Csak, hogy legyen tájfutás is.
Május 24-25 Országos Tájfutó Diákolimpia, Pécsen. Na ebből már kiöregedtem, de szerencsére gondoltak az öregdiákokra és Mecsek Kupa néven indítottak egy kísérőversenyt is. Mivel mindkét gyermekem bejutott az országos döntőbe, így mi is mentünk és gondoltam, hogy egy uncsi versenyen részt vehetek.
Szombaton délelőtt a gyerekeknek volt egy sprintfutam, azon nem indultunk, helyette a napon aszalódtunk és szurkoltunk. Végül is a velünk jött 4 diákolimpikon közül három jó eredménnyel, egy kiválóval teljesítette a versenyt, így legalább kis sikerélménnyel mentünk Mánfára, a délután 16 órai rajtra. Kifáradva, a melegtől lepusztulva indultam neki a középtávú versenynek. Nem is ment jól, 10 perccel vert az első, hattal a második. Én szintén hattal a harmadikat. Tájfutó versenyen ekkora különbség ritkán van, ez most azért meglepő volt.
Másnap délelőtt a gyerekek indultak, mi délben rajtoltunk. Felhő sehol, tikkasztó hőség, árnyékkeresés és folyamatos folyadékpótlással telt a délelőtt.
11 után elkezdtem öltözni és megjelentek az első felhők, majd pár perc múlva már dörgött és villámlott, 11:30-ra elkezdett esni. Így indultunk ki a két km-re levő rajtba. Útközben több gyerek jött szembe sírva, akik az időjárástól, a jégesőtől megijedve inkább visszafordultak és a biztos úton mentek a célba. Sajnos - vagy szerencsére - lányom, Emma is köztük volt, mivel nem tetszett neki a jég kopogása a feje búbján, inkább feladta. Valahol megkönnyebbültünk, hogy legalább már tudjuk, hogy jól van, mindjárt átöltözik és vége lesz a tortúrájának.
A miénk viszont csak most kezdődött. Bár a térképen az utat és a patakot másképp jelölik, most valahogy az erdőben nem volt nagy különbség köztük. Csuromvizesen, fázva ráadásul a motivációra is várni kellett egy darabig, pár száz méternek el kellett telnie, hogy élvezzem. De akkor nagyon...
Rögtön az első pont egy megáradt vízmosásban volt, a csúszós oldalon többen igyekeztünk lefelé, itt jól jött, hogy rám szemmel láthatóan jobban hatott a gravitáció. Utána kifelé is sajnos. Az, hogy a cipőm saras az ok. A kezem koszossága is érthető. De mikor került sár a nyelvem alá?
A célig így folytatódott. Sárban fel, sárban le, patakban vízszintesen. Felüdülés volt a vizes kidőlt fákon esni-kelni. Közben kiderült, hogy a térkép vízállósága nem tökéletes, kezdett elmosódni. Ez mondjuk ciki egy tájfutóversenyen, ha eltűnik a térkép egy része, feloldódva az avarban.
A cél előtt nem sokkal még egy meredek lefelé rohanás, fék semmi, jókedv töretlen, viszont a térdem mint utólag kiderült nem bírja az ilyen megpróbáltatásokat. Egyszóval kikészült.
A befutó egy mocsaras mező lett, ahol ráúszással lehetett eldönteni, hogy ki a legény a vízben. A végére még belefért egy páros lábbal sárba-vízbe ugrás, adjuk meg a módját a disznólkodásnak. A napsütötte tisztás addigra így nézett ki:
(Fotó: Nagy Balázs)
A célterület úgy nézett ki, mint a Waterworld forgatási helyszíne, nem irigyeltem a rendezőket, a büfésekkel együtt bokáig vízben tocsogtak egész nap.
(Fotó: Máthé István)
Az eredményhirdetésre kisütött a nap, és már csak a szépre emlékezett mindenki. Eső nélkül ez tényleg egy uncsi verseny lehetett volna, így azért megvolt benne a titokzatos összetevő a "tökjóbulivolt" érzéshez. Hab a tortán, hogy a túlélőverseny kategóriában ("Úsztak még:...") egy hellyel előrébb, a második helyre ugrottam. A többiek szerintem nem tudtak kijönni valamelyik metsződésből...
Most van pár napom, hogy összelapátoljam magam és szombaton az Esélyem SE tagjaként egyéni 12 órás tájfutóversenyen mókázzak fél napig. De egyelőre a térdem aggaszt, nem kicsit, nagyon.
