Most már hagyomány, hogy az év első hosszú futása a Tisza- és Maros-gáton át vezető teljesítménytúra januárban. Két éve HTMV 60 km, tavaly HTMV 90 km (most tudtam meg, hogy a teljesítési arány 50% alatt volt, utólag elgondolkodtatott). Idén is készültünk, pár hete szembesültünk azzal, hogy idén nem rendezik meg "a migránshelyzet" miatt. Bár hónapok óta nem járt erre migráns, azt én se szerettem volna, hogy a gáton túrázónak, terepfutónak álcázott afgánok tömegei legyenek, akik Makóról így csempészik magukat Szegedre. Így belegondolva utólag, ez elég hülye kifogás a meg nem rendezésre.
Helyette -30 néven egy Makó-Szeged túra lett, ami viszont "csak" 34 km. Az se rövid, de mi annál többet terveztünk. Nagyon rövid tanácskozás után megszületett az elhatározás: tömegközlekedve átmegyünk Makóra, onnan átfutunk Szegedre, majd haza Vásárhelyre. Ez kb. 60 km, az már nem lenne rossz. (Az igazsághoz tartozik, hogy két hete egy ötvenessel kezdtük a januárt, de az egy magányos szaladgálás volt csupán)
A rajtoltatás elvileg 8-10:30-ig volt, így Erikával megbeszéltük, hogy én hamarabb átmegyek, így az előnyömmel élve kb. egyszerre érnénk haza. Végül másfél órával tudtam hamarabb indulni, ez majdnem elég is lett, Kopáncsnál még "lőtávolban" volt Erika.
A futás maga edzésnek volt tervezve, emiatt arra figyeltem, hogy ne csapjam szét magam, nem akartam napokig pihenni utána. Így legalább volt lehetőségem megfigyelni az embereket közben, mert bár egyedül, gáton, bicikliúton futottunk, de találkoztunk civilizációval is.
Rendezők, makói szekció
Rutinos szervezők. Ez nem azt jelenti, hogy minden flottul megy, inkább csak azt, hogy ismerik egymást. A rajtoltatás soha nem követte a trendeket, nincs kapkodás, sürgés-forgás. Bizonyos fokig az indulók mazochizmusát mutatja, hogy évről-évre mindig vannak, akik ezt végigállják. Sokak szerint ez a túra legnehezebb szakasza. Akkurátusan felállított kisasztal a makói buszpályaudvar várótermének egyik sarkában, majd negyed óra múlva átpakolva egy másikba. Ésszerű magyarázat nincs a költözködésre, valószínűleg a feng-shui szellemében nem volt jó az eredeti hely. Harminc ember elrajtoltatása (előnevezéssel, tehát csak oda kell adni a lapocskát és ráírni a rajtidőt) nem fér bele negyedórába. Az indulók kínjukban nevetnek, a bácsi ennek nem örült túlzottan.
A hardcore túrázók
Két srác, látásból ismerem őket. A rajt előtt egy órával még ott álldogáltak a pályaudvaron, majd eltűntek. 15 km-nél értem utol őket, kérdeztem mi történt. Elmondták, hogy kiszámolták, az 1500 Ft-os nevezési díjból fejenként 5 sört tudnak meginni. Nem gyűjtenek pontot, jelvényt, csak a túra miatt vannak itt. Kaja, innivaló van náluk, a töltésen végig lehet sétálni bárkinek, így inkább a törvényenkívüliséget választották. Figyelembe véve az ellátás mennyiségét (és minőségét) jól döntöttek. Egyébként kemények, régi katonai bakancsban nyomják, ők is a túra után még hazasétáltak Röszkére.
Kutyások
Szeged határában a töltés tradícionálisan kutyasétáltatókkal van tele. Kiskutya kerget nagykutyát, nagykutya kerget nyulat, nagykutya kerget kiskutyát, engem kerget mindenki. Én is kutyás vagyok, imádom őket. A mi sheltie-nk elég bújós, ennek ellenére megfogjuk ha postás, vízóra-leolvasó vagy pizzafutár jön. A kutya az kutya, nem mindenki viszonyul úgy hozzájuk, hogy minden percét élvezi. Ezért nem is tudom megérteni a "soha nem bántott még senkit" megnyugtatásokat, egyszer minden sorozatnak vége van. Na meg ne bízzak már meg vadidegenekben, hogy ők tökéletesen nevelnek kutyát. Futás, kutya mellett sasszé, szemlesütve (kerülve a szemkontaktust), lélegzet-visszafojtva.
