Na erről a versenyről már sokat hallottam. A triatlon, mint sport elég távol áll tőlem, se csinálni se nézni nem szoktam. Utóbbit mondjuk megtehetném sűrűbben, nem igényel sok felkészülést, a TV-néző izmaim jók, fejlettek hozzá. Ennek ellenére csak annyit tudok, hogy egy csomó ismerős már megcsinálta, köztük jó páran többször is. Egyikük sem akart bevonzani ebbe a sportba, igazán még mesélni sem szoktak róla, beszámolót ritkán írnak.
Hogy kerültem mégis ide? Az NN Városligeti Igazgatósága már nem először ment váltóban, de idén olyan szerencsétlen csillagzat alatt készültek, hogy a futásban én is számításba kerültem. Elsőre jónak hangzott, hiszen kipróbálás nélkül mégse mondjak véleményt semmiről, így vállaltam - szigorúan csak futást. Abban nem tudok megfulladni, nem esek le a járműről és nem kell utána napokig hason fekve aludni. A másik két szám ugyanis simán hozza számomra ezeket a veszélyeket. Előzetesen egy sokfős buliváltónak nézett ki, mindenki a komfortzónáján belüli, esetleg kis határfeszegetéses teljesítményre számíthatott. A verseny előtt két héttel egy TRX edzésen viszont a már gyógyultnak tekintett derekam újra begörcsölt, ráadásul mentünk nyaralni (hegymászás forever!), így aggódva gondoltam a rám kiosztott 37 km-re. Ami közben változott még párszor, majd ez a szám lett a végleges.
Na de az embernek nem véletlen van felesége, aki fut! Így a kieső csapattag helyére Erika beugrott és megmentett valószínűleg életem legrosszabb 37 km-es eredményétől. Na de nézzük sorjában:
Úszás
Béla kezd, órán belüli 1900 m. Sok? Tudtommal elmúlt 60, dolgozik és ő mindhárom számban elindul. Én ámulok. Eleve a rajtnál csodálkozom, hogy ennyi ember tud úszni? A második kört ifjú titánként Péter abszolválja, az úszásra szán limitidőt percre pontosan hozza. Ez a későbbiekre is igaz, csapatunk a "végig ki van fizetve" elvet vallja, mindenki minél tovább kívánja élvezni a hangulatot.
Kerékpározás
András kezd, triatlonra majdnem alkalmatlan MTB bringával, de legalább nem bütykös gumival. Előzetesen közöl egy időtervet. Nem jön be, egy egész perccel jobbat jön 75 km-en. Utána Béla - miután kipihente az úszást - teker 35-öt a kora délutáni laza forróságban. Mikor Dia kiindult a harmadik körre már lehetett hallani, hogy a pálya egyes részein dörög az ég, na meg gyűltek is a felhők szépen, vihar volt készülőben. Dia ha jól tudom élete leghosszabb kerékpározását tök jó idővel tudta maga mögött, mikor a csapat motorja, Csaba, az egyetlen, akinek a járgánya alkalmas versenyzésre (mondjuk az se mai csirke - mármint a bringa) kiindul az utolsó 35-re. Még látjuk a hátát, mikor bemondják, hogy a futóknak 10 perc múlva tömegrajt. Béla (ki más?) rohan, öltözik, majd kilő, van egy 5250 méteres köre, hogy teljesen kiélvezze a mai napot.
