Megünnepelendő a tavalyi 60 km-t, idén Erikával úgy döntöttünk, hogy a Híd túl messze van teljesítménytúra 90 km-es távján elindulunk, ez jó ötletnek tűnt a felkészülés - nagyon nem tudományos - támogatására. Előzetesen kitűztük, hogy ez csak egy edzés lesz, a cél hogy végigcsináljuk.
Egész héten esett az eső, mivel a táv nagy része a Tisza- és Maros-gáton megy, így nem ringattuk magunkat hiú ábrándokba a terep minőségét illetően. Aki futott már gáton, tudhatta, hogy még száraz időben is okozhat meglepetéseket, felázva színtiszta szívás. Kicsit színesítette a hetet, hogy Emma kedden lebetegedett, influenzás lett, csütörtökön Erika is. Neki az indulása is kérdéses volt, de szombatra úgy érezte javult, így nekiindult csak magához képest kisebb elvárással.
A rajtoltatás igazi autentikus XVII. századi stílusban történt, egyszer még megértem, hogy ez miért nem mehet normálisan. Előneveztünk, így mi pikk-pakk fél óra alatt kézhez kaptuk a papírkánkat, ami csak pecsételésekre várt. Jó sokra.
Búcsúzkodás, majd együtt elindultunk Erikával. Gyorsan lehagytuk a szerencsés, korán indult túrázókat, az első hét km szépen eltelt, majd itt testvérkém expresszvonatként robogott el mellettünk. Erika is úgy érezte, hogy neki az az iram milyen jó lenne, így gyorsan magamra maradtam. Algyőn az első gátőrházban (végig gátőrházakban voltak az ellenőrző pontok) bevettem a gyógyszeremet a hátfájásomra. Még nem volt vészes, semmivel sem fájt jobban, mint előző nap, egyszerűen nem akartam megvárni, hogy nagyobb baj legyen. Itt egy kis séta, nyújtás, majd tovább a 30 km-es pontra.
Soha nem futottam még egyedül. Edzésen igen, de szervezett rendezvényen nem. Most viszont esélyem volt egy bő 80 km-es magányra. Ez elsőre ijesztő volt. Főleg annak tükrében, hogy relatív kevesen voltunk. Mikor a híd előtt Csicsóék utolértek, gondolkodtam, hogy menjek-e velük, de akkor még az volt a terv, hogy végigfussam és ne haljak meg a végére nagyon. Így békésen és magányosan róttam a métereket, egyszer Erika hívott Nagyfa előtt, kölcsönösen megnyugtattuk egymást, hogy milyen királyul vagyunk és mennyire élvezzük az átázott cipőnkben a sárban-vízben csúszkálást.
Teljesen a terv szerint értem harminchoz. Itt volt egy kis pihenő, először Deák Laci és Sipi érkezett meg, akik egy gyorsbüfé kínálatát hordozták magukkal, kedélyesen beszélgetve, falatozva elröpült negyedóra. Majd még néhány ismerős arc, beszélgetés és indultam tovább.
Unalmas? Nem, csak más dolgokkal foglalja el magát az ember. Ragyogóan elbeszélget a villanykarókkal, rácsodálkozik minden tócsára és elgondolkodik, hogy a gáton látott irgalmatlan méretű kutyagumi mekkora kutyához tartozhat? Na meg, hogy akar-e vele találkozni?
A harmadik ellenőrző pont előtt egy telefonhívás bolygatta meg a napomat. Erika hívott, hogy Makón kiszáll, a köhögése és egyéb tünetei miatt nem megy neki a futás. Ilyet nem sokszor hallok tőle, ezért ezt illik komolyan venni. Abban egyeztünk meg, hogy Makóról felhív, hogy Szegedre megy, vagy egyből haza.
Jobbról ártéri erdő. Előttem egy nyílegyenes gát. Balról mezőgazdasági terület. Élvezzük a panorámát. Jé, már Makó? Közelebb van, mint emlékeztem. A francba, az Maroslele. Nem megy. Nincs erőm. Szólok Erikának várjon meg, hagyjuk a fenébe az egészet. Elmegyek Makóig, az szűk 60 (54) legfeljebb kimegyek egy hosszút futni holnap. De az nem ugyanaz. Az utolsó harmincvalahány akkor buli, ha előtte volt 54.
Jött a telefon Erikától, nem száll ki, végigmegy. Na ez már hihetőbb! Mikor Makóra beértem, egészen magamra találtam. Itt kaptunk zsíros kenyeret (bár egy futó óva intett a fogyasztásától, már nem emlékszem miért, biológiai érveket hozott fel), télifagyit és a Gabi által ide szállított banánt. Ez így együtt teljesen rendberakott, újra visszajött a motivációm. Kialakult egy kis csoportosulás, a "feladjuk vagy ne adjuk fel" témakörben, itt kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy holnap mennyire utálnánk magunkat, ha kiszállunk. Ennek azért van jelentősége, mert itt lehet egyedül kiszállni. Aki Makóról elindul, az már csak bajosan tud civilizációba jutni, jó eséllyel végig kell mennie.
