Hajrá apa!

Sárvár, 24 órás OB. Aki vett már részt ilyen versenyen, akár indulóként, akár kísérőként, ő szerintem tudja mit érzek, gondolok. Két nappal ezelőttig én nem tudtam volna...

A történet egy évvel ezelőtt kezdődött. Mikor életem második 12 órás futását befejeztem Sárváron, a 24 órás mezőny akkor volt félidőben. Alig bírtam állni, csak hányni járt belém a lélek, de irigyeltem őket, vágytam rá, hogy egyszer még én is ott lehessek. Nem volt - ma sincs - racionális oka, egyszerűen bekattant. A téli alapozást már így végeztem. Persze menet közben kiderült, hogy nem lesz elég (vagy legalábbis sejthető volt), a minőségi edzésmunka hiányzott. Az utolsó egy hónap viszont rémálommá vált. A derékfájás mellé bejött még a térdfájás is, egy borzasztóan sikerült tájfutó HOB, lerövidített hosszú futások szegélyezték a heteket. Amik könyörtelenül elteltek, így terv szerint pénteken nem volt mese indultunk.

Nem tudom mikor volt ekkora delegáció ultraversenyen, ultratávon Vásárhelyről. Erika második 12 órására készült, Évi 6 órát tervezett, Ákos 24-et. Valamint Sárváron találkoztunk még egy vásárhelyi futóval, így öten vártuk a rajtot.

Sajnos az éjszaka már előrevetítette Ákos jövőjét, nem igazán mondhatom, hogy jól telt neki. Reggel is, amíg mi ettünk, ő a vacsorától próbált megszabadulni szájon át. Így indulni bármilyen versenyen az álmoskönyv szerint nem jó jel.

Reggel 8 előtt kicuccoltunk a pálya mellé, a parkoló szélén felállítottuk a pavilont, kipakoltunk, öltözés, verseny előtti rutintevékenységek. És már szólítottak is minket a rajthoz. Búcsúzkodás, jókívánságok után, gombóccal a torkomban kezdtem el.

Vásárhelyiek Sárváron

Tisztelet a távnak

Meggyőződésem, hogy a távot, vagy ebben az esetben a rendelkezésre álló időt is tisztelni kell. Soha nem éreztem azt, hogy "legyőztem" x km-t. Inkább megtiszteltetés, hogy végigfuthatok rajta. Na ez most túl sok lett, utólag úgy gondolom, átcsapott néha-néha félelembe. Ami soha nem jó.

Előzetesen nem mondtak rossz időt, 20 fok körül, esetleg kis eső, szórványos felhő. Helyette kaptunk az első pillanattól tűző napot, felhőnek reménye se látszódott. Sejtelmem sincs hány fok volt, én kánikulának éreztem. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam odafigyelve a frissítésre megoldható a probléma.  Fogadjuk el a körülményeket olyannak, amilyenek és igazodjunk hozzá, elvégre az időjárást nem tudom befolyásolni. Viszont egy idő után már éreztem, hogy "megkapott" a nap, leégtem, nyakam, vádlim, kezem. Ettől lehet futni, nem befolyásol semmit, de ha egy-két óra futás után már csökken a komfortérzet, mi lesz később? Ezek után jöttek szépen az egyéb jelek, szomjúság, valamint annak ellenére, hogy annyit ittam, mint egy teve, nem kellett WC-re mennem. Nem tudom szofisztikáltabban leírni, az első két óra után fejreálltam, megborultam. Dél volt, a nap tűzött, árnyék csak mutatóba volt, a szép hófehér bőröm sajgott, a nappal szembeni ellenérzésem nőttön-nőtt. Szerencsére a kitűzött tervhez még tartottam magam.

Célkitűzés

Miután soha nem futottam még ennyit, nem volt semmi elképzelésem előzetesen. Egy cél lebegett 24 órán keresztül előttem: vasárnap 10 órakor a pályán halljam meg a szirénát, amivel a verseny végét jelzik. Akkor még nem tudtam, hogy ez is elég nagy kihívás lesz.