Futás
A mi Bélánk megfutva a jutalomkörét átadja a chipet és a lehetőséget Erikának, akivel testvériesen - nem igazságosan! - megosztoztunk a hátralévő métereken. Kocog egy félmaratont, az első körét 25 perc alatt hozza, ekkor szóltam a többieknek, hogy még három lesz ugyanennyivel. Kis feleségemet egyszer még egy svájci óragyár fogja alkalmazni, kb. másodpercre azonos köröket tudott futni, mikor is megkaptam végre a chipet én, reggel óta vártam már rá. Három kör, a pálya zsúfolásig tele, váltók, egyénik és a hozzájuk csapott 28 km-es betét futószám. Piros 2015/km/év pólómban futok, azon legalább gyárilag rajta van a "Hajrá Apa!". Schneller Erikáék, a Csécsei Team szurkolt, páran lejjebb is, őket nem ismertem meg. Az első kör jó volt, a második technikai kitérőkkel tarkított (fránya gyomor), a harmadikban már nagyort úgysem tudtam volna javítani, így szépen lefutottam, óvakodva, hogy váltó tagjaként úgy nézzek ki, mint az egyéni versenyzők. Utolsó fordító, célegyenes, együtt a csapattagokkal át a célvonalon. Jó kis verseny volt ez!
Élmények
Volt jópár, elvégre egy egész napos rendezvényen vehettem részt.
Szervezés. Itt látszódik, hogy nem minden pénz kérdése. A győztesek ünneplése, a nézők kiszolgálása mintaszerű. A gyerekek nem indultak, a csúszdázást is megunták egy idő után, a versenyen is jól szórakoztak. Egy pacsi Flander Marcitól sokat jelent ám! Szpíker Péter Attila volt. Nem csinált különösebb dolgot, egyszerűen fáradhatatlanul beszélt, buzdított, közvetített. Messze a legjobb szpíker, akiket mostanában hallottam, az is igaz viszont, hogy ő benne van ezekben a rendezvényekben így könnyebb helyzetben van.
A város támogatása is példaértékű. Büszkék erre a rendezvényre, támogatják, még a Tesco pénztáros is hajrázott a karszalagot meglátva. A frissítőpontok személyzete már-már Optivita szinten volt és még humor is akadt este tízkor.
Rengeteg ember, érzésre több kísérő, mint versenyző. Karneváli hangulat, sajnos a tömeghatás miatt akadt nem szimpatikus is köztük. Értem én, hogy birkamód menni kell folyamatosan, de se körül nem néz, se a rendezők utasításaira nem figyel csak bambul keresztül a pályán napernyővel, hűtőtáskával, kerékpárral.
A versenyt körüllengő mítosz, hangulat lépten-nyomon jelen van. Nagyon sok visszatérő, többszörös teljesítő volt, de volt pár bakancslistás is. Akarok egy IronMan-t, a tetkó már le van beszélve, hétfőn csinálják, utána meg megyünk tovább, keresünk más extrém dolgot. Ha valaki szereti csinálni az első után véleményem szerint nem áll le, folytatja, javít az idején, stb. Ha csak kipipálni akarja, akkor meg nem a sportért csinálja csak kompenzál. (Ez nem diagnózis, magánvélemény!). Nem véletlen a verseny szlogenje: Az út maga a cél!
Extremitás. 1990-ben ez a fajta versenyszám extrémnek számított, ma már magasabban van az ingerküszöb. Dupla, tripla, harmincszoros Iron Man versenyek, mindenki megy egyre feljebb, kitűnni a tömegből. Mint futásban. Soha nem titkoltam, én a hangulat miatt járok ultraversenyre, ha egyedül, edzésen hosszút futok az csak azért, hogy versenyen ne pusztuljak meg. Van, aki az ultra előtag legális használatáért megy, hogy elmondhassa, több mint sima futó. Egy félmaraton már ehhez nem elég, pár hét futómúlttal ennyiket futnak emberek. (Javaslat: fusd le 70 percen belül és mindjárt másképp látod).
Nagyatádon betekinthettem egy sportágba. Belátom, nem az én sportom. Nagyon kívülállónak éreztem magam, nem találtam a helyem. Pedig a csapat, a csapaton belüli hangulat nagyszerű volt, a verseny álomszerű. De valami hiányzott. Mindezek mellett maximális elismerésem és tiszteletem a célbaérőknek, akár szintidőn kívül is.
