Ha április vége, akkor Sárvár, 24 órás OB. Ugyan menet közben kiderült, hogy ez nekem nem lesz főverseny, de nagyon vártam, nagyon vártuk. Előzetesen egy normális hosszú futás volt betervezve versenykörülmények között, volt is célom, tervem, mint kiderült annyira nem irreális.
Pénteken kellően feszülten (ezt nem fogjuk szerintem kinőni soha) indultunk öten, Erikával és Robival 24 órán indultunk, Évi hat órán, sógornőm Erika bevállalta a kísérő szerepét. Kis kitérővel végül kora délután már a szálláson voltunk, a pálya mellett egy nagyon jó apartmant sikerült találnunk. Itt bekevertük a frissítőket, összekészítettük a cuccokat, majd Zsuzsiékkal kiegészülve irány a tésztaparti. Szokásos élvezetes találkozások, beszélgetések után irány a már hagyományos Várkapu vendéglő, egy normális adag vacsorát még benyomtunk, hosszú időre ez az utolsó igazi kajánk.
Én szerencsére jól tudok aludni verseny előtt, Erikának ez nehezebben megy, de időben fekvés után reggel terv szerinti ébredés, reggeli, kicuccolás a szokásos helyre, a parkolóba. Nándi és Csabáék lettek a szomszédaink. Háromszor gondoltam meg magam, hogy mit vegyek fel, az időjárás nem volt egyértelmű. Végül egy rövid ujjú kompressziós felső+versenypóló és rövidnadrág mellett döntöttem, bár hűvösnek ígérkezett.
Fotó: Balázs Erika
A rajt kegyetlen gyorsan eljött, egyszer csak már ott álltunk a macskakövön és indultunk is. Az elején egy célom volt, ne fussam el. Pechemre nem tudtam annyira hátulra állni, hogy ne húzzon el a tömeg, hat percen kicsit kívüli ezrekkel is ott hagytak. Olyan rohanás volt a mezőnyben, mintha iskolások utcai futóversenyén lettem volna. Lassítottam, de nem nagyon, ment a tempó, éreztem hogy sikerült a ráhangolódás a versenyre, ahhoz képest meg pláne, hogy bő egy héttel előtte még milyen dögfáradt voltam. 6:10-6:15 közötti körök (1030 m) jöttek, 10 km-nél már láttam, hogy ez gyors lesz, de nem éreztem gondot, inkább csak az eredmény alapján gondoltam. Félmaratonnál már látszódott, hogy ebben az iramban életem futását fogom produkálni, feltéve ha túlélem.
Az időjárás első tréfája itt jött. A kezdeti borongós időt felváltotta a tűző nap, a dupla póló már túl sok volt, de a derékövem miatt kellett az alsó, így nem öltöztem, kicsit többet ittam és mentem. Az iramomat már kezdtem elveszíteni, ahogy fáradtam egyre jobban megközelítettem azt a tempót, amivel kezdenem kellett volna. Kicsit görcsölt a combom, magnéziumot vettem be, Perskindollal fújtam és vártam a hatást. Elől el is múlt a fájdalom, helyette hátul fájtak a combjaim. Éreztem, hogy nem kellett volna az elején az a rohanás, nem nyertem vele annyi időt, mint amennyire lepusztított. A futás még jól ment, Erika meg is jegyezte, hogy szépen mozgok (viszonyítás kérdése), maratonhoz már fáradtan értem. Itt már volt zene, megtörténtek a bandázások régi és új ismerősökkel, majd mikor a hat órások végeztek néztem meg, hogy ötven km felett vagyok, teljesen korrekt tempót jöttem eddig.
Gratulációk, ünneplések, kis pezsgő a szülinapos Zsuzsival (meleg pezsgő műanyag pohárban - szegény!) és gyerünk tovább. Évi is dobogós helyen fejezte be, megküzdött érte. A nap elbújt, felhős, enyhe szeles lett az idő, komfortos voltam nagyon, lehetett tolni, kicsit talán gyorsultam. (legalábbis érzetre jobb lett). Mikor Attila megállított egy szelfire, akkor azért meghatódtam. Úgy adta elő, mintha ez megtiszteltetés lenne neki, hogy lesz egy közös képe velem.
Vicces időjárás, második felvonás. Csepereg az eső. Majd normálisan esett, így a vékony dzsekit magamra kaptam és abban mentem tovább. Szeretem az esőt, edzésen mindig élvezem, főleg melegben. Most is jó volt, bár kicsit kényelmetlen érzetem volt. Elállt, én elértem a hetvenet és szétcsúsztam.