Valamikor délután egyszer csak feltűnt, hogy Évi lassul. Utolértem, beszélgettünk. Először rossz volt látni, ahogy fájó szívvel elengedte azt az eredményt, amit szeretett volna, később becsültem azért, ahogy a fogát összeszorítva küzdött, hogy délután négyig kitartson. Látszott, hogy fáj neki mindene, ebben benne van az is, hogy soha nem futott még közel sem ennyit, a meleg, minden. Itt volt egy-két kör, amit a két Évával töltöttem, majd Éva néni valahol lelépett tőlünk, így a 6. óra végén ketten maradtunk. Gonosz voltam, rábeszéltem az utolsó körben Évit, hogy nyomjuk meg és még pont beérünk, így nem kell a tört kör mérésére annyit várnia. Sziszegve, bicegve de megcsinálta, boldogan fejezte be a frissítő sátornál. Gratuláció, majd én mentem tovább, nekem még volt egy kis dolgom.

Gratuláció

Az egyik legszebb szokás, amikor a fő versenynél rövidebb távok véget érnek és a még futók gratulálnak a versenyt befejezetteknek. Ezt nagyon lehet szeretni mindkét oldalon. Fiam, mikor tavaly Velencén befejezte a két órás futást nagyon sok pacsit, gratulálok!-ot kapott, ami rendkívül jól esett neki. Itt minden teljesítményt értékelnek, aki itt van, az megkapja a "velünk van" plecsnit virtuálisan.

Jól éreztem magam. Szépen körözgettem, az idő is javult, kezdett lemenni a nap, már egyre több árnyék volt a pályán. Amikor is olyan jelenséggel találkoztam, amin meglepődtem. Erikát utolértem, sétált! Mikor mellé értem és beszélgetni kezdtünk, tört ki belőle, hogy a talpa, a térde gyakorlatilag a rajt óta fáj, nem megy a futás ma neki. Mondjuk abszolútban harmadik, korosztályában első helyen állt, de ő tudja. Mentünk egy kört kézenfogva, sétálva, közben kipityereghette magát, majd elkezdtünk futni. Nem fájt neki kevésbé, de ilyenkor látszódik, hogy a testi fájdalom legyőzhető. Neki már nem volt nagyobb törés estig, sőt innen egyre jobban futott, sötétedéskor már mosolygott, élvezte.

Addigra sajnos Ákos kiállt, nem látta értelmét tovább erőltetni. Ez nem az ő napja volt, bár utólag is azt mondta, hogy jól döntött. Viszont sántikált, ugyanúgy, mint Évi, meg azért bőven maraton felett mentek, így el is fáradtak mindketten. Vagyis kísérő senki, egyedül megyek.

Kínomban éltem a Paula által felkínált lelkisegély számmal, felhívtam. Ő volt már egyszer versenyen, vele lehet beszélni, tudja milyen vagyok ilyenkor. Ennek ellenére, mikor azzal kezdte, hogy én meséljek, majd egy perc múlva megjegyezte, hogy "Ezt ismerem, ez a tíz órás állapotod" szépen elvoltunk. De legalább nem vesztünk össze. Nagyon padlón voltam, mikor átöltöztem, a cipőfűzőn lévő chipet majdnem levettem, hogy leadom, elég. Rosszul voltam, elegem volt. Semminek nem tudtam örülni, mogorva lettem. Mit keresek én itt? És mit csinálok még 15 órán keresztül? Ekkor jött Erika, megint mentünk kézenfogva egy kört, csak most ő istápolt engem. Nyomta a dobogóért és leállt lelket önteni belém. Nem tagadom, jól esett...

12 órás futam vége. Erika bejött a 3. (korcsoport 1.) helyre, kicsit beszélgettünk, közös fotó, majd Járosi Tomi szavaival: "Eddig ástuk bele magunkat a gödörbe, most már kifele jövünk!". 

