Optivita 100 km-es futam. Az UB óta nem futottam ultratávot, két maraton és egy 37 km került a lábamba azóta. Az Ember a gáton után bő egy hét kihagyás, majd óvatos, rövidebb futkározásokkal hoztam vissza a motivációmat. A kezdeti "nem nevezek Velencére" hangulatot felváltotta a "próbáljuk meg" hangulat, végül annyira jó erőben éreztem magam, hogy beneveztem a 100 km-es futamra, ami utópisztikus volt már akkor is, hogy szintidőre meglegyen, de egyéni legjobbat biztos voltam benne, hogy tudok futni.
Egy héttel a verseny előtt bejött a hűvös, hideg idő, a derekam meg is fázott egy kicsit, éppen csak annyira, hogy éreztesse, jó buli lesz fél napon keresztül. Végül Faragó Kata áldásos tevékenysége nyomán a versenyt majdnem gond nélkül kibírtam, ami volt az is inkább az erősítések hiányából fakadt, inkább elfáradt, mint fájt.
A versenyre csak ketten mentünk Évivel, Ákos visszamondta az utolsó héten, Erikának tájfutó OB-n volt jelenése. Szokás szerint jó időben odaértünk, beköltöztünk az egyik sátorba a Varga-testvérekkel, kis beszélgetés ismerősökkel, személyesen találkozhattam Márkus Öcsivel, Kocsy Barna megmutatta a verseny-pólóját, amire gyermeke a "Hajrá Apa!" feliratot írta. Hiába, ha egyszer így hívják Őt is! A legnagyobb gondot az okozta, hogy miben fussak, rövid vagy hosszú nadrágban? Felül egy aláöltözet és a piros csoportpóló biztos volt, alulra végül a rövidnadrágot vettem, kikészítve a hosszút is, hogy fel tudjam venni szükség esetén. Bíztam abban, hogy megyek olyan tempót, aminél van hőtermelésem.
A rajt után 1-2 km-en keresztül mentek a helyezkedések, a párok kialakulása, én most indultam először zenével, így szándékosan egyedül maradtam, mentem a saját kényelmes 6:20-6:30-as tempómban, amiről tudtam, hogy 4-6 körig nem lesz gond (egy kör 5000 m). Később hosszabb-rövidebb időre összeakadtam Ajkay Toncsival, Gulyás Zolival, olyankor pár mondatot beszélgettünk, de jellemzően magamra figyeltem. Félmaraton előtt kijött rajtam a családot egy hete kerülgető gyomorbaj, hasmenés formájában. WC a célban volt, addig soha nem jutottam el, a csalitosban rejtőzködve oldottam meg a problémát.
Fotó: Ironteam SE
Problémák. Erikával beszélgettünk még a nyáron, amikor szóba került, hogy kellene már egy problémamentes ultrát futni. Végül Ő mondta ki a tutit: olyan nincs. Valami úgyis lesz, azt kell megoldani. És igaza van, most ezt kaptam megoldandó kérdésnek: a hátralévő 70-80 km-t így hogy lehet?
Marcsitól kaptam hasfogó tablettát, ettem-ittam, mentem tovább. A verseny előtt volt egy titkos álmom, egy brutális PB, amit felírtam egy papírra, azt borítékoltam a végére. Eddig jól álltam hozzá képest, bizakodó voltam. A 25. km után párszáz méterrel elkezdett görcsölni a hasam. Nem volt az az elviselhetetlen, de annyira zavart, hogy leálljak gyalogolni. Amikor jobb lett, újra elindultam, a fordítónál már le kellett ülnöm, nagyon vacak volt, görnyedtem mikor bele-belehasított. Ajánlották, hogy a mentősöktől kérjek valamit, ami jó ötlet volt, kár hogy az egészségügyi személyzet a célban volt, így még 2,5 km-t mennem kellett. Egy kis pihenővel bevártam Évit, neki az utolsó köre volt már, eléggé szétcsúszott, de ment, 3. helyen állt és nem tudtuk, mennyi a hátránya-előnye, így fogtuk és mentünk. Ha futottam fájt, de legalább gyorsabban haladtunk.