Már egy ideje küzdöttem a combommal, mostanra éreztem azt, hogy hagyni kéne a fenébe. Lesérülni, vacak eredményt futni nem jó ómen az UB előtt, mikor Erikának megpendítettem, hogy húzok innen el, akkor annyit megígértetett velem, hogy leülök, összeszedem magam és majd utána eldöntöm. Leültem és töredelmesen bevallom, hogy bár még világos volt, de egy fél órát összeszedtem, ami alatt lemasszíroztam a lábam, ettem-ittam, összekapartam magam. Mivel az mp3 lejátszó kezdte megadni magát, lecseréltem a telefonra és azzal mentem tovább.
Ennek lett egy plusz haszna. Tudtam beszélni Paulával, akivel kiörömködtük magunkat, hogy Erika milyen jól megy, majd nekiszegeztem az elvárásomat: Mondjon valamit, hogy miért ne adjam fel. Mivel coach a coachnak farkasa, így egy jó kis beszélgetés kerekedett, melynek végén abban maradtunk, hogy hagyjam a fenébe az elvárásomat, fussak a magam örömére. Vagy valami hasonló, nekem ez maradt meg. Közben az időjárás újra változott, az eső elállt, kicsit hűvös lett de még a rövidgatya bőven elég volt.
Innentől 100-ig királyság volt. Ilyen távon még soha nem éreztem ennyire jól magam, fejben újra összeraktam a versenyt, egy gyors fizikai cheklist után megállapítottam, hogy az égegyadta világon nincs semmi bajom, ettől még az idők végezetéig lehetne futni. Addig nem akartam, kikerekítettem százra és kiszálltam. Ezt beszéltük Öcsivel, hogy nincs értelme végigmenni, én kb. ennyire gondoltam.
Az éjszakámat Barna "druszám" segítségével luxuskörülmények között, ágyban tölthettem, igazi WC-t használva (addig bokroztam). Hatra beállítottam az órát, úgy tervezve hogy lemegyek és segítek Erikának - ha tudok. Ember tervez, de ebből nem sok jött össze. Az éjszakából az első pár órát a szokásos verseny utáni nyomoromban töltöttem, belázasodtam, csatakos büdösen két paplan alatt izzadtam (gondolom az ágyneműt használat után elégették), pár óra vacogás után tudtam elaludni, de emiatt három szundit vártam végig reggel, mire fél hétkor felkeltem. Felöltöztem - futócuccba! - majd levánszorogtam a lépcsőn, megnézni mi van odakint. Ami fogadott nem futóversenynek tűnt. Leszakadt ágak mindenfelé, összedőlt sátrak, hatalmas víz a pálya egyes részein, a keleti egyenesben olyan szembeszél, hogy neki kellett feszülni, nehogy elvigyen. Bezombisodott futók mellett haladtam, pici lelkiismeret-furdalással, hogy én pihiztem, míg ők végignyomták a vihart.
Kísérőink is megküzdöttek az elemekkel, miután a sátrunkat visszahozták Óz birodalmából, a két Dorothy átcuccolt egy még éppen nem összedőlt katonai sátorba (a szomszéd ugyanilyen sátor úgy tűnt, már ráesett a keleti boszorkányra). Minden vizes, minden hideg, hajnalban 3, reggel 6 fok. A futók csinos kukás zsákokat húztak magukra, nem egy gore-texes anyag, de a célra tökéletesen megfelel. Ráadásul a szélben még további védő funkciója is van.
Katasztrófa sújtotta területen az ember nem nézelődik sokat, próbál segíteni. Nekem Andi volt a kapocs a versennyel, kérte hogy menjünk pár kört együtt, már elege van kicsit mindenből, magányos, a zenéje se tudja feldobni. Mentünk egy kört, majd még egyet, még egyet... Itt célozta be a 150 km-t, hogy annyit szeretne, de egyedül lassú is, nem is tudja magát rávenni a szélben küzdésre. Megígértem neki, hogy együtt megcsináljuk, később Föci is csatlakozott hozzánk, aki emésztőrendszeri zavarok miatt étlen-szomjan töltötte a hajnalt, így az irigyelt szombati tempója már csak emlék maradt.
