Na ilyenen még nem voltunk, eddig mindig kimaradt - igazából nem tűnt olyan vonzónak, hogy utazzunk érte sokat, meg elég hülye időpontban is volt rendszerint.
November első szombatján viszont már harmadjára Optivita, eddig hat órás OB, most 50 km. Ráadásul ide jönnek a gyerekek is mindig, két éve két órás váltót nyerték, tavaly Gabi futott egy 24 km-t k a két órás egyéniben és lett második, Emma ugyanitt 18 km-t futkosott-csacsogott össze, idén a kiírás változott, csak egyéni félmaraton volt. Gabinak egyértelműen bevállalható volt ez, Emma viszont kérdéses volt. Végül a csajszi beleélte magát, hogy életében először fut egy félmaratont, így mind a négyen beneveztünk és célirányosan készültünk rá.
Közben "kicsit" megváltozott az ősz menetrendje, Erika lehetőséget kapott indulni a 100 km-es VB-n, ami ugyan önköltséges (ennyit a sport támogatásáról) de Bea közreműködésével a vásárhelyi Önkormányzat kifizeti a költségek jelentős részét.
Reggel a szokásos menetrend, Évit összeszedve, gusztustalan hajnali indulással időben odaértünk a már unásig ismert Vízi Várhoz, most a parkolóban bocsa vagy micsoda-verseny volt, így beparkolhattunk a pálya mellé, ez nekem pl. nagyon jól jött. A kölykök előzetesen megkapták az utasítást, innentől mindenki magáért felel, mindenki magával törődik, öltözik, készül. Tök jó volt, együtt voltunk de ez nem okozott semmi fennakadást, nem volt egy pillanat se, amikor ki kellett volna zökkennünk saját kis verseny előtti önzésünkből. Közben fogadott csapattagunk, Barna is odaköltözött az asztalunkra, ez már így van egy jó ideje.
A rajthoz az utolsó pillanatban vetkőztünk le, nekem piszkosul hideg volt, mindenki fázott ennek ellenére voltak nyári futócuccban indulók. A fő viszonyítási pont nekem Makai Viki volt, mikor megláttam, hogy még Ő is hosszú ujjúban indul, akkor nem volt kérdés többé. Kicsit csalódott voltam, hogy a rajt előtt most nem hívták ki a VB-re készülő három futót bemutatni, megtapsolni, pedig mindhárman ott voltak, a múltkor ez szép gesztus volt a 24 órás EB indulóival szemben. Mindegy, rajt, indulunk. A verseny nekem négy fő irányt jelentett.
Erika
Tudta, hogy ilyen rövid (ha-ha) távhoz nem elég gyors, bár az utóbbi időben voltak edzésen biztató jelek, azért nem kergetett hiú ábrándokat, kacérkodott a dobogóval, de a mezőny ismeretében ehhez nagy csoda kellett volna. 4:10 volt a prognózis, az edzői utasítás ennél gyorsabb tempót jelentett, végül az jött be, 4:03-as 50 kilit kocogott. Jó, tudom ez azért nem kocogás, de ismerem és láttam közben, túlzás nélkül mondhatom, nem hajtotta csapágyasra magát. Mosolyogva, beszélgetve, pacsizva futni nem egy fogcsikorgatós odateszem magam keményen, ha beledöglök is iram, bár elég magas pulzussal futott. Ez volt az első pulzuskontrollal futott versenye, hát nem tudom edzőbá' mennyire dicsérte végül meg.
Gabi
Nem sokat láttam verseny közben, pont elkerültük egymás legtöbbször. Erikával indult, 4:45-ös tempóban. Gondoltam, majd lelassul és fut egy 1:45-ös félmaratont, 15 évesen az se nagyon rossz. A szembefutásoknál egyszer-kétszer találkoztunk, láttam rajta, hogy nyomja keményen, sokáig szép maradt a mozgása, csak az utolsó körben esett szét. Ráadásul kemény meccs volt náluk, perceken belül mentek négyen, nagyon szurkoltam a dobogójáért. Az utolsó fordítónál egy pillanatig első is volt, majd megelőzték és innentől keményen küzdenie kellett, hogy Jocit és Soós Petit maga mögött tartsa. Előbbit 27 másodperccel sikerült, Petit másfél perccel (gondolom, idén nem kapunk Runcard különdíjat. ;) ) megvernie, nem kicsit futotta szét magát a gyerek, nem mellesleg lett egy 1:41-es félmaratonja. Írhatnám, hogy büszke apa vagyok, de az nem fejezné ki tökéletesen az érzéseimet.
Emma
Ez a rész lesz a leghosszabb, ettől féltem, ez izgatott. A család hercegnője. Nagyon kevesen bíztak benne, hogy egyáltalán végig tudja futni, nekünk nem ez volt a kérdés, hanem a hangulata. Kaptunk pár jelzést, egy-két támadást, hogy hülyeséget csinálunk, ha engedjük indulni, volt aki Emmával közölte ugyanezt és hogy nem indulhat. Na ő nem ismeri ezt a lányt, ilyet nem mondunk, mert akkor csakazértis... Viszont kellően elbizonytalanodtam, és rákérdeztem pár embernél, akiknek adok a véleményére, hogy milyen veszélyekkel jár, ha elindul alig 12 évesen. Érdekes, mert közülük senki nem mondta, hogy szakmailag tilos vagy idiótaság egy ilyen futás a lánynak, adtak tippet, tanácsot mire figyeljünk és sok-sok bátorítást. A fizikai felkészültségében biztosak lehettünk, a tájfutó edzések tökéletesen alkalmasak fizikai felkészülésre, heti három normális edzésen részt vesz, hétvégén verseny. Arról nem is beszélve, hogy 7(!) éve fut, régebb óta, mint sokan a felnőtt mezőnyben.
