"Ami nem öl meg, az megerősít."
Újkori sportpályafutásomban időről-időre felbukkan a Tisza-gát, ide több túrát is szerveznek évente, ez a mostani hagyományosan éjszakai. Pár éve Erikával már futottunk Mártélyról-Szegedre, utána sose jött össze, tavaly már sérülten a 22 km-en kocogtam (nem felejtem el, aznap volt a Spartathlon befutója, futás közben fórumot, Facebookot olvastam és szurkoltam ismerősnek, ismeretlennek).
Idén a Mindszent-Szeged maratoni távot néztük ki, a ROB felkészülés miatt elmaradtak az igazán hosszú futások, ezzel akartam kicsit gyarapítani az idén megtett távot. Mondtak jó időt, esőt, egész szombat délelőttig nem tudtuk mire is számítsunk. Végül hittünk az esőmentes jóslatokban, nyári futócuccban és esőkabát nélkül rajtoltunk el este fél hatkor.
Erikával és Évivel eredtünk neki, másfél km-t együtt futva, itt a mindszenti révnél már volt is ellenőrzőpont, ezt használtuk fel bemelegítésre. Erika ezután úgy döntött, hogy megy az ő tempójában, ez azt jelentette, hogy pár percig még láttuk a hátát. Mi is nekiindultunk beszélgetve, a Mártély-Mindszent-Mártély terepfutásokon már megismert gáton. Szépen pörögtek a méterek, a falut (várost?) gyorsan magunk mögött hagytuk, jött az ismerős gázfogadó, láttuk a nagy balkanyart, ahol egy szakaszon kerékpárút lesz a talpunk alatt. 5-6 km után előjött a héten egyszer már tapasztalt érzés, a pulzus elszállt. Olyan volt, mint amikor a motor pörög, üvölt, de nem halad az autó. Pulzusszám a vörösben, a fejemben a Jumanji ritmusa dobol. Szóltam Évinek, hogy vegyünk visszább, ez így nem lesz jó, még 35 km-t kellene így lefutni. A fejfájás mellé bejött még egy kis éhségérzet is, azzal végképp nem tudtam mit kezdeni.
Elcsorogtunk Mártélyra, 10 km után halálosan elfáradva. Itt beiktattunk egy kis kitérőt, mondván beugrunk a Hullámtér vendéglőbe, iszunk valami cukrosat, meg feltöltjük a kulacsokat vízzel. A vendéglőben zártkörű lagzi volt, csuromvizes futócuccban kihagytam a menyasszony-táncot, így kerültünk kicsit nagyobbat és Hédinél iktattuk be a frissítőpontot. Az előtte kapott almát gyorsan befaltuk, ittunk rá húzóra fél liter kólát - majd iszkoltunk is embermentes környékre. A szénsav elemi erővel jön fel ilyenkor.
Kicsit jobb lett, így megnyugtathattam Évit, hogy végigmegyünk Szegedig, ahogy elterveztük. Mártély után ránk sötétedett, így fejlámpák elő és innentől csak a lábam előtti kis fénykarika oldotta a sötét egyhangúságát. Balra Vásárhely fényei a távolban, előttünk Algyő fényszennyezése mutatta a helyzetünket.
A bodzási út végén a "vidámfiúk" ellenőrzőpontnál a srácok mindent elkövettek, hogy jól érezzük magunkat. Szénsavas és mentes víz, tea, tábortűz. Gitárt nem láttunk náluk, így inkább továbbmentünk, gondolván úgysem fogjuk együtt énekelni az Ohio-t.
Erikával telefonon beszéltünk, már a 47-es utat is elhagyta, szólt, hogy a híd szélén járásra alkalmatlan árok-padka kombó van, viszont tudott egy hatalmasat esni rajta. Kicsit később Gabi is hívott, ők 22 km-en indultak, szólt hogy a fordítót elérték. Nekünk addig még volt egy kis távolság, bár a hidat hamar megláttuk, nem akart közeledni. Túl sokszor nem voltam még ezen a részen, de sötétben meg végképp nem éreztem a távolságból semmit. Itt vettem jó hasznát az epix-nek, a térképe sokat segített a továbbiakban.
A 47-esen átevickéltünk, az aszfaltozás miatt gyalog, éjjel a hídon ön- és közveszélyes a közlekedés. A legjobb sebességet a rajt óta itt futottuk, gyorsan túl akartunk lenni rajta. Algyőn a strandot már ismertem, itt a frissítés már-már zavarba ejtő. Házi süti, izo, az UB-n a vasárnap délelőtti frissítők között volt ennél szegényesebb.
Ahogy átléptük a 30-at viszont jött a fal. De mindkettőnknek majdnem egyszerre. Nem mondom, hogy lassúak voltunk, de az árnyékom többször leült, hogy megvárjon. Évi egyre rosszabbul futott, a terep miatt fájt a bokája, térde, na meg Sárvár óta nem futott ennyit. Én már kezdtem megszokni, de a hátralévő bő tízes így is soknak tűnt. Messze magunk előtt az autópálya, tudtam, hogy onnan még egy egyenes szakasz és már Szegeden is vagyunk, aszfalton. Odáig eljutni viszont sok még...
Egyedül futva az ember elvan a gondolataival. Fejben sakkozik, álmodozik, kitalál nagyszerűnek tűnő dolgokat. Ha többen megyünk, akkor mindig szociológiailag érzékenyebb vagyok, bennem van a "ne fussunk kukán" érzés. Így is sokat mentünk tök csendben, de lényegesen többet beszélgettünk. Algyő után, mint aki elkezdett delirálni, úgy viselkedtem. Idáig kimerítettünk minden eszünkbe jutó témát, már kacagtunk minden gagyi poénon, maradt a felszabadító ének. Hangommal tömeget lehet oszlatni, de úgy éreztem gyerekkorom rajzfilmslágereit, majd később ismert és kevésbé ismert mozgalmi dalokat énekelve jobban telik az idő. Nincs összehasonlítási alapom, úgyhogy fogadjuk el, segített. Szerintem mindkettőnknek jól jött, hogy innen hamar célba értünk.
Szeged-Tápé látványa mindig jólesik az embernek, 22, 90 vagy épp 40 km után egyformán örülök, hogy beértem. Ráadásul a kezdeti nyavajgás után jó leltárt tudtam készíteni.
- a távval nincs semmi bajom
- monotóniát még mindig jól tűröm
- gyomrom egyre stabilabb, bár ma nem volt az igazi
- izmok teljesen rendben
- derekam fájt, de nem volt rajtam a derékvédő (nagy hiba!) és annyira azért nem volt gáz
- pár elkerülhető kidörzsölődés és vízhólyag kivételével gond nélkül megúsztam
Viszont a túledzettség szimptómái közül találtam magamon többet is, így egy időre bevezettem a "csak akkor ha kedvem van és csak annyit amennyi jól esik" edzéstervet. Nincs idén semmi kihagyhatatlan, extra cél, az alapozásnak viszont éhesen akarok nekikezdeni.
Erre az éjszakai kis testmozgásra tehát igaz:
"Ami nem öl meg, az megerősít."
Kivéve a medve. Az megöl.
