Három héttel a lélekromboló velencei (nem)százas után újra Velence. Előzetesen nem is nagyon akartam én ezt, az 5/5 úgyse lesz meg, nem voltam májusban az 50 km-en, a 100 se sikerült. Végül úgy gondoltam tartozom magamnak annyival, hogy az évet ne keserű szájízzel fejezzem be. Futni viszont nem igazán akaródzott.
Pár héttel előtte kiderült, hogy nincs váltó, így a tavalyi címvédő páros felbomlott, Emma és Gabi is a kétórás egyénibe lett nevezve. Gabi már futott félmaratont 2:04 alatt, így nála nem volt akkora izgalom részemről, bár mikor előzetesen bedobott egy "24 km-t akarok futni" szöveget, azért elgondolkodtam. Emma más tészta, ő Mindszenten terepen futott 12,5-et, de annak jelentős része gyaloglás lett, valami 1:30-at jöttünk rajta és már az is elfárasztotta, sok volt neki távban, időben. Mivel most töltötte be a 11-et, így megbeszéltük, hogy annyit fut, ha fárad kiszáll, pihen, majd újra beáll, ahogy a kedve tartja. Megígértem, hogy végig vele maradok, együtt futunk egy apa-lánya bulit.
Erika nagyon készült, a tavalyi második helye után szeretett volna megint dobogóra kerülni, de nem tudta mit fog tudni a mezőnyben, előzetesen a 70 km-t tűzte ki célul, ha az megvan elégedett lesz, akkor is ha nem kerül vele dobogóra. A változatosság kedvéért most az ő dereka vacakolt verseny előtt, de bízott abban, hogy ez kellően "rövid" táv, így kibírja.
Én nagyon örültem, hogy az utolsó napokban már vártam a versenyt, jó volt újra menni, jó volt az ismerős izgalom. Amibe vegyült egy nagy adag újfajta drukk is, hiszen elsősorban Emma miatt, de Gabiért is szorítottam, féltettem egy kicsit őket, nem a távtól, annyit pókjárásban is lefutnak, hanem a rossz élményektől. Azt szeretném, hogy élvezzék ezeket. Mellette ott volt az Erikáért izgulás és valahol a magammal szembeni elvárások.
Mivel megint jó messze rendezték, így hajnalban indulás, felvettük Évit és nekiindultunk a ködnek. A pályán pár szitkozódós km után tisztult, így végül is bőven időben odaértünk. Szokásos rutin, cuccolás, beszélgetés, majd indultunk is. Előtte Zsuzsi hozott egy csokit Emmának, előzetesen megvesztegetve, hogy ne verje meg - nagyon.
Erika és Gabi kilőtt, Emma úgy kezdett, amitől féltem: gyorsan. Szerencsére rá lehetett beszélni, hogy ésszel fussunk, így a második-harmadik körben kényelmes, beszélgetős 6:20-ra lassultunk. Megegyeztünk a taktikában, három körönként víz, kilenc kör után kis kaja, ha úgy érzi fáradt, akkor séta, ha nem bírja kiszáll. Annyira figyeltem ezekre, hogy a saját frissítésem el is maradt párszor. Nem tudok egyszerre gyereket kísérni és egoista lenni.
A mezőnyt nem annyira figyeltem, csak a hat órás nők érdekeltek valamennyire. Meghökkenve láttam, hogy az eleje olyan iramot diktál, ami 70 km feletti eredményt hozna többeknek is. Erika ment velük, de csak a negyedik helyen és még így is gyorsabban kezdett, mint akart. A döbbenet az volt, hogy Gabi is tartotta az öt percen belüli ezreket az anyjával sokáig, egy köhögőrohamnál lett ráparancsolva, hogy sétáljon és csak akkor fusson, ha normálisan tud levegőt venni.
Emma közben végig csacsogott, beszélgettünk, javarészt a versenyről, mikor mit fogunk csinálni, köszöntgettük a szurkolásokat, amiből rengeteg volt. Lányom pár kör alatt akkora rajongótábort épített, hogy folyamatosak voltak a hajrázások, drukkolások. Ismerősök, ismeretlenek nem tudtak elmenni mellettünk szó nélkül. Itt azzal szórakoztattam Emmát, hogy akiket ismertem, azokról mindig elmondtam miket futottak már eddig, szemmel láthatóan élvezte ilyen nagy emberek szeretetét. (A versenyen végig mosolygás most is alap volt). András, a szpíker minden körben külön emmázott, tényleg olyan érzésem volt, mintha egy celebbel futnék. Ő pedig kiélvezte minden pillanatát.