Endrétől jött egy SMS, hogy az utolsó 15 km aszfaltos, kitartás! Pólócsere, kabátcsere, a száraz ruha maximálisra növelte a komfortomat, fejlámpa a kobakomra (Még nem kell, de így egyszerűbb, mint kotorászni a zsákban.
Nem kell mindig gondolkodni. Sokszor az is elég, ha eldönt valamit az ember és csinálja. Ha azon agyaltam volna, hogy mi értelme ennek, akkor nem indulok neki. De én ezért a 90-ért jöttem. Itt elszántabb voltam, mint a rajtnál és jobb állapotban éreztem magam, mint 30-nál. Fülem mellett fütyül a szél, a töltés SZÁRAZ, lehet rajta futni. Mármint aki tud, én maradok a futás-gyors gyaloglás kombónál, egyelőre bőven a futás javára. Sajnos megint magamra maradtam, a szürkületben előttem és utánam párszáz méterrel a többiek. Már sötét van, mikor utolér egy magányos kolléga, de rájövünk, hogy nem tudunk együtt menni, így újra a józan eszemmel maradok kettesben. Később Ő is otthagy. Voltam már fáradt, azzal nincs gond, most viszont kifejezetten gyengének érzem magam. Már csak 15 km. Még 15 km! A töltés egy ideje megint vacak, már nem feltétlen kerülgetem a tócsákat. Egy a biztos: Szeged előttem van, így arra kell menni. Ha futok (HA futnék!) gyorsabban beérek. Hahaha... Megbeszélem magammal, hogy ez most baromira jó, így nem kell gyorsan befejezni. Kell most a kényelmes séta.
Az utolsó állomáson a "Kártyázó Néniknél" jó sokáig maradtam. Jó volt velük beszélgetni, és újra nem csak a fejlámpám kerek fénykörét látnom. Kis mandarin-evés, kis üldögélés kellett, hogy úgy érezzem az utolsó km-ek menni fognak.
Erika telefonált, 12 órán belüli idővel beért. Annyit én akartam jönni, valami van a levegőben. Hazamegy Gabiékkal, akik a 30 km-t túrázták, így nem úszom meg, a célba érés után haza kell vezetnem. Szilárd burkolat a töltés tetején. Hengerelt valami, de sármentes, szilárd. Futásról szó sincs. Megmértem egy km-t a kövek alapján, 15 perc lett! Beleborzongtam, hogy mikorra fogok beérni. De nem megy. Fázom, szédülök, totál egyedül vagyok, szétcsúsztam.
Próbáld meg újra a futást! Hátha az segít kizökkenteni a monotóniából. Kilométerenként egy-két száz méter is sokat gyorsít. Ja, amikor még tudtam normálisan futni.
A töltésen fehér km kövek. 100 méterenként. Ne nézd őket, belehülyülsz. Persze, hogy mindegyiket nézem. Még 7,7 van a Maros-torkolatig, onnan Erika szerint 5 km a cél. Kizárt, hogy eljussak oda. Még 7,6. Ez így nem lesz jó, ne csináld. Oké, de mi mást lehet csinálni koromsötétben, fázva, fáradtan egy töltésen? Azt hiszem Popper Péter mondta azt, hogy a meditáció az nem valamiről szól, hanem az egyfajta kiürülés, mikor az ember az elméjét megtisztítja. Mint mikor egy edényből kiborítják a tartalmát. Akkor én most meditálok? Olyan üres köcsög vagyok... 5,4. Francba, ez soha nem ér véget. Viszont megy a kocogás. Legalábbis azt képzelem magamról, hogy futok. Na nem sokat, de olyankor úgy érzem űberkirály vagyok. Hopp! 0,1!!! Ez már Újszeged! Innen már meglesz! Piszok sok még ez az 5 km, de kit érdekel. Még a hídig jussak el valahogy...
A Bertalan-hídon utolért egy sorstárs, akit már Makó után egyszer lehagytam.. Jó fej volt, felajánlotta hogy fejezzük be együtt, így a szegedi oldalon egy euforikus befutót produkáltam. A célban boldogan adtam át a szétázott, szétszakadt igazolólapot, a 90 km összes pecsétjével. Majd lefeküdtem, hogy összeszedjem magam a hazaútra.
Jó volt ez! Jó volt ez? Mit picsogtam annyit? Ha nem nyűgösködök, nem sajnálom magam, sokkal simább is lehetett volna. Két célom volt ma: végigmenni és nem hányni le a cipőmet. Mindkettő teljesítve. Az időm jó vacak lett, köszönhetően az utolsó 15 km-nek. Múltkor beszéltük, hogy az a futás, ami nem fáj az nem is ér semmit. Akkor ez most baromi jó edzés volt! De úgy általában, ha valaki egy akármilyen futás után nem fárad el, akkor fusson gyorsabban. De most itt olyan jó. Ott egy penészfolt a mennyezeten. Ott meg valami ragasztás nyoma. Meleg van, nem fázok. Haza kellene menni. Aludjunk...
Epilógus:
Mire hazaértem kasztanyettázott a fogam, belázasodtam. A vasárnapot végig szenvedtem, Erika szintén. Hétfőre Gabi is lebetegedett, az influenza nem került el minket. Valószínű már szombaton is bennem bujkált és a 90 km tökéletes alkalom volt arra hogy előtörjön.
