A cím lelövi a poént. Ezt a verseny nem fejeztem be, vagy úgy is mondhatom, hamarabb befejeztem, mint kellett volna. Az idei hosszútávú OB-t itt a szomszédban, alföldi terepen rendezték, ráadásul a Forrai testvérek keze benne volt vaskosan, így a kihagyhatatlan kategóriába került a versenynaptárban. Szerencsére jókor is volt, nem ütközött más versennyel (na jó, a makói 12 órás váltóval igen, de oda úgysem jött össze csapat most).
A versenyről így nem igazán tudok beszámolni, pár észrevételem viszont van.
Rajt előtt - tele optimizmussal
Tájfutás - fizikai, szellemi kihívás
A verseny előtt olvashattam itt-ott különböző ma divatos kihívásokról, Spartan Race, Brutálfutás, stb. Ezek nagyon mennek, sokak számára jelentenek az átlagosnál nagyobb próbatételt.
A tájfutópályák viszont alapáron, olcsóbban tartalmazzák ezeket. Szalmabálára másznál futás közben? Van olyan homokdomb itt az Alföldön is, amire kapaszkodni kell, igaz nincs az oldalán szponzori logó, csak úgy ott van, ahogy a szél összehordta. Laposkúszásban szögesdrót alatt? Az se rossz, mint ahogy a borókásban, az alsó ágak alatt szabadon hagyott 40 centit kihasználva haladni előre. Kerülgetve, sűrű irányváltással futni? Hidd el, pár száz méter fiatal fenyvesben, az ültetési irányra merőlegesen és már nem is hiányolod az épített akadályt. Vizesárok, mint űberkirály akadály? 14 éves fiúk-lányok a múltkor derékig érő saras-vizes árokban nyomták.
Mindezekhez vegyük hozzá a változatos mélységű, de kellően nehezen futható homokot, ami végig uralta a pályát (nem teherautókkal odahordott valami, hanem ősidők óta ott várja a tájfutókat)
Ja és ne felejtsük el, itt nincs szalagozás, nincs útvonaljelölés. Normál futótempó mellett kell térkép alapján megkeresni 30*30 cm-es bójákat az erdőben, amiket ráadásul nem úgy raknak ki, hogy messziről lásd, sokszor csak 1-2 méterről veszed észre.
Igaz, itt nincs minden résztvevőnek befutóérem, technikai póló, oklevél, stb. Itt élmény van, kihívás és teljesítmény - na nem mindenkinél.
Megmérettettem és gyengének találtattam
Tömegrajtos versenyforma volt, így az egy kategóriában indulók egyszerre rajtoltak. Ez nem szokványos, mivel a tájfutás jellemzően egyéni indításos sport, hogy lehetőleg mindenki saját maga oldja meg a tájékozódási feladatot, de nekem ez most tetszett. Verseny közben is követhető volt, hogy hol áll az ember a mezőnyben. Nem is volt semmi baj a pálya egyharmadáig, ott viszont elkezdett fájni a derekam, na nem nagyon csak inkább kényelmetlen volt. A terep viszont ennek baromira nem kedvezett, 192 cm-es magassággal ebben az erdőben csak görnyedve, hajolgatva lehet futni, vagy terminátor üzemmódban egyenesen és vaskosabb ágak által arconcsapva. Szóval görnyedve.
Egyre rosszabb volt, így 1-2 km gondolkodás után úgy döntöttem, hogy kiszállok ebből a versenyből, se a derekam nem akartam kockáztatni, se a várható vacak eredmény nem adott túl sok motivációt. Feladtam, úton szépen körbekocogva bementem a célba, futottam tízenpár km-t.
Milyen érzés feladni?
Rossz. Nagyon rossz. Adtam már fel versenyt, volt még régen, hogy akkorát kevertem, hogy a kedvem elment az egésztől, mégis a mai napig bánt. Talán, ha összeszorítom a fogam? Nagyobbat kerülök és inkább úton megyek, ahol csak lehet?
Sokszor elítélünk másokat, hogy gyengék. Hiszen csak a gyengék adják fel. Tavaly olvastam Rába Imi beszámolóját egy feladott versenyről. Ő, aki az én mércémmel egyáltalán nem gyenge, még ő is dönthetett úgy, hogy kiszáll a maratonon. Saját döntése volt, megértem, elfogadom. Akkor és ott így választott. Vagy a Spartathlonon Lajkó Csaba és sokan mások. Persze lehet fogadkozni, hogy én kibírom, nem fogok így járni, élettelen testemet kell majd lehúzni a pályáról a rendezőknek, kemény vagyok, mint Tarzan sarka. Lehet...
Bárkinek eljöhet olyan nap, amikor azt mondja: ugyan még élek, mozgok de elég volt mára. Ezért elítélni botorság. Ha nem látja értelmét, mert pl. a szintidő már elúszott, vagy egy sérülést kockáztat, attól még nem nyáladzó roncs, aki nem érdemli meg a sportoló kifejezést.
Ennek ellenére ment az önostorozás rendesen nálam. Mit kellett volna másképp csinálni? Hogyan tudtam volna folytatni biztosan? Mennyit nyertem, mennyit veszítettem a feladással?
Másnap délelőtt és utána éjjel ki is mentem egy "bűntudat-futásra", hogy csökkentsem azt. És egy dolgot eldöntöttem: hacsak nem lesz valami bajom, jövőre újra - de erősebb pályán. De egy időre most nem a tájfutás lesz fókuszban.
Végezetül a vásárhelyiek azért kitettek magukért. Erika bejött pontszerző, 8. helyre a nőknél, Endre 9. a férfiaknál. Mindketten indulhatnának szeniorban, de ha ilyen jók, akkor minek? Robi, aki velem egy kategóriában indult, szépen végigküzdötte magát a terepen, 16. helyre befutott. Irigylem és becsülöm érte.
D-19