Ilyen előzmények után indult neki, bennem meg kavarogtak a gondolatok. Megbeszéltük, hogy az első 2,5 km-en együtt megyünk, addig ugyanaz a pályánk. Próbáltunk lassan kezdeni, 6:10, 6:02 volt az első két ezer, nem hittem, hogy ezt a tempót tökegyedül végig fogja bírni, de azt mondta ez kényelmes neki. Az én fordítómnál pacsi, hajrá és elváltunk. Legközelebb 6 km-nél tartott, amikor találkoztunk, Gulyás Zoliékhoz csapódott, gondoltam is, hogy velük majd szépen befut és ennyi lesz. Később láttam, hogy otthagyta őket és elkezd gyorsulni. Szemre gyönyörűen futott, majd Kozma Bandi szól, hogy Emma harmadik! WTF? 14 km-nél hatodik volt, onnan elkezdett ötpercesekkel futni. Anyja lánya, vérszagot érezhetett, ment előre de Emmásan, még mindig mosolyogva.
A végére összeakadtunk, előttem futott be a célba. Nem mosolygott, repült (tatája szerint a szél fújta be) és végül alig két perccel két óra után másodiknak beért. Még a kapunál voltam, mikor már bemondták, á, nem érzékenyültem el! A frissítősátornál találkoztunk, egy nagy öleléssel kijött mindkettőnkből a feszültség majd én mentem tovább. Csak hát bőgve rohadt nehéz futni...
Az én versenyem
Előzetes instrukciók: 135-140 közt kezdeni, max 145, adott idő után lehet menni feljebb. Erre kezdtem 145-tel, majd az egyik emelkedőn felment 155-re és nem tudtam lejjebb vinni. Persze, ha lassítok ment volna, de olyan iram volt a mezőnyben, hogy azt nem akartam megkockáztatni, élveztem, hogy megy, abszolút tarthatónak tűnt a tempó és pulzus. (Mondjuk ezt a tempót alacsonyabb pulzussal futom edzésen általában)
25-ig álom volt. Volt erő, kedv, szépen pörgött minden. Itt kezdett nehezedni, a tempót már csak nehezen tudtam tartani, a combom hátul már jelezte, hogy gyors volt ez az első fele. 30-nál lassítottam, de már későn. Görcsölt a lábam, kipurcantam. 32-től 35-ig séta, de az az igazi kirakat-nézegetős séta, kis beszélgetés egy-két sorstárssal (voltunk páran hasonló cipőben) egy kósza pillanatig felötlött az itthagyomafenébe gondolat, majd ránézve az órára megállapítottam, hogy gyalogolva is beérek szintidőre. A terv, az már elúszott, egy 5:30-as 50 km nem csigázott fel olyan nagyon, nem ezért mentem, így kényelmes kocogással alaposan kiélvezve a pályát, avégén már baromira unva, csak azért futva hogy hamarabb vége legyen fejeztem be.
Az eredmény vacak lett, ennél tudom, hogy sokkal jobb vagyok, de ha kezdő idiótaként viselkedek és nem tartom be a szabályokat, akkor ez lesz belőle. Azért örülök, hogy befejezett verseny lett így is, lelkileg ez jó zárás volt az idei évre. Ehhez a sprint-ultrához viszont más képességek kellenek, ide sebesség kell, itt pl. nincs idő javítani, mint egy 24 óráson, ha itt valami félremegy, akkor annyi. Mondjuk azt, amit Kozma Zsolt tanácsolt: edzettünk egy jót!
----------------------------------------------------------------------------
Kis szubjektív.
Úgy érzem, azt veszem észre ezzel az ultrafutásos dologgal elvesztek egy csomó embert. A tájfutók, azon belül is a saját egyesületem nem nézi jó szemmel, nem fogadják el. Arra már rájöttem, hogy az én "eredményeim" csak bohóckodásnak tűnnek (talán, ha én is sztárolnám magam és eladnám hihetetlen, nagyszerű, hősies eredménynek), de Erika is kezd persona non grata lenni egyes tájfutóknál - amit végképp nem értek, a hat órás OB-t (ahol erősen dobogóesélyes lehetett volna) konkrétan azért mondta le, hogy elmenjen a tájfutó Váltó OB-ra, nem akarta a csapatot cserben hagyni.
Pedig mi továbbra is tájfutóknak tekintjük elsősorban magunkat, ez a sport a közös a családban, eszünk ágában sincs abbahagyni. De az ultrafutás ingere, élménye is kell a teljességhez, aki már próbálta, tudja miről beszélek.
A gyerekek pedig 100%-ban tájfutók. Szeretik csinálni, annyira nem is rosszul, az edzések színvonalasak, látjuk hogy fejlődnek. Most viszont valami nagyon félrecsúszott, ez a félmaraton olyan ellentéteket generált, amit egyik fél sem érdemelne meg. Kár érte, mert ez egy működő rendszer lehetne. És hát nem is hetente futnak 21 km-t, évi egy (Gabinak kettő) van "megengedve", maraton csak 18 év fölött valamikor. Nem túlhajtani akarjuk őket, egyszerűen megadni azt az esélyt, hogy ha már szeretik csinálni, akkor feszegessék kicsit a határaikat, ez mentálisan hatalmas erőt adhat és hangsúlyozom: szakemberek szerint ez élettanilag még egyáltalán nem káros.
Ezek mellett, ennek ellenére van bennem olyan gondolat, hogy francba az egésszel, ha a gyerekeim bármilyen módon ennek kárát láthatják, akkor inkább abbahagyom. A blogot, a futást, a lelkesedést...
