A hétvégi 100 km-es OB után annak rendje és módja szerint megírtam a magam kis beszámolóját, amiben kitértem szokás szerint Erikára is - mármint amit én láttam, gondoltam az ő versenyzéséből, versenyzéséről.
Felmerült viszont, hogy van, akit érdekelne Erika beszámolója is, kapott rá "felszólítást", de mereven ellenállt neki, mondván a családban elég egy ember, aki edzés helyett blogot ír. Viszont egy próbát teszünk, hogy egy közreadott beszámolóval ő is nyilvánossá tegye a futását és a titkait. Bízom benne, hogy sikerül.
Pár szó, hogy is kerültem én ide:
1990 körül kezdtem el futni Hódmezővásárhelyen. Édesapám, testvérem is tájfutó volt, így egyértelmű volt, hogy én is odakerültem, kipróbáltam. Eleinte a társaság miatt, később már a versenyzés maga is vonzott - bár junior koromig nem emlékszem nagy eredményekre. Ennek ellenére 14 évesen Egerszegi Krisztinától megkaptam az Egér-kupát, ami kellemes emlék a mai napig, a dísztáviratot épp mostanában találtam meg.
Junior tájfutóként már szereztem OB bronzérmet, voltam az év tájfutója Vásárhelyen, majd család, főiskola, gyerekek miatt eltávolodtam a sporttól - bár teljesen soha nem álltam le. Emma születése után újra magasabb fordulaton pörögtem, először csak a kondícióm javítása volt a cél, majd újra beszippantott a tájfutás, ahol egymás után három évben is első osztályú minősítést szereztem.
Az ultrafutás soha nem vonzott, soha nem értettem azokat, akik ennyit futnak. Volt edzőm, sógorom (sokaknak csak Zilaci) a tájfutást az ultrákra cserélte le, amit akkor nem értettem. Ugyan egy Bécs-Budapestet csapatban végigfutottunk, de 19 évesen még éretlen voltam a félmaratonra is.
Két éve férjem "meghülyült", benevezett egy fehérvári 12 órás versenyre, ahova elkísértem, de nem akartam tétlen szemlélődő lenni, így a 4 órás futáson elindultam én is. Addigra ugyan már futottam többször 30 felett, de a maratont nem terveztem még, végül négy óra alatt 48,5 km-t futottam, amivel meglepetésemre megnyertem a futamot. Voltam kísérőként Sárváron, nyertem egy újabb négy órást Kecskeméten, újabb üldögélés a Népstadionnál és ennyi elég volt ahhoz, hogy megszeressem. Hihetetlen gyorsan befogadtak minket az ultrafutók, elkezdtem vívódni a tájfutás és az ultrafutás között. A novemberi 6 órás OB-n elindultam, ahol végül életem első ultratávját teljesítve második lettem, ami újra meglepetésként ért, akkor még nem tudtam mit érek az ultrafutók közt.
Az alapozást a kettősség jellemezte, nem akartam elengedni a tájfutást, de egyre jobban akartam az ultrafutást (közben Gáborral párban beneveztünk az UB-ra). Ez a kettősség nem volt szerencsés, rá kellett jönnöm, hogy a két sportág két különböző edzésmunkát igényel - egy fenékkel két lovat, ugye. Márciusban a 12 órás OB-n sikerült újra a dobogón végeznem, már nem akkora meglepetésként ért, de még mindig nagyon újoncnak éreztem magam. A végére nagyon szétcsúsztam, fejben nagyon küzdelmes volt, harcoltam a démonaimmal. Dóri itt megnyugtatott, hogy a második rosszabb lesz. Igaza volt, Sárváron a 12 órás futamon harmadik lettem, korosztályos első és beigazolódott Dóri jóslata.
Közben az ultrafutók családja egyre jobban el- és befogadott minket, a versenyeken már ismerősként, sőt barátként találkoztunk. Gábor Hajrá Apa, én Hajrá Anya lettem, hála a gyerekek versenyek előtt készített buzdító feliratainak.
Az Ultrabalatonon kicsit öngyilkos taktikával mentünk, az én ötletem nyomán csak egy váltással terveztünk, próbáltunk igazi ultrát csinálni belőle, féltávig én futottam, onnan csere. Utólag nem volt jó ötlet, az eredményünk lehetett volna jobb is, de ez nem számított. Itt megfogalmazódott bennem, hogy jövőre csak egyéniben jövök.
Közben a tájfutás miatt a nyári edzések a rövidtávú OB-ra irányultak, ahol is egy nap kétszer kell 3 km körüli távot futni. Az ultra teljesen a háttérbe szorult, ezt a novemberi 6 óráson éreztem is, az egy évvel azelőtti versenyhez képest nem javultam.
Újra téli alapozás, már egyértelműen az ultra irányába. Saját edzésterv, heti átlag 100 km futás (ennyit enged a család és a munkám), szintedzések tízemeletesben, heti egy-két TRX. Januárban pár hosszabb futás, 40-50-60 km, amiken jól éreztem magam, fejben sokat fejlődtem, nem csak elviseltem hanem megszerettem a hosszú, monoton futásokat. Állandó futótársam nincs, néha-néha futok valakivel (Gáborral lazát vagy szintedzést, ismerősökkel hosszabbakat félig), egyedül edzek jellemzően.