Rendezők, szegedi szekció
Szegeden se számítottam sok jóra, bár a meleg tea és kaja gondolata csábított. Terveztem egy kis pihit, rám is fért na meg tudtam, hogy innen nem lehet csak úgy hip-hop tovaszállni, rend a lelke mindennek. Beérve a célba (jó pont: kiírták a kapura!) az igazolólapot, rajta az egyetlen ellenörzőpont pecsétjével leadtam. Ezt 10 perc alatt validálták, majd kiállították számomra a teljesítésről az igazolást (oklevélnek nem nevezném, a gyereket ha elkérjük iskolából komolyabb papírt írunk), megkaptam a jelvénykémet. Közben kértem és kaptam teát, bár a repetára irányuló kérésem már nem nyert tetszést, mondván kevés van. Kajának mikrózott, dobozos gulyás lett volna, arról lemondtam, almáspitét viszont kértem. Kaptam is egy kóstolót, egy falatnyi valamit, mikor jeleztem hogy finom és jöhet a pite, akkor mondták hogy ez volt, ennyi volt. A vendéglátástól meghatottan távoztam, volt még hátra 25 km.
A pultos és a vendégek
Szegedről kifele kezdtem fázni, éhes, fáradt voltam. közel 40 km-nél jártam, és még előttam volt a 47-es út szívderítő szakasza. Megérett az elhatározás, hogy egy vendéglátó-egységben eltöltök egy kis időt, a nálam lévő pénz ésszerű felhasználásával. Először a Tyukász-kocsmába akartam bemenni, de ott a csapzott, izzadt, büdös ruhámban úgy éreztem túlöltözött vagyok a helyiekhez, így azt kihagytam. Párszáz méterrel később egy táblát láttam, miszerint ma este pótszilveszter, zenél Dzúzo. Visszaléptem és benyitottam. Odabent két meghatározhatatlan korú munkásember biliárdozott, egy kistermetű kutya csattogott a padlón, a pultnál senki. Komótosan letelepedtem, majd az előpenderülő pultos nénitől kikértem minden futók menüjét: Kóla, kávé, pálinka. Utóbbit most először próbáltam, a futáson nem segít, de határozottan jobb kedve lesz az embernek. Arra a kérdésre, hogy mijafrancot keresek ilyen ruhában itt szépen elmeséltem, hogy Makó óta futok és még Vásárhelyig megyek. A néni teljesen leakadt, számára a nyaralás nem jár ennyi utazással.
Slusszpoén: Tőlem függetlenül Erika negyedórával később ugyanebbe a krimóba szédült be egy kávéra. A hölgy - látva, hogy futó - előadta a történetet, hogy most volt itt egy pasi, aki Makóról futott idáig, gondolom várta a hatást. Erika közölte, hogy igen, az a férjem volt, én is onnan futok, majd kilibbent az ajtón. Gondolom a korcsmárosnéni azóta se tudja feldolgozni ezt a családot...
Autósok
Szeged és Vásárhely közt négysávosították az eddig is négysávos utat, na meg végre van tucatnyi körforgalom. Viszont újdonság, hogy kerékpárutat is építettek, így nem az autók közt kell tekerni vagy éppen futni. Kivéve az autópályától a Kastély étteremig, mert ott valami összeesküvés miatt majd másfél km-en keresztül még nem tudták befejezni az aszfaltozást, így az ember kiszorul az útra. Nem mondom, hogy halálfélelmem volt, de most így elgondolkodtam pár dolgon. Miért is gondolja egy autós, hogy hátulról száguldva jó ötlet rámdudálni 5 méterről? A kavicson botorkáltam, nem az aszfalton, ő mégis a frászt hozta rám. Vagy a belső sáv töküres, én oda vagyok kényszerítve a padkára, akkor a jobbra tarts kezelhető szabadabban, nem akkora élmény érezni a visszapillantó szelét a könyökömnél. Hozzáteszem az autósok töredéke volt ilyen, sajnos őket jobban megjegyeztem.
Végül azért a tervezett időben hazaértünk, a napot megkoronáztuk egy rendelt pizzával. A futásról annyit, hogy előtte voltam CardioControl-os teljesítmény-diagnosztikán, ott nagyon leegyszerűsítve a piros görbém nem volt elég egyenes, a kék nem volt elég görbe, így a dokibácsi első blikkre állóképesség-növelést írt elő. Alacsony pulzuson, hosszút. Az alacsony pulzust sokáig tudtam tartani, bár pulzusöv nélkül futottam, de tudtam énekelni. Vagy valami olyasmit. A hosszú is gondolom megvolt, így remélem volt edzésértéke.
Még 4,5 hónap...
