Hallomásból régóta ismertem az UB-t. Tavaly már a célterületen is voltam, sógornőmet hoztuk-vittük, de a versenyből semmit nem láttam, láttunk. Azért egy kicsit motoszkált bennem, hogy majd egyszer, talán...
Őszre az elhatározás erősödött, egyéniben meg se fordult a fejemben, az az ultrásoknak való. A páros más tészta, az "csak" fejenként 110 km, azt még aggyal fel tudom fogni. Mondjuk az is nagyon hosszú, a nevezés pillanatában még életemben nem futottam annyit, így elég vakmerően vágtam bele. Már csak párt kellett találni. Voltak kósza felajánlkozások többek részéről, de vagy visszavonulót fújtak vagy nem tűntek igazán komolynak. Szerencsére novemberben Erika megfutotta első ultráját, ami után egyszer csak bejelentette, hogy menjünk házaspárban. Így a keresés ünnepélyes keretek közt befejeződött, december elsején Running Parents néven beérkezett a nevezésünk a rendezőkhöz.
Ugrás az időben. Sárváron a derekamról kiderült, hogy 70-80 km után elkezd még mindig fájni, így nem voltak illúzióim az UB-t illetően se. Sokat nyújtottam, figyeltem rá és bíztam benne, hogy minél később lesz az, amikor beáll. Sajnos az elmúlt hetekben nem igazán volt hosszabb futásom, a rendszeresség megvolt, reménykedtem, hogy elég lesz. Jó erőben éreztem magam, motivált voltam és elszánt. És eljövé A VERSENY!
0. nap
Erika 24 órás műszakból péntek reggel ért haza, reggeli után lefeküdt aludni, dél után kicsivel ébredt és indultunk is. Szerencsére sikerült találni kísérőket, sógorom vállalta a sofőr szerepét, Évi a futó-kísérő pozíciót. (Van benne rutinja)
Megérkeztünk a Club Aligába, rögtön egy csomó ismerősbe botlottunk. Mint egy kerti parti kezdetén, kézfogások, puszik tömkelege. Rajtszám és chip átvétele után megrohamoztuk a kajás szekciót, kísérőnek egy korsó seritallal töltöttünk magunkba egy kis szénhidrátot.
A tésztás pult mellett volt a Runner's World standja, ahol megcsinálták rólunk az első címlapfotónkat. Ezúton kérek elnézést mindenkitől, de ez a fotó ugyan nem kamu - hiszen a magazin készítette - de nyomtatásban, újságon soha nem fog megjelenni.
Az ünnepélyes megnyitót várva egyszer csak egy seregnyi NN sapkás emberke tódult be a sátorba. A kollégák is megérkeztek, a verseny előtt pár héttel, mikor nyilvánosságra került a cég névadó szponzori szerződése, akkor neveztek két tízfős csapatot, így tudtam róluk. Nagy részüket ismerem, volt köztük olyan, akin meglepődtem, de végtelenül büszke vagyok arra, hogy két csapatot is kiállítottak. Na meg arra, hogy ezt nagyon jól megszervezték, olyan logisztikával jöttek, hogy csak kapkodtam a fejem. Így az NN-t négy fronton képviseltük: a két csapat, Gyurján Tamás egyéniben és mi. Vass Edit és Hevesi Móni lettek a pótanyáink erre a hétvégére, a lehetőség megvolt, hogy igénybe vegyük őket szükség esetén. (Végül hagytuk őket ügyes-bajos dolgaikkal, már a gesztus is elég volt)
Befutottak a Csajok a Promenádról és a Futópályás társak is, így minden ismerős egy sátorban volt. Este kilenckor viszont irány a szállás, holnap korán kelünk, hosszú út vár ránk.
1. nap
Fél ötkor csörgött a vekker. Erika kel, neki reggelizés, készülődés indul. Én ráértem volna, de a szolidaritás és izgalom keveréke miatt én is megreggeliztem, majd kiautóztunk a rajthoz. Itt szurkoltunk az egyéni versenyzőknek, közös kép még utoljára és már el is indultak. Hülye érzés volt, izgalom, öröm és valami torokszorító izé. Visszamentem a szállásra és két kísérőnkkel elindultunk Erika és a mezőny elé.