Büszke vagyok rá!

Nekem ez a gödör elég mélynek tűnt, még mindig volt hátra 12 óra, amit TALPON akartam tölteni. Nem fért bele alvás, pihenés. Ha csak séta, akkor séta, de a pályán maradni. A séta se ment, már ahhoz is nyújtani kellett. Beiktattam, hogy minden páros órában kapok jutalmul 5 perc nyújtást, a betonon egy pokrócon háton fekve. Jót tett a derekamnak is, meg adott kis motivációt. Az egyik kicsit hosszabbra sikeredett, 15 perc után álltam fel, de elindulni nem tudtam. Szédültem, fáztam, a téli futócuccomban is remegtem. Visszaájultam egy székbe, pár perc és nekiindultam. A pálya kihalt volt, sokan feladták (abbahagyták, hamarabb lefutották), így tök egyedül körözgettem (pontosabban voltak körülöttem, de nagyon kevesen és akár percekig se találkoztam emberrel).

Este 11-kor volt egy feltámadásom. Ettem egy kicsit, majd visszajött belém az erő. Másfél órán keresztül tudtam futni normálisan, ami elsősorban lelkileg esett jól, hogy még tudok ilyet is csinálni. Sajnos a derekam szólt, hogy őt ne felejtsem el, így újabb nyújtás, majd az elindulás után elveszett a futókám. 

Elfáradtam. 15 órája voltam talpon, még 9 volt hátra. A 8:59-et már úgy számoltam, hogy 8 és egy kicsi. Hajnali egy volt, sajnáltam magam. Erikáék aludtak, nem akartam őket se zavarni, bár ha felébresztettem őket véletlen egy-egy frissítésnél, akkor segítőkészek voltak.

Kísérők

Nem feltétlen kell kísérő, sokan vannak egyedül. De az tény, hogy egy olyan ember, aki ismeri a versenyzőt sokat tud segíteni. Véleményem szerint fontosabb a versenyzőt ismernie, mint a futást szeretni, sőt az se kell, hogy futó legyen. Sőt, az hátrány, mert úgy jár mint én, minden kísérőből versenyző lesz, a kocsiban már alig férünk el, de mindenki csak futni akar.

Most volt egy kísérő, Csécsei Zoli testvére, aki szerencsére éjszaka adoptált. A kockás pokrócot pakolgatta alám vagy fölém, éppen ahogy a helyzet kívánta. Tanácsot adott, gondolkodott helyettem. Az egyik körben még utánam is szaladt, hogy jól vagyok-e, mert valami gyanús volt neki. Nem tudok elég hálás lenni a segítségért.

Még valamikor az elején Joci mondta, hogy mily csodálatos a napfelkelte a várnál. Akkor ez jó poénnak tűnt, most viszont már egy vágyálomnak. Csak azt érjem meg! Bitang sok idő volt hátra még addig is, amit ki kell húzni. A talpam már annyira érzékeny volt, hogy a séta-kocogás közt azért váltogattam, mert akkor máshogy lépek, máshogy fáj. Fő a változatosság! Schneller Erika itt jegyezte meg, hogy szépen mozgok. (Elég sötét volt a pályán, meg fáradt is volt már). Később Németh Anita is ezt mondta, gondoltam is, hogy na ezek jól összebeszéltek! Bár Anita valami olyat is mondott, hogy nagyon takarékosan futok. 

Fél 5 körül elkezdtek a madarak csicseregni. A pályán alig páran, vagy legalábbis úgy tűnik, de jön a várva-várt hajnal. A napfelkelte tényleg csodás volt, nem mondom, hogy megérte rá várni, de ha már úgyis ott voltam, örülök, hogy láttam. Utána a reggel legbiztosabb jele: megjelent Éva néni. Megígérte, állta a szavát. Tapsolt, szurkolt. Később egyre többen jöttek ki a 12 órások közül is, a kísérők is ébredeztek. 