Fotó: JakabA - Challangephoto
Kezdtek éledezni a kísérők, a futók. Egyre többen a pálya szélén, kis FB csoportunk Sárváron nyaraló tagjai is megjelentek, azért tőlük (is) elismerés a drukkolás.
Erikával viszont nem találkoztam. Kiderült, hogy körön belül vagyunk, csak pont átellenben. Fél tízkor ott hagytam Andiékat és bevártam, hátha van olyan állapotban, hogy még én is tudok neki segíteni. Volt. Nem emlékszem még olyan futásra, amikor nekem kellett bevárnom őt, amikor ő kért egy kis sétát, amikor én voltam a gyorsabb. 190 km felett járt már...
Fotó: JakabA - Challangephoto
És Sárvár ezzel lett tökéletes. Az utolsó fél órával, mikor mindenki elpanaszolhatta fájdalmait, mikor feloldozást kapott mindenért, mikor utoljára átfutottunk a célkapunál, mikor centire ugyanott fejeztük be, mint én tavaly. Erika élete első 24 órásán repesztett egy 194 km-es eredményt, abszolútban 5., korosztályában 2. lett. Robi 200 felett, összetettben 5., korosztályos első. Nem wellnessezni jöttek!
A nap kisütött. Ültünk a padkán, elhagyta szánkat jó pár le nem írható kifejezés, meg egy csomó minden - amire már pár nap múlva nem is emlékszünk. Jó volt!
-----------------------------------------------------
EPILÓGUS
A verseny után több dolog is átfutott az agyamon, több tanulsága is van a hétvégének.
Nem vagyok jó versenyző. Szeretek dobogón állni, bár ritkán kerülök oda, de tenni érte, a versenyen azt a kis pluszt már nem csinálom meg. Ha hajrázni kellene pl. a dobogóért, nem feltétlen gyorsítanék. Most, mikor elengedtem a magam által felállított kényszert, semmivel nem lettem lassabb, sőt könnyebben futottam. 100 felett pedig klasszikus örömködés volt.
Mennyit futottál? Hányadik lettél? Ezek a kérdések mindig elhangoznak. Hogy érzed magad? Milyen volt? Élvezted? Na ezek nem... A munkában, sokszor a mindennapokban a versenyhelyzet megszokott, de nem mindenki által kedvelt szituáció. A hobbi meg azért hobbi, mert azt önként, nem a létfenntartás miatt végezzük. Van, akinek a verseny izgalma, az eredmény adja meg a sava-borsát, de van aki pont ettől menekül. Én NEM tudom hányadik lettem, hogy pontosan mennyit futottam. De pontosan tudom, kivel beszélgettem, találkoztam közben, ki volt az aki minden körben mosolygott, aki tapsolt. Fogadjuk el, nem vagyunk egyformák.
A szent versenyzők. A hősök, akik végigfutották a 24 órát, tűző napot, orkánt, felhőszakadást. Ők a hósök a kívülállók szemében. Az, hogy sógornőm Erika 24 órán keresztül leste a kívánságainkat, állta a szelet, vihart, hogy Évi hat óra futás után elment boltba, a viharban sátrat bontott, hogy András mikrofonnal a kezében fáradhatatlanul igyekezett mindenki napját szebbé tenni egy poénnal, egy drukkolással, egy vicces sóhajtásomra intézett egy pohár sört vagy épp meleg teát. És rengeteg Erika, Évi, András volt a pálya mellett, akikről a kívülállók nem is vesznek tudomást, a versenyzők viszont tudják, hogy ez így kerek, nélkülük sokkal nehezebb lenne, de érmet, kupát csak a futók kapnak.
A versenyt önbizalom növelésnek szántam. Szerettem volna futni egy olyan eredményt, amiből elhiszem, hogy az UB-t meg tudom csinálni. (Nekem az idén május 28-án lesz a Karácsony, azt a napot várom nagyon.) Úgy gondolom, belülről azt érzem, hogy reménykeltő. Tudom, hogy nincs "ha", a fizikai állapotom alapján Erikával egy kb. 160 km-es 24 órát tippeltünk nekem utólag, "ha" végigmegyek. Ami miatt nem vagyok nyugodt, az a mentális felkészültségem. Ezen még dolgozom.
4,5 hét múlva reggel 5:30-kor ott fogok állni lufival a kezemben Balatonaligán. És onnantól számítva 220,9 km lesz arra, hogy azt csináljam, amit szeretek. Jó lesz!
