Bár továbbra is kitartanak szüleim a mellett, hogy júliusban születtem, viszont a futószülinapom most van. 1982 októberében, testvérem nyomdokaiba lépve mentem le először tájfutó edzésre. Igen, már 34 éve!
A HVSE akkor nekem Marton Sanyit (soha így nem hívtuk, mindenkinek MS) jelentette, mi kicsik az Úttörőház égisze alatt szakkör keretében sajátítottuk el az alapokat Piroska irányításával. Atombiztos technikai alapokat kaptunk, a futás csak másodlagos volt, főleg elméleti képzésből álltak a délutánjaink, a tájékozódáson volt a hangsúly. Ezt a mai napig őrzöm, jó alapokat kaptam.
A futás a társaság miatt elviselhető volt, kifejezetten rossz futónak számítottam, vékony, magas, mozgáskultúrával alig rendelkező kamaszként erős középszerű eredményekkel szegélyeztem pályafutásomat. 17 éves koromtól kezdtem komolyabban futni, egy ötnapos Hungária Kupa győzelme után már el is hittem, hogy tudok. (Pedig nem...) Én még voltam sorkatona, az az egy év minden szempontból elvesztegetett idő lett, utána már nem igazán találtam a fonalat a sportban. Erikával a sport hozott össze, Gabi születéséig egész szépen összeszedtem magam, majd kispapa lettem és abbahagytam a futást, mondván nincs rá időm. 2001-et írtunk ekkor.
Egyetlen szerencsénk, hogy tájfutóéknál mindig van lehetőség pici gyerekeket is vinni versenyre, 2-3 éves kortól indulhatnak mini pályán, amit nagyon élveznek. Így mi is, hogy kimozduljunk eljárogattunk versenyekre, ha már ott voltunk el is indultunk. Én edzés nélkül, gyarapodó súllyal. Emma 2004-es születése után már megérett bennem az igény a változtatásra, el is kezdtem futni, vele jött is a fogyás, de hat éve a munkám kiszakított ebből, a rendszeres vidéki 12-14 órák mellett nem volt kedvem edzeni, maradtak a hétvégi futások - gyalázatos eredményekkel.
Mígnem 2012 Karácsonyára vettem egy futócipőt és nadrágot. Akkor vezettem be az öt perc futást, kétnaponta kimenni futni öt percre, ha jól megy akkor tovább, ha nem akkor sincs gond, az öt perc megvolt. Azóta nem volt nullás hetem...
Van egy kis játszótér tőlünk kb. egy km-re, ott melegítettem be mindig. Egyszerűen azért, mert annyit bírtam lefutni egyhuzamban. Hónapokig séta-futás kombinációval toltam, úgy voltam vele ráérek, nem sietek sehova, nem volt meg bennem a kezdő futók pörgése, nem akartam nulláról három hónap alatt maratont futni.
Első utcai versenyem (utoljára gyerekkoromban versenyeztem aszfalton, hardcore terepesnek tartottam magam) egy céges K&H váltó volt kánikulában a Városligetben. Befutóemberként baromira élveztem, jó csapatban jó volt futni. Erre jött októberben a Spar maraton, négyfős váltóban újra befutóemberként 10,5 km. Ekkor már normálisan edzettem, lassú voltam de rendszeresen futottam. Kollégákkal együtt belekezdtünk kollektív km gyűjtésbe, én egyre jobban élveztem, elkezdtek komfortosak lenni a hosszabb távok. Egy hirtelen felbuzdulásból beneveztem a HTMV 60 km-es távjára, januárra.
Nagy élmény lett belőle. Ugyan összesen vagy tizet gyalogoltam, de nem zavart, nem szégyelltem magam, örültem neki nagyon. Szombaton volt a futás, hétfőre már meg is volt a terv, elmegyek egy 12 órás körözgetősre, megnézem az milyen.
