Megint Balaton - vagy még mindig.
Az UB után, bár élveztem és összességében pozitív élménnyel jöttem haza maradt bennem tüske. Valahol elrontottam a frissítést, a hűtést vagy a taktikát. A felkészülést is talán. Egyszóval volt baj bőven, amit tetézett a sok "Ez is szép eredmény!" gratuláció. A véleményem az, hogy 120 km-t egy 120 km-es versenyen kell futni, itt 220 a célvonal, így ez kudarc, akárhogy is nézzük. Miután pár napot remekül elvoltam az önsajnálattal (szerencse, hogy már hétfőtől dolgoztam, így nem tudtam egész nap sajnálni magam) felvetettem Öcsinek, hogy szerinte mekkora hülyeség visszamenni és befejezni. Én lepődtem meg a legjobban, hogy nem tartotta annak, sőt a későbbre felvázolt tervemet is teljesíthetőnek minősítette. Ez sokat segített, így Erikát már kész tények elé állítottam, hogy három hét múlva megyünk vissza. Esküszöm, még örült is neki!
Edit, Gabi és Ákos jelezték, hogy OK, eljönnek és együtt befejezzük, sajnos közben a két fiú tanulmányok, munka és a magyar labdarúgó válogatott szereplése miatt nem vállalta az újabb tortúrát, így egy kicsit billegett a dolog, de Erika megmentett, hogy átszervezve a hetét elkísért, hosszú idő után újra ő lett a kísérőm.
A három hét gyorsan eltelt, kipihentem az UB-t, majd szépen végigcsináltam az ultrák előtti 10 nap rituáléját, Ez most már rutinszerű. Miután nem verseny, "csak" egy sima közel 100 km-es futás, így nem volt meg a mentális ráhangolódás, vártam, de nem izgultam. Kicsit hiányzott az a gyomortájéki feszítő érzés, az olyan jó...
Szombat délután kicsit késve indultunk, Edit Pesten csatlakozott, vele mentünk Vonyarcvashegyre tovább, megkeresve AZT a fát a Lido előtt. Miután végig csúszásban voltunk, így csak este 8 előtt egy kicsivel indultam el, gyakorlatilag a kocsiból kiszállva, gyorsan átöltözve, még nagy búcsúzkodás se volt, ha a boltba ugrok le tejért nagyobb esemény sokszor. Úgy voltam vele, majd menet közben bemelegítek, haladjak és érjek sötétedésre Balatonberénybe, még világosban akartam a kietlen kanyart megfutni.
Gyenesdiáson éktelen üvöltözés tudatta, hogy az EB-n valami nagyon jó dolog történhetett, később Keszthelyen is őrjöngő drukkerek hajoltak ki derékig az autókból, Erikáéktól tudtam meg, hogy 1:1 lett az izlandiakkal, elvileg továbbjutott a magyar válogatott. Én pedig itt elhagytam a civilizációt.
Fenékpuszta után szürkült, tavaly itt sápítoztam sógornőmnek, hogy milyen vacak, idióták a bringások, utálom az egészet. Most tökegyedül, jó tempóban elvoltam, Zsuzsi hívott, hogy lejöjjenek-e kísérni, ha gondolom szívesen kocsiba ülnek. Ez szép gesztus, amit nem fogadhattam el, bocsi!
Fejlámpa a csajoknál, ők sehol és egyre sötétebb van. A lehető leggyorsabb tempóban megyek, a világosabb részeket kifejezetten erősen megnyomva, az árnyékosabb szakaszokon óvatosan, de igyekezve hiszen ha itt rámsötétedik az nem lesz komfortos. És lőn csoda, nem kellett elmennem Berényig, a kísérők gondolatolvasók és elém jöttek, így pont jókor kapom meg a homlokomra a fényt. Ennek örömére be is lassulok, kivagyok mint liba, csurom víz mindenem, innen megyek tovább alacsony pulzussal.
Fonyód környékén volt az első és egyetlen nagyobb megborulásom. Egyedül akartam befejezni, így tudtam, hogy magányos leszek, de ezt más előtte gondolni és más megélni. A sötétség, az egyedüllét a fáradtsággal együtt, mint egy harang rámzuhant és mikor egy frissítésnél találkoztam a lányokkal egy jó tíz percre maradtam beszélgetni. Később valamikor Erika be is állt mellém futni, de nem raboltam el Edit mellől sokáig.
Paulát nem hívtam most, megcsináltam a beszélgetésünket egyedül is. Mennyire rossz egy tízes skálán? Kiderült, hogy sokkal jobban vagyok, mint várható volt, a gyomrom rakoncátlankodott, de a főtt krumpli - bár nem kívántam - csodát tett, most a maltodextryn is bennmaradt, ment be magnézium, só, anyagcsere zavarok se voltak még, egyszóval kaptam egy jó minősítést magamtól és mentem tovább. Futókám is rendben, kedvem és erőm is volt futni, akkor menjünk!
Az éjszaka egyetlen eseménye, ami úgy érzem hosszútávon megoldhatja a problémáimat Boglár előtt jött el. Épp egy kis utcácskában futottam a felezővonalon, ott nem lejtett semerre az út, rajtam kívül senki nem járt a hajnali Balaton-parton, mikor lelassított mellettem egy rendőrautó és érdeklődve kérdezte, miért is itt és most futok. Kocogás közbeni beszélgetésünk így nézett ki:
[...]
- És hová fut?
- Aligára (elgondolkodó, kicsit furcsálló csend)
- Mióta fut? Honnan indult?
- Vonyarcvashegyről, tegnap este. (sokatmondó összenézés, fejben térkép lapozgatás)
- Végülis... Jogában áll hülyének lenni!