A verseny
A 100 km-t tesztnek szántuk, hogy is állunk a felkészülésben. Előtte héten hétfőn még egy erős fartleket futottam, csütörtöktől lettek könnyebbek az edzések, a versenyen jó állapotban voltak a lábaim, izgatott voltam, hogy ez az edzésmunka mire lesz elég, de bíztam magamban, a célirányos felkészülésemben.
Vikivel és Zsófival már versenyeztem, őket ismertem, de voltak nagyobb nevek, akikkel még nem volt alkalmam együtt futni, így nem tudtam mire számíthatok. Taktikám nem volt, 9 órához minél közelebbi időt akartam menni, próbáltam az iramomat ehhez belőni és nem a helyezéssel törődtem. Megnyugodva tapasztaltam féltávnál, hogy az 5:10-es iramot még abszolút tarthatónak éreztem. Közben a Viki-Zsófi csatát hátulról szemléltem, ekkorra már beálltunk stabilan az első három helyre, de nem tekintettem készpénznek a dobogót. Vártam a megborulást, fel voltam készülve rá, valamint hogy hanyatlik a sebességem. De ez meglepetésemre a végéig nem történt meg.
Fotó: DonRazzino
A frissítést egyénileg oldjuk meg mindig, apukám és az utolsó 3 órában Évi ugyan ott volt, de valójában nem kaptunk sok segítséget, persze nem is vártuk el, örültünk, hogy apu hazavisz, Évi pedig maratont futott. Verseny előtt precízen összekészítettük izo italainkat, most először volt Gáborral külön frissítős dobozunk. Én Magne B6 ampullákat, sótablettát, aszalt gyümölcsöt, ropit és magvakat készítettem ki, vittem egy palack lúgos vizet. Nem maradhatott el a titkos X-vegyszer (barack konzerv) sem. Emellett a frissítőasztalról banánt és egy kevés csokit vettem el a verseny közben. Összesen 3 gélt ettem a 100 km alatt.
Három ember egy napi élelme, avagy őskáosz a frissítőnél:
Fotó: Darabos Péter
Verseny közben végig zenét hallgattam, előrelátóan 9 órányi zenét töltöttem le egy mix albumba, optimista voltam. Próbáltam figyelni a többiekre, nem görcsöltem rá de végig tudtam hogy állok. Szurkoltam a többieknek, jó kedvem volt, ha olyan számot hallottam még énekeltem is. Az elején Badics Attilával többször összeakadtunk, ami nekem nagy segítség volt, jó iramot mentünk együtt. Gáborral minden találkozásnál pacsiztunk, láttam rajta, hogy ő is élvezi, most neki is jól megy. Mikor a hat órásokat lefújták, én majdnem 70 km-nél voltam, aminek örültem, hiszen ez jobb volt, mint tavaly a hat órás OB eredményem. Ekkor láttam, hogy Zsófi és köztem a távolság egyre csökken, majd megelőztem és második helyen futottam. Fejben erősebbnek éreztem magam, mint valaha. De még 30 hátra volt. A frissítésre koncentráltam végig, az 5 km-es kör nem engedett volna meg semmi hibát, mindig előre tudnom kellett, mit fogok az átfutásnál magamhoz venni.
Voltak kisebb-nagyobb holtpontok, de ezeken a zene és a buzdítás könnyen átlendített, nekem az 5 km-es kör is bejött, nem túl hosszú még, de gyorsan csökken vele a távolság.
Azt észleltem, hogy Vikivel nincs minden rendben, mert a köztünk lévő távolság jó ideje stagnált, az utolsó előtti körben két perc alá csökkent, ezért tettem egy gyenge kísérletet, hogy utolérjem. Persze ezt ő nem hagyta, nem olyan fából faragták. Az utolsó körben már úgy éreztem nincs esélyem utolérni, lesérülni sem akartam, így is egy nagyon jó eredménynek tartom amit elértem. Így végül másfél perc hátránnyal 8:37 alatt másodiknak érkeztem be a célba - mosolyogva.
Fotó: Darabos Péter
Epilógus
Eddig nem fektettünk ekkora hangsúlyt a minőségi frissítésre, ennek látható eredménye volt most. Mentálisan sokat segít, hogy Gáborral együtt vagyunk a pályán, egyikünk se magába fordulva futott, bátorítottuk végig egymást. Várom Sárvárt, bár 24 óráson még nem indultam, ismeretlen világ lesz. Kíváncsi vagyok, hogy a Sárvár és az UB közötti 5 hét regenerálódás szempontjából mire elég? Örülök, hogy az alapozást ennyire jó állapotban tudtuk végigcsinálni, ebben hatalmas szerepe van Faragó Katának, akihez Yumeiho terápiára járunk és a verseny másnapján már össze is rakott újra bennünket.
