15 km. Még 15 km! A töltés egy ideje megint vacak, már nem feltétlen kerülgetem a tócsákat. Egy a biztos: Szeged előttem van, így arra kell menni. Ha futok (HA futnék!) gyorsabban beérek. Hahaha... Megbeszélem magammal, hogy ez most baromira jó, így nem kell gyorsan befejezni. Kell most a kényelmes séta.

Az utolsó állomáson a "Kártyázó Néniknél" jó sokáig maradtam. Jó volt velük beszélgetni, és újra nem csak a fejlámpám kerek fénykörét látnom. Kis mandarin-evés, kis üldögélés kellett, hogy úgy érezzem az utolsó km-ek menni fognak.

Erika telefonált, 12 órán belüli idővel beért. Annyit én akartam jönni, valami van a levegőben. Hazamegy Gabiékkal, akik a 30 km-t túrázták, így nem úszom meg, a célba érés után haza kell vezetnem. Szilárd burkolat a töltés tetején. Hengerelt valami, de sármentes, szilárd. Futásról szó sincs. Megmértem egy km-t a kövek alapján, 15 perc lett! Beleborzongtam, hogy mikorra fogok beérni. De nem megy. Fázom, szédülök, totál egyedül vagyok, szétcsúsztam.

Próbáld meg újra a futást! Hátha az segít kizökkenteni a monotóniából. Kilométerenként egy-két száz méter is sokat gyorsít. Ja, amikor még tudtam normálisan futni. 

A töltésen fehér km kövek. 100 méterenként. Ne nézd őket, belehülyülsz. Persze, hogy mindegyiket nézem. Még 7,7 van a Maros-torkolatig, onnan Erika szerint 5 km a cél. Kizárt, hogy eljussak oda. Még 7,6. Ez így nem lesz jó, ne csináld. Oké, de mi mást lehet csinálni koromsötétben, fázva, fáradtan egy töltésen? Azt hiszem Popper Péter mondta azt, hogy a meditáció az nem valamiről szól, hanem az egyfajta kiürülés, mikor az ember az elméjét megtisztítja. Mint mikor egy edényből kiborítják a tartalmát. Akkor én most meditálok? Olyan üres köcsög vagyok... 5,4. Francba, ez soha nem ér véget. Viszont megy a kocogás. Legalábbis azt képzelem magamról, hogy futok. Na nem sokat, de olyankor úgy érzem űberkirály vagyok. Hopp! 0,1!!! Ez már Újszeged! Innen már meglesz! Piszok sok még ez az 5 km, de kit érdekel. Még a hídig jussak el valahogy...

A Bertalan-hídon utolért egy sorstárs, akit már Makó után egyszer lehagytam.. Jó fej volt, felajánlotta hogy fejezzük be együtt, így a szegedi oldalon egy euforikus befutót produkáltam. A célban boldogan adtam át a szétázott, szétszakadt igazolólapot, a 90 km összes pecsétjével. Majd lefeküdtem, hogy összeszedjem magam a hazaútra.

Jó volt ez! Jó volt ez? Mit picsogtam annyit? Ha nem nyűgösködök, nem sajnálom magam, sokkal simább is lehetett volna. Két célom volt ma: végigmenni és nem hányni le a cipőmet. Mindkettő teljesítve. Az időm jó vacak lett, köszönhetően az utolsó 15 km-nek. Múltkor beszéltük, hogy az a futás, ami nem fáj az nem is ér semmit. Akkor ez most baromi jó edzés volt! De úgy általában, ha valaki egy akármilyen futás után nem fárad el, akkor fusson gyorsabban. De most itt olyan jó. Ott egy penészfolt a mennyezeten. Ott meg valami ragasztás nyoma. Meleg van, nem fázok. Haza kellene menni. Aludjunk...

Epilógus:

Mire hazaértem kasztanyettázott a fogam, belázasodtam. A vasárnapot végig szenvedtem, Erika szintén. Hétfőre Gabi is lebetegedett, az influenza nem került el minket. Valószínű már szombaton is bennem bujkált és a 90 km tökéletes alkalom volt arra hogy előtörjön.