Másfél óra után éreztem rajta kis fáradtságot, kiállni esze ágában sem volt, arra rá lehetett beszélni, hogy az emelkedőt gyalogoljuk. A tetején könyörtelenül futni kezdett minden alkalommal, ment, élvezte. A két órás végén még felfuthattunk az emelkedőre utoljára, pont a tetején fejezte be. 17,8 km lett a vége, kicsit túltoltuk... 51 m a negyedik, 700 m a harmadik helytől, ha nem én futok vele, hanem valaki olyan aki hajtja, dobogós. Önző vagyok, örülök hogy én futottam vele.
Mentem körbe, gratuláltam, akik befejezték, mikor Gabihoz értem kérdeztem mi lett a vége. 23,9... Bazzz... A kör végén lecsüccsentem egy technikai boxkiállásra, be volt tervezve egy cipőcsere (a Zaracában kezdtem, tök jó volt, ennyit még egyben soha nem futottam benne, kényelmes) felugrasztottam a Valort a lábamra, ettem-ittam végre normálisan és mentem tovább. Nem volt az igazi, amiért jöttem, hogy Emmát kísérjem már megvolt, nem igazán találtam motivációt a hátralévő 4 órára. Annyit döntettem el, hogy még 30 km-t fussak, ahhoz meg nem kellett megszakítanom magam. Beszélgettem, volt hogy egy-két teljes kört gyalogoltam, aztán kiálltam megnézni az eredményeket. Láttam, hogy Gabi második lett, Erika pedig negyedik helyen áll. Később egyszer csak másodikra jött fel, így elkezdtem neki szurkolni - de azt meg nem tudok futás közben. Nem vagyok kishitű, bármit kinézek belőle, de látva Makai Vikit nem azt éreztem, hogy hogyan érhetné őt utol, inkább a harmadik-negyedik helyre figyeltem. Vincze Zsófi jött közvetlen mögötte, a negyedik körökkel lemaradva. Az egyik körben szépen megvártam őket, egy perc volt a második-harmadik közt. Zsófi úgy futott, mint aki most kezdte, az nem volt kérdés, hogy utoléri Erikát, azt nem tudtam lesz-e még feltámadás a hátralévő két órában. Nem lett, kialakult a Makai - Vincze - Kisháziné hármas, így be is jöttek a végén. A fiúkat nem figyeltem, egyszer hallottam, hogy Zoli negyedik, aztán láttam hogy megjött Bea, mondtam is innen ezek után feljön dobogóra. Igazam lett, bár sokat romantikáztak, végül harmadiknak futott be, eszméletlen a pali. Három hét alatt három ultra, mindhármon dobogós. Örülök, hogy ismerhetem.
Nekem most kicsit unalmas volt bevallom. Körözgettem, nem történt semmi. Ezt az unalmat most viszont élveztem. Nem fáj semmi, nincs semmi baj - néha ez is jól tud esni. Az utolsó 4 órát zenével futottam, többször cserélgettem, végül a Tankcsapdánál állapodtam meg, az most jó volt nagyon. (A sárvári életmentő Prosectura sok(k) volt ide). Amikor olyanom volt megálltam, gyalogoltam, nem sürgetett senki, semmi. Az utolsó egy órában kezdtem élvezni, akkor már minden klappolt, minden jó volt. A végén csak arra kellett figyelnem, hogy az eleredő esőben a buszmegállónál fejezzem be, így volt tető a fejem felett, amíg jöttek mérni.
Átöltözés, szigorúan a Yumeiho-s pólóba, Erikával eldöntöttük, hogy ennyi jár azok után, hogy Kata két romhalmazból csinált két humanoidot. Az eredményhirdetésre várakozás ugyanolyan, mint tavaly, ez hozzátartozik a versenyhez, a kaja ellenben jó volt. A desszert viszont a ceremónia lett.
Az már tudtam, a két órás fiúknál Gabi második lett, hihetetlen büszke vagyok rá, megérdemelte az ezüstöt. Viszont kihívták külön Emmát is, aki kapott egy csokit mint legfiatalabb résztvevő. Ezek után meghatódva várom az OB dobogósait, de előtte bemondják, hogy a RunCard különdíját a Kisházi family kapja. Nem kicsit döbbentem le, baromira jól esett - de nem tudom mire fel. Persze, mi ott voltunk családilag, meg a gyerekek is feltűnőek ebben a közegben (legközelebb visszük a kutyát is), de egy versenyen általában az eredményt díjazzák. Ennek ellenére / ezekkel együtt nagy az öröm, a boldogság! Majd jött az OB eredményhirdetése, Erika két bronzérem (OB+Optivita), az összetett verseny dobogósai, pár mondat zárásként.
Fotó: Irontem SE
Fotó: RunCard
Fotó: Irontem SE
Majd indulunk haza, hosszú még az út...
Szóval a három héttel ezelőtti dicstelen Velence után lett egy álom-Velence. Eszméletlen jól éreztem magam, most négy hónapig nincs Optivita, addig ebből kell táplálkozni. Gábor - Velence 2:1.