Útközben diszkréten szurkoltunk a futóknak. Dudálva, a kocsiból derékig kihajolva üvöltözve. Akiket ismertünk, név szerint, akit nem őket csak általában. De alap volt a biztatás.
Az első nagyobb megálló Almádiban volt. Az itteni váltópont személyzete jelesre vizsgázott, nagyon jó hangulatot teremtve segítették az itt áthaladókat. Akkor azt hittem, ez mindig így lesz a későbbiekben.
Tovább Füredre. Itt a Tesco-ban kis bevásárlás, kaja-pia legyen. Utána le a váltóhelyre, kis horgászszékem előkapva, leraktam a fűre és benne csücsülve tapsoltam, hajráztam az elhaladóknak, várva Erikát. Aki 43 km után még kifejezetten frissnek tűnt, jól érezte magát, kis magnézium, vízutánpótlás és mehetett is tovább. Előtte Editen itt láttam először, hogy rosszalóan néz a tespedős szurkolásért. Valahol jogos, de próbáltam kompromisszumot kötni, hogy buzdítsak és pihenjek is egyszerre, rám este még várt egy kis futás.
58 km-nél Vászolyon ezért az úttól beljebb ütöttem tanyát, hogy ne demoralizáljam a versenyzőket. A menet közbeni, kocsiból kihajolós ordibálás itt is megvolt, a faluban disztingváltan, szépen csendben maradtam, mint mindenki más. Egyedül Évi volt, aki minden áthaladónak tapsolt. Viszont egy szlovén egyéni versenyzőt kísérő lakóautós beállt elém, mivel sehol másutt nem tudott megállni. Hogy kárpótoljon, kirakott egy széket az árnyékba, az út szélére "For you!" felkiálltással. Szóval én megpróbáltam, de végül itt is csak hajráztam. Itt találkoztam először Járosi Tomival, Csécsei Zolival (és testvérével Tamással), végre utolértük őket. Azt láttam, hogy Zoliék nagyot mennek, de csak másnap olvastam, hogy mekkorát.
A zánkai Úttörőtábor Új Nemzedék Központ bejáratánál alig két hete voltunk a Diákolimpián. Most egy kicsit másképp nézett ki, szpíker és NN-es szendvicskamion. A mikrofont magához ragadó úriember közreműködésével a hangulat itt is jó volt, az inaktív téblábolókat is rábírta kis hangulatkeltésre.
Legközelebb Salföld előtt az országúton álltunk meg, egy bekötőúton Máthé Zoli éppen végzett valami fontossal, így az felszabadulván ideális volt nekünk parkolni. Kocsi árnyékba be, szék út szélére ki, ásványvíz mellém és szurkolás. Mikor Edit jött, akkor felálltam, az előző alkalommal az ujjait úgy tartotta, mintha le akarna lőni. Jelzem megérte állva várni, cserébe kaptam egy "Nagy ölelést!". Erika futott, fáradt, nem fájt semmi. Na jó, pár dolog igen, de ezt mindketten tudtuk előre, így az ilyen fájdalom nem játszik.
94 km, Varga pincészet. Szemét váltópont, nem tudom, hogy a szponzor kedvéért szívatták-e a futókat, mindenesetre érdekes dolog. (A boroshordók közt az ultrások nem igazán érezték jól magukat, a sokfős váltóknál volt aki igen.). Erikát próbáltam fűzni, hogy innentől kíséret nélkül menjen, nekem öltözni, készülni kellene. Beleegyezett, de halálosan fáradtan.
Akkor gyerünk tovább. Nem bírtam ki, Szigliget előtt megálltunk még egyszer, a végére ne maradjon mégse egyedül. Itt egy futó, Györfi János, jelezte felém, hogy a 2015/km/év Facebook csoportban Adminkánál feljelent. Igazán nem tudom miért, csendben ültem a székecskémben az árnyékban és isteni kolbászt rágcsáltam a sajthoz és császárzsemléhez. Ki érti ezeket a futókat!?