Mindjárt évvége. Gondolkodtam "évértékelőn", visszatekintésen, de elvetettem. Minek? Ha mégis értékelném futás szempontjából: TÖKÉLETES.

Azzal együtt, hogy pár hónapja makacskodik a derekam, kisebb-nagyobb kihagyások után mostanában kezdtem hosszabbakat futni, rájöttem, hogy a futástól nem fáj jobban. Mondjuk segítek is rajta, masszőr, SMR henger a titkos fegyver, mindkettő nagyszerű!

Most inkább a jövő év az, ami mozgat. Sorrendben:

Január 25: Híd túl messze van (90 km)

Edzés jelleggel, nagyon laza szintidővel a cél, hogy legyen egy hosszabb terhelésem még januárban. Tesztelni cipőt, hátizsákot, lábat, tüdőt. És megünnepelni az egy éves évfordulót, hiszen ugyanitt, ugyanezen a rendezvényen jutottam el 25 km fölé életemben először, a 60 km-es távon.

Január 31: Téli Mátra Túra XL (~40 km)

Egy hét lesz a két futás közt. A Mátrától jobban tartok, a szintekkel világéletemben hadilábon álltam, alföldi gyerek vagyok, na. És abban sem vagyok biztos, hogy nem leszek-e egy kicsit fáradt. (Van B terv, végszükség esetén 19 km túra a gyerekekkel)

Március 7: Optivita 12 órás Székesfehérvár (Tippem sincs...)

Szintfelmérőnek szánom. 90-100 km közti eredménnyel nagyon elégedett lennék, de nem jut eszembe semmi olyan forgatókönyv, amitől szomorú lennék. Ideális időben lesz, se előtte se utána nincs semmilyen verseny, lehet nyomni, ha tudom.

Április 25-26: Sárvár 24 órás OB (Elvárás: vasárnap délelőtt tízkor még talpon lenni)

Gyomorgörcs már most is. Húsz éves koromban simán átbuliztam az éjszakát és meg sem kottyant. Na de most egy teljes napon át futni? Nekem, aki ha nem alszok 9 órát nyűgös vagyok? Viszont hónapok óta ez jár a fejemben, ezért megyek ki esőben, hidegben, sötétben, fáradtan futni. Kell nekem, kell az élmény, ott akarok lenni azon a hétvégén, azon a pályán. 

Május 30-31: Ultrabalaton páros Erikával (110 km fejenként)

Már többször voltunk a Balatonnál. Fürödni, esetleg tájfutóversenyen. Idén betekinthettünk a végébe, annyira nem ragadott meg. Később viszont többször is vissza-visszatérő gondolat lett belőle. Erika a hatórás OB után "bekattant" és közölte, hogy ne keressek párt, menjünk házaspárban. Ez tök jó, övé lesz az első fele, viszi a hegyeket. Szerencsés esetben nekem lesz kb. 20 órám a hivatalos szintidőig, hogy végigmenjek a 110 km-en, bár életem párja meghatározott egy ránk érvényes elvárt szintidőt, ami eléggé kívül esik pillanatnyilag a komfortzónámon, de 15 év házasság után nem vitatkozom, inkább megyek edzeni.

És itt egyelőre vége 2015-nek hosszú futás szempontjából. Szeptemberig hegymászás (Gábor vs. Grossglockner v3.0, Erika vs. Matterhorn v2.0), Sprint OB-ra készülődés, pihenés.

A fő verseny előreláthatóan Sárvár lesz, bár az UB a hangulata miatt esélyes egy nagy élménynek. Mellette próbálok minél több tájfutó versenyre is eljutni, szerencsére nincs ütközés, így nem kell kompromisszumokat kötni. 

Most, hogy így ezt leírtam nem is tűnik olyan hihetetlennek. Ez nem. Az viszont, hogy én holnap 25 km-t fussak...