Megváltás volt a célhoz érni, itt besurrantam az elsősegély-sátorba, ahol egy jó hangulatú kompániával találkoztam. Nagyon kedélyesen elbeszélgettünk, amíg keresgéltek valami bigyót, amit adhatnának nekem, már feltúrták az összes cuccukat és még mindig semmi. Én üldögéltem közben és legalább pihentem. Végül megegyeztünk egy injekcióban, a tartalmát illetően voltak nézeteltérések, végül azt az útravalót kaptam, ha futás közben sárkányokat látok, jó a szer. A legjobban az zavart csak, hogy sok időt töltöttem el velük, ahhoz képest, hogy elvileg verseny közben vagyok.
Telefon Erikával, ő végzett a versenyén, átjön Velencére kísérni és hazavinni. Az injekció hatását ugyan még nem éreztem, de egy kicsit jobb hangulatba kerülve elkezdtem kocogni. Ment, ahogy ment, de előre haladtam. A borítékolt eredményt már láttam, hogy buktam, de sima PB-t még kényelmesen futhattam, elég volt hozzá pályán maradni és lehetőség szerint minél többet futni. Nettó 4:40 körüli maraton jött össze, az egészségügyi kitérők, átöltözés miatt ez bőven 5 óra fölé ment. Annyira nem zavart, lában, derekam rendben volt, kedvem is, mentem, hátha...
45-nél jött Erika, beszállt kísérni. Sétáltunk, beszélgettünk, esetleg futottunk, ami már nagyon nehezen ment. Közben Éviéknek megvolt az eredményhirdetése, amit csak hallgattam, nem láttam
Fotó: Ironteam SE
Az egyik kör végén jeleztem, hogy befejezem, elég volt. Levettem a chipet és le akartam adni. Hergó és Csécsei Tamás voltak annyira erőszakosak, hogy nem fogadták el a szándéknyilatkozatomat, visszacsatolták rám és visszazavartak a pályára. Akkor egy kicsit utáltam őket... Szürkült, a pálya kezdett üresedni, az addig is unalmas rész még lélekölőbb lett. Mikor besötétedett annyi eszem se volt magamtól, hogy a fejlámpát felvegyem, Erika és Évi tukmálta rám. Elkezdtem számolgatni, hogy innentől bármit csinálok, ha végigmegyek, a legrosszabb 12 órás eredményemnél sokkal jobbat megyek. Még meglehet a PB is, de inkább csak egy tisztességesebb helytállás lesz belőle. Olyan viszont már volt, most ez nagyon nem ment, fájt még mindig a hasam a rázkódástól.
9 órával a rajt után leültem gondolkodni. Kell-e ez most nekem? Akarom-e annyira? Tényleg kibírhatatlanul fáj? Nem tudom meddig gondolkodtam, de fogtam a chipet és ellentmondást nem tűrően adtam le. Hergó nem is ellenkezett, elvette szó nélkül.
Utólag persze okos az ember. Két nap távlatából azt mondom, hogy hülyeség volt kiállnom, meg tudtam volna csinálni egy tisztességes eredményt. Na és megúsztam volna pár nap mentális problémát is. Nem sérülés, nem egészséget vészesen kockáztató problémám volt. Olyan, mint egy vízhólyag: banális gond, de futni vele borzalmas. Sok visszajelzést kaptam, hogy ez rendben van így, ez is szép, stb. Amit valahol tudok, érzek, gondolok is, de aki majdnem megcsinálta, még nem csinálta meg. Akkor és ott ezt a döntést hoztam meg, hogy egyáltalán eddig elmentem abban közrejátszott persze a verseny hangulata, a sok ismerős szurkolása is, amit nagy hálával köszönök!
3 hét múlva újra Velence, évadzáró futás és buli. Elsősorban az ismerősök, barátok kedvéért megyek, sokukkal márciusig nem találkozom, így ott a helyem. A táv még kérdéses, eredetileg nem akartam sokat futni.
Ami nem öl meg - az még lehet nagyon sz@r!