És elérkezett Balatongyörök. Erikának itt a vég, nekem a kezdet. A váltóponton rengeteg ember, rajtunk kívül senki se tapsol, esetleg a saját emberének. Viszont pár kanapétigris kitárgyalt mindenkit. Badics Attila rosszul tartja a felsőtestét (110 km után!), Igor nem hatékonyan fut, Edit nem futóalkat és így sorban az ultrások. Bevallom felment bennem a pumpa, futás előtt nem akartam veszekedni velük, de nem sok hiányzott.
Jött Erika, chip átkerült az én csuklómra és mehetek. Úgy készültem, hogy Balatonmáriafürdőnél találkozunk legközelebb, így fejlámpa, gélek a futómellénybe, amire ráapplikáltam egy láthatóságit, ha már kötelező. (Bár a kötelezőségről mindenkinek más volt a véleménye).
Ahogy elindultam hívott Vass Edit, kérdezte mi újság, hogy vagyunk. Jelentettem neki a pozíciónkat és futottam tovább. Baromi hamar rájöttem, hogy egész nap autózni, szurkolni, ezt-azt csinálni nem tökéletes ráhangolódás egy éjszakai ultrára. Ráadásul olyan negatívan kezdtem, hogy csak kapkodtam a fejem.
A kerékpárosok valószínűleg a Tour de France mezőnyhajrájára gyakoroltak, ehhez sok helyre volt szükségük, többre mint ami a bicikliút széle és köztem volt. Többet futottam a füvön, mint aszfalton. Valahol nyaralók közt ment az út, nincs kitáblázva, többedmagammal elnéztünk egy kanyart, zsákutca, visszafutás. Nem tudom mennyi plusz, sok. Gyenesdiás váltópontnál egy hölgy rajtam keresztül akart leparkolni, hevesen elleneztem. Előtte a kerékpárúton egy Volvo SUV jött szembe, mellette egyik oldalt sincs hely, gazban gázolás. Keszthelyen két suhanc utasított rendre egy autóból, hogy takarodjak el az útból. Mikor rámesteledett, a szembejövő autók fényszórója vakított. Kietlen nádasban bolyongtam, soha nem akart vége lenni. Mindent gyűlöltem.
Ez a hangulat tökéletesen alkalmas kis kreativitással tömegpusztító fegyverek létrehozására. Sajnos pillanatnyilag futnom kellett volna, ahhoz viszont ez nem a megfelelő idegállapot. Pedig még csak egy félmaratonon voltam túl. Balázs Erika ekkor hívott, önkéntes lelkisegély-szolgálatként. Kicsit beszélgettünk, hisztiztem egy sort. Akkor újraindítás. Miért jöttem? Mi a szép benne? Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre próbáltam válaszolni, valamint vizualizáltam a célt, hogy milyen lesz ott befutni. Csodálatos dolog az elme! Tök egyszerűen, könnyen ki lehet seperni a rosszat és mennyivel nagyszerűbb érzés mosolyogva futni! A 140-es táblát már megsimogattam, utána a váltóponton teljesen rendben is voltam.
Hosszú ideig ez volt az utolsó pont, ahol tudtam, hogy hol is vagyok. Miután elegem volt magamból, így kértem az mp3-at, azzal hátha jobb lesz. Jobb lett.
2. nap
Lelléig elrepült az idő, a táv, tudtam normálisan futni, ha futásban van Flow-érzés, akkor ez lehetett az. Lellén a mulatozó, italozó, tomboló kb. 14 évesekből álló társaság kizökkentett egy kicsit, a kocsmából kihajított söröskorsó, a hozzá fűzött "Nesztek b... meg frissítő!" kínálás igazán megható volt. Utána Éviéktől az esőkabátot elkértem, elkezdett cseperegni, legyen nálam.
Kivilágosodott, itt a hajnal! Túléltem az éjszakát, megvagyok, jól vagyok. Arra számítottam, hogy a nap feldob egy kicsit. E helyett sajna az egyik frissítőnél, mikor előre hajoltam a pohárért, pillanatnyi elsötétülés. Még most sem tudom megmondani, hogy elaludtam vagy elájultam. Az biztos, hogy átrendeztem az asztalt, a gagyi papírpoharak nem bírtak el. Leültettek, pihentem egy kicsit, majd úgy döntöttem továbbmegyek, legfeljebb sétálok. Elkezdtem sétálni, de nagyon nem volt rendben semmi nyaktól felfelé. És bár nem akartam Erikát megijeszteni, de felhívtam, hogy két opció van: 1. Lefekszek fél órára, hátha az helyrehoz valamennyire és úgy folytatom, 2. átvesz egy szakaszt tőlem és lesétálja, addig én alszok. Bevállalta a szakaszt, így elküzdöttem magam a váltásig, ott kényszerű chip-átadás (pedig mennyire nem akartam!) és Erika elindult - futva! Akkor kevesebbet alszok.