És rendőrautó gázt ad...
Nem hiszem, hogy sokan kaptak eddig erre hatósági jóváhagyást!
Lelle után jött el az első mumus, az eltévedés. Elég jól követhető volt addig az útvonal, főleg az aszfaltra festett nyilak és a fényvisszaverő matricák segítettek. Persze közben néztem a térképet is, figyeltem, hogy az UB útvonalán menjek. Itt viszont elnéztem és tévedésből a vasút mellett maradtam, az autóknak javasolt úton, ahol az égegyadta világon semmi és senki nem volt. Csak koromsötét, kietlen aszfaltcsík. Erikáékat pedig már nem láttam háromnegyed órája, innivalóm fogytán. Telefon a kocsihoz, merre vagytok? Kiderült, hogy Lellén elkerültük egymást, ők még mindig várnak rám a bulinegyed mellett. Gyorsan jönnek utánam, de ők is eltévedtek, így csak sokára talizunk, itt szólnak, hogy én se a normál úton megyek. A következő váltópont helyén térek rá a helyes útra.
Innentől viszont folyamatos a bizonytalankodás. Már azt is eltévesztem, hogy hol tartok, a 180-as tábla felfestett hűlt helyéig totál sötétség honol a fejemben, nem megy a tájékozódás. Szeles parti sétányokon futok, a hajnali horgászok már gyülekeznek, kölcsönösen érdeklődve szemléljük a másik fajhoz tartozó csodabogarat. Ők engem, én őket.
Balatonföldváron, ahol tavaly egy körhinta mellett üldögéltem és vártam Erikát, hogy gatyába rázzon (vagy legalább fusson helyettem) újra ott találom azt a körhintát. Jajj, az emlékek... Itt egy gusztustalan emelkedő, becsületből megfutom, majd az aluljáró után látom, hogy még van felfelé. 'nyád! Akkor séta, pedig nem kellett volna.
Közben hajnalodik, újra világos, madárcsicsergés, végre levethetem a fejlámpát, már teljesen összenyomta a fejem úgy érzem. Jön Szántód, megint rossz irányba fordulok, de csak párszáz méter és helyrerakom magam. Már rutinos vagyok ebben. Az autós kemping melletti járda futhatatlan, göcsörtös vacak. Akkor tempós gyaloglás, az egész úton ez az egyetlen hosszabb szakasz, ahol nem futok. Zamárdiban a strandon kavics a cipőbe, csak a hangulat miatt. De már világos van és embereket látok magam körül! Élő, mozgó, józan embereket!
Pár km és rámszakad a meleg. Már keresem az árnyékot az út szélén, megkapom a sapkám és növelem a folyadékot. Ezzel átvészelem Siófokig, ami előtt még egyszer eltévedek, utólag kiderült, hogy utoljára. Persze itt is elkerültük egymást a csajokkal, de Edit gyorsan megoldotta. Kíváncsi vagyok, a KRESZ-t hányszor kezelte a hétvége során rugalmasan?
A Sió felett a felüljárón a lépcsők már nem estek jól. Na jó, kifejezetten rosszul estek. Utána baromi hosszú, soha véget nem érő járda nélküli utca, aminek a végén ott a váltópont, ahonnan Erikával már együtt mentünk. De oda el kellene jutni. A poén, hogy úgy egyébként élveztem, futottam, énekeltem, jó volt, de már vártam a végét. Még tizenvalahány km!
8 km-el a vége előtt két lépés alatt megfájdult a bal csípőm, de nagyon. Az egész éjszaka annak a szellemében telt, hogy a sérülésmentesség fontosabb bárminél, egy biztonsági futás volt a cél. Erre a legvégén jött a krach. Erika beállt mellém, így beszélgettünk és többnyire futottunk, nem nagyon engedett lazulást, kiírt egy célidőt, amit teljesítenem kellett. Totál reménytelennek tűnt, erre az utolsó váltópontnál gyors fejszámolás, hogy 8 percesekkel meglehet. Még az is belefért, hogy a Club Aliga bejáratánál beszéljünk a portással, hogy engedélyünk van bemenni, ugyan álljon félre.
A sorompó utáni rész maga a megvalósult álom. Nincs UB, a kutyát nem érdekeltem, nem értették mit futkározok ott, minek kerülgetek a járdán és miért futok egy kört a füvön. Én tudtam.
500 óra és 29 perccel a szintidő lejárta után csak beértem Aligára.
Konklúzió:
Első próbálkozásom volt májusban egyéniben, de szerintem így még egyszer nem fogom csinálni. Most ez nagyon kellett, hihetetlenül boldog vagyok, hogy befejeztem, ezzel lett biztos a jövő évi indulásom. Az ilyen önálló, egyedüli futás viszont megfoszt pont attól a közösségtől, akik miatt szeretek versenyre járni. Mondjuk így legalább kiderült, hogy szeretek futni is, na meg három hét regeneráció is elég lehet. Ennek ellenére továbbra sem preferálom a pihenés nélküli életet, két ultra közt ennyi idő nekem kevés, inkább fejben, mint fizikailag. (Pedig majdnem PB-t futottam!). Két nappal később már nincs csak izom-merevség, a derekam, térdem rendben, már a futócipőre is mosolygok újra.
Editben rátaláltam egy szuper ultra-kísérőre, Erikáról pedig már tudtam mire képes, ha egyszer öreg lesz és nem fog futni, nagyszerű kísérője lesz az unokáknak!
És hát, ha valaki szerint ez nem normális dolog, akkor közölném, nekem hatóság által engedélyezett jogom, hogy hülye legyek!
