Hol is kezdjem?
Mikor megtudtam, hogy június 20-án államvizsgázok, 21-én tájfutó Középtávú OB lesz Uzsán még nem gondoltam volna, hogy elindulok a tatai Optivitán. Aztán sakkoztam, játszottam a gondolattal és úgy döntöttem elmegyek, de szigorúan edzés gyanánt. (Most ez jól hangzik, de 12 óra nekem még nem edzés, hanem félnapos szívás.)
A felkészülés cseppet sem sikerült, gyakorlatilag nem létezett, úgy gondoltam, hogy csak kellene tanulni, munka fronton is el voltam látva rendesen, így a futások csak nagyon rövid kocogásokra szorítkoztak. Egy héttel a verseny előtt ráadásul hasmenés kezdett el szó szerint gyötörni, ami három napig meghatározta az életemet és az elérhető távolságomat a mellékhelyiségtől. Szóval futásra nem is gondoltam, mikor szerdán már javultam akkor döntöttem el, hogy megyek, csütörtökön kimentem egy tesztfutásra, 5 km lett, amiből kettő séta. (Testvérkém erre mondta, hogy ha rossz a főpróba, akkor jó lesz az előadás)
Pénteken megkaptam a családtól Kilian Jornet: Futni vagy meghalni című könyvét, beleolvastam és megragadott egy idézet: "Kiss or kill. Kiss the glory or die trying." Nagyon megtetszett, útravalónak tökéletesnek tűnt.
Hajnali ötös indulás, három hölgy kíséretében vágtam neki az útnak, sógórnőm a visszasofőr szerepét vállalta, unokahúgom és egy futó ismerős, Adri pedig kirándulni jöttek. (Később kirándulás helyett pihenés és szurkolás lett, ezt nagyon köszönöm!)
Reggel nyolckor már a Cseke-tó partján sétáltunk, versenydrukk és ismerősök üdvözlése mellett gyorsan eltelt a rajtig az idő. Próbáltam bemelegíteni, de nagyon nem tudtam...
Kb. három kör után (egy kör 1980 m volt) már láttam, éreztem, hogy ez nem az én napom lesz, így eldönthettem, hogy küzdök magammal amíg lehet, vagy csinálom azt, amihez kedvem van: bulizok. Naná, hogy hagytam a fenébe az eredményt! GPS-es óra lecsatol, Erikáéknak odaad és innentől csak arra mentem, hogy minél tovább jól érezzem magam.
Közben kellett valami, amivel elterelhettem a figyelmem, gyorsan megkerestem Lencsés Éva nénit és egy körön keresztül beszélgettünk, ez lelkileg helyretett.
Sajnos a kísérőkkel úgy egyeztünk meg, hogy a sofőrséget vállalják, nem az én pátyolgatásomat. Így az első 4-5 órára egyedül maradtam, ami baromi rossz volt. Szerencsére van már annyi ismerősöm, hogy nem maradtam egyedül, Mateve megint hozta a körönkénti mosolyt, ami hihetetlen energetizáló hatással van. De nagyon jól esett Dióssy Iván körönkénti buzdítása, Járosi Tamás, Csécsei Zoli, Rába Imi és még nagyon sok ismerős intése, "Hajrá apa!"-ja. Délután kettőkor végre felhívhattam feleségem Erikát, épp két futam közt volt, beszélhettünk kicsit, bár mivel neki is megvolt a maga baja, meg térerő sem volt így sajnos csak rövid ideig tartott.
"Kiss or kill. Kiss the glory or die trying."
A hatórások mikor befejezték, akkor döbbentem rá, hogy milyen kevés 12 órás maradt, nagyon egyedül voltam. Máskor ez nem zavart volna, most, amikor élvezni akartam a társaságot nem volt jó.
Erőm egyébként nem volt, nagyon lassan haladtam, 5:30-as maratont futottam, hát szóval... Később ezt is visszasírtam, 7 óra futás után rádöbbentem, hogy a három napos hasmenést NEM gyógyítja az ultrafutás. Szerencsére nem világcsúfjára alul, hanem a picit szalonképesebb felső utat választotta a beltartalmam. Biztos így gondolta az a horgász is, aki mögött beleüvöltöttem az addig elfogyasztott étkeket a bokorba.
Próbáltam visszapótolni, azt azért én is tudom, hogy nem egészséges kiszáradni, eléhezni, de egyszerűen minden bevitt szilárd és folyékony retúrt váltott. Kaptam tippet, hogy egyek sósat, igyak apró kortyokat, tökmindegy volt.
A sokadik tartalomürítésnél Mateve ideadta a kezében ki tudja miért hordozott jó cukros teáját, hátha az segít. Sokáig az sem volt bennem, de egyszerűen ettől a gesztustól, hogy egy győzelemre hajtó zseniális ultrafutó nekem adja a decire kiszámolt frissítőjét elakadt a szavam. Pár kör múlva tudtam megköszönni neki, amire Ő csak annyit mondott: "Ez csak természetes, játszótársak vagyunk". Azt hiszem, ezzel megfogalmazta, miért is rajongok ezekért a versenyekért.
A rendezőkről is írnék pár sort. A tó sarkán a kanyarban álló két srác valami hihetetlen szurkolást csapott végig, hajtottak este tízig, szenzációsak voltak. Ugyanígy a minden Optivita versenyen szurkoló, kiabáló, lelkesítő (máskor Hungary feliratú melegítóben levő) rendező is, mikor a sötétben még én sem tudtam hogy ki is vagyok, Ő már messziről nyomta a Hajrá apát.
Ismeretlen kísérők fent a parkolóban, akik küldetésüknek érezték, hogy űzzenek, hajtsanak estig, akikkel együtt lehetett énekelni.
Na meg az én három kísérőm! A tóparton ők voltak a fix pont, fagyit hoztak, tapsoltak, meleg ruhát, fejlámpát adtak mikor eljött az ideje.
Szerintem messze ez volt a legrosszabb futásom eddig. De itt éreztem magam a legjobban. Egy mosoly, egy intés Bogár Janitól (gyerekkoromban istenként gondoltam rá), a mai nagyok Mateve, Pecsenye, Lubics Szilvi ott körözgettek velem együtt na meg egy csomó HŐS akik bevettek játszani.
6 hét múlva Kecskemét, arra illene felkészülni, könnyebb pályának ígérkezik, kellene egy kis önbizalom-növelés.
És végül egy idézet egy igazi ultrafutótól, Zilacitól, aki 41 éve a bátyám:
"Hosszú évekig azt gondoltam, hogy a mi családunkban elég egyetlen hibbant, aki ultrafutóként tökélyre fejleszti az önszopatás tudományát.
Ahogy látom, nem.
Gratula."
"Kiss or kill. Kiss the glory or die trying."