Nem tudom mennyit aludtam, de mivel esett, így a kocsiban kellett, ami a derekamat megviselte, így mikor újra visszaálltam már nem szédültem ugyan, de a derekam nagyon fájt. Futás-kocogás-séta kombóval döcörésztem előre. Ez a rész nem a futásról szólt. Ez már problémamegoldásról, fájdalomtűrésről, mentális felkészültségről. Minden egyes apróság önbizalommal tölt el. Frissítés után újra tudtam indulni, tudtam egyhuzamban kilométereken át futni, közben beszélgetni, mosolyogni, örülni. Fájt? Igen, tudtam előre. Nehéz? Franc se tudja, nekem az. Jó? Nagyon!
A 200-as táblához nem tudom hogyan jutottam el, előtte kicsivel ért utol Zoli, így együtt örömködhettünk. Hihetetlenül jó érzés volt, legszívesebben fogtam volna és elhozom azt a táblát!
11 km-el a vége előtt pedig már mindketten futottunk Erikával. Én nem akartam egyedül a végén, ő pedig partner volt ebben. Gyalogoltunk, futottunk, beszélgettünk. Kibeszéltük a több, mint egy nap élményeit, fájdalmait, örömeit. Nekem néha nyújtás, de haladunk! Réges-régi ismerősömmel, iskolatársammal Ibolyával, akivel hosszú évek óta nem találkoztunk már, itt igen. Ezért (is) jó ez a verseny. Később Piroska, tájfutásból ismerős is hajrázott nekünk a kocsiból. Ezek mind-mind könnyítették a hátralévő távolságot.
3,2 km volt vissza, mikor felvettük a csapatpólóinkat, utolsó frissítés és gyerünk. Az emelkedőn már csak séta szigorúan, a tetejétől futás(nak látszó mozgás). Bezsebeltem egy visszajelzést Marcsitól: "Olyan a tekinteted, mint Sárváron vasárnap reggel!". Itt már többen is tapsoltak, ráfordultunk a sétányra, ami a partra visz, a végén ott van a chip-kontroll. Utolsó csipogás, kézenfogva a füvön a célkapuig. Ha valamiért, ezért az élményért megérte nagyon!
Ígéretéhez híven Gergő akasztotta a nyakamba az érmet, Edit fotózott. Többen gratuláltak. Utólag érzem magam faragatlannak, nem tudom én kinek gratuláltam már, kinek nem, fáradt voltam, olyan volt az érzés, mintha üvegbúra alól szemlélném a külvilágot. Csak ültem a befutósörömmel és bambán vigyorogtam. Akár örülhettem is volna, a sárvári túlélésnél lényegesen jobban jöttem, csak az a fránya hajnali megborulás nem hiányzott. De nagy tanulság, hogy ilyen futás előtt nincs 13 órás izgatott kísérgetés, vagy legalább legyen egy "gyenge nő", aki megsegít.
A verseny előtt láttam egy képet, amin az volt, hogy Ultrabalaton - a futóversenyek Woodstokja. Van benne igazság. Egy nagy fesztivál, sok futóval. Bevallom nekem jobban tetszik pl. az Optivita családiasabb hangulata, évente egyszer viszont ez is belefér a naptárba, előkelő helyre!
Október 17-ig nincs ultrafutás. Van helyette sok-sok tájfutóverseny, de előtte két hét pihenés. Ezt csak az Éjszakai OB most szombaton szakítja meg. Utána viszont egy erős felkészülés jön, októberben Velencére van egy titkos célom.
És végül gratulálok mindenkinek aki egyedül vagy csapatban körbefutotta a Balatont, ez akármilyen felállásban szép munka volt és nagyszerű buli! Jövőre veletek ugyanitt!