Innentől csak vissza kell olvasni a blogot. :)
Sokat változtam, tanultam az elmúlt pár évben. Megtanultam értékelni a munkát, elsősorban abban hiszek. Erikával többször beszélgettünk már arról, mi is kell az ultrafutáshoz? Célkitűzés, kötelességtudat, kitartás. Kell mindig egy vonzó cél, amiért érdemes rossz időben, fáradtan is nekiindulni. Annyi kötelességtudat, tervszerűség, hogy az eltervezett edzést csináljuk meg, távban, intenzitásban - hiszen a mottó: edzést nem lehet bepótolni! Megtanultam, hogy egyszerű km gyűjtéssel nem fejlődök annyit, mint tervszerűen felépített edzésekkel, minden napnak meg van a maga helye. De mindez nem lenne, ha nem szeretnék futni. Van sok edzés, aminek csak a végén tudok örülni, hogy megcsináltam, de egy sincs, amit kedvetlenül futnék végig. Soha nem leszek jó futó, sima középszerű hobbikocogó maradok, de ezzel együtt is tudom élvezni. Kb. addig is fogom csinálni, amíg így érzek.
Viszont ebből ha egyedül vagyok, semmi sem lenne. Szerencsésnek tartom magam, hiszen mindig voltak mellettem olyanok, akik az éppen aktuális időszakban előre tudtak lendíteni, nem is kicsit.
Nevelőedzőm MS, aki bár volt hogy fegyelmezetlenség miatt hazaküldött (igaza volt), de megtanított mindent a tájfutásról, megszerettette velem, nem engedte hogy gyerekes nemtörődömségből lemorzsolódjak.
Bátyám, Zilaci, aki egy időben edzőm is volt az egyesületben, később adott tanácsot, biztatott.
Szüleim, akik megadták azt a lehetőséget, hogy fiatalkoromban úgy és akkor mehettem versenyre, edzőtáborba amikor csak akartam, soha nem volt gond a felszerelés vásárlása, nem kérdőjelezték meg döntéseimet, támogattak.
Gyerekeim, akik visszavittek a tájfutásba, akik ugyanúgy élvezik, mint én.
Erika, akivel lelki társak is vagyunk, egyszerre hülyülünk meg, együtt ötlünk ki jó dolgokat - amiket egyelőre csak ő valósított meg... :D
Nagyus, Taki, Soma, Zoli és jópáran, akikkel edzéseken gyerekként olyan jókat hülyültünk, már kezdés előtt egy órával lementünk, hogy együtt lehessünk.
Paula, Attila kollégáim se hülyeségért nem mennek a szomszédba, se lelkesedésért, motiválásért. Ha éjfélkor Sárváron beszélni akarok bármelyikükkel, csak hívom őket, legfeljebb nem veszik fel. ;)
Máténé Edit, aki az első 12 óráson végig drukkolt nekem, ott szerencsétlenkedtem senkit nem ismerve (öt se), mégis ő volt az egyetlen biztos pont a tömegben.
A 2015/km/év csoportnak, annyi bolondot egy rakáson ritkán találni, ahogy egyre többet megismerek közülük az offline életben, egyre züllök én is. Ők azok, akik megelőzik a kiégést, igazi crazy group.
Márkus Öcsinek, aki önként szívatta meg magát és segített edzéstervben, azóta nem tud levakarni. A felkészülésem homlokegyenest más azóta, nem mellékesen Erikának is segített elég sokat.
Sógornőim (egyik sem az igazán) Erika és Évi, valamint Adri, Ákos, bárki akikkel lehet egy jót futni, beszélgetni. Jellemzően egyedül edzek, de van amikor jól esik egy közös futás, olyankor jó számítani valakire.
A Hód-mentoros futók, akikkel élmény egy verseny, a közös témák, a bandázások.
Anita és Bea, velük sikerül erősítenem annyit, hogy a vázizomzat is bírja, Bea az egész futóstílusomat is megváltoztatta.
És még ott van az a csomó futó, akikkel kerülgetjük egymást egy-egy versenyen, egy intés, egy "Hajrá!", esetleg pár mondat. Akik miatt járok versenyekre.
Basszus, olyan lett mint egy Oscar-díjátadó, pedig annyi csak az apropó, hogy 34 éve kezdtem el futni...