Azt tudtam, hogy feladni nem fogom. De igazán, tényleg, csak ekkor lettem biztos benne. 20 óra után, 4 órával a lefújás előtt már elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne fejezzem be.

Próbáltam a vegyes közlekedési módot átbillenteni a futás javára. Három körönként kis séta az emelkedőn. Esetleg a frissítőnél, de ott is figyelve, hogy ne száz métereken keresztül iszogassak. Nem mondom, hogy jól ment. De nem volt rosszabb sokkal, mint gyalogolva.

Délelőtt 9 óra. Ekkor vallottam be először magamnak: érdemes volt! Minden kör maga a csoda, tudok futni, itt vagyok még mindig. Évi beszállt két körre, szegény a fájós lábával, majd kértem hagyjon magamra. Elsírtam magam... Eszembe jutott, hogy az elmúlt napban hányszor kerültem padlóra, milyen sokszor éreztem azt, hogy nem fog összejönni és minden alkalommal felálltam. Hányszor mondhattam volna: Elég volt! Távolságban nem mentem jó eredményt, a 12 órások mennek ennyit. De akkor és ott ez nem számított, csak az hogy megcsináltam. 

Miért?

Sokan, sokszor felteszik ezt a kérdést. Próbáltam már megválaszolni, de rájöttem nem tudom. Ki kell próbálnia magát az embernek és rájön, tetszik-e neki. Az se baj, ha nem, nem vagyunk egyformák, nem kell mindenkinek futni, ultrázni se. Sőt, a sport se kötelező, bár sokak szerint egészséges. (Mértékkel) 

Utolsó körök. Honnan jött ennyi ember? Nem csak a célban, körben is tapsoltak. Egy idősebb pár az utca túloldaláról buzdított. A hangulat hátborzongató. Átfutásnál megláttam Erikáékat. Láttam az arcán, hogy utoljára tapsol itt, ismerem annyira, hogy jövőre futni akar. Úgy számoltam még egy kör tuti belefér. Végül másfél kör lett belőle. A lefújás pillanatában együtt fejeztem be a versenyt Bálint Évivel és a dobogós fiúkkal, akik szépen egymásra találtak a végére. Meghívnak egy közös fotóra, kézfogás, gratuláció. Eufória! Majd megint az a fránya mécses...

Sokszoros Magyar Bajnoki dobogósok közt (Fotó: Csécsei Team)

Ez nagy kaland volt, testileg-lelkileg, sok tanulsággal. Lehet padlóra kerülni, lehet úgy érezni, hogy mindennek vége van. Lehet hibáztatni a körülményeket, másokat, lehet kívülről várni a segítséget. Futni nekem kell. Ez a "kell" pedig nem rám kényszerített, nem megfelelni vágyásos "kell", ez több annál, mert csak rólam szól. Mert jól esik, ha valaki gratulál, rosszul ha valaki kritizál, mit tagadjam. De igazán csak az számít, hogy én ott voltam végig. Sajnálom, hogy egy csomó dolgot, élményt az idők folyamán el fogok felejteni és remélem egy csomó más dolgot, élményt az idők folyamán el fogok felejteni a Sárváron történtekből. Sokan mondták utána, hogy nagy küzdő vagyok, meg kemény fejű, hogy ennyiszer talpra álltam. Ezzel nem voltam egyedül, ez senkinek nem ment könnyen. Magamat egyébként se tartom az átlagosnál kitartóbbnak, egyszerűen ezek a versenyek ilyenek, erről (is) szólnak számomra.

Hogy megyek-e még egyszer? Messze van még jövő április...

Öt hét múlva újra körözgetős ultra, igaz az csak egy kör. Erikával Running Parents néven ketten futjuk körbe a Balatont, terveink szerint ő viszi az első felét Balatongyörökig, én a másik felét, abban bízom, hogy éjszaka nem tűz annyira erősen a nap. 

És a végére egy kis szerelmes vers:

ADY ENDRE: EGYRE HOSSZABB NAPOK

Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.