Május 31. Eredetileg az Ultrabalaton nevű tókerülő kocogáson indultam volna ekkor. Előzetesen céges váltó nézett ki, később ez változott és páros indulóként gondoltam magamra. Helyette lett 12 órás tájfutó verseny. A lényeg, hogy hosszú legyen!
Mikor kiderült, hogy idén nem lesz UB nekem, Erika javaslatára beneveztünk a tájfutó 12/24 órás váltóverseny 12 órás egyéni versenyszámába, amit idén a Zala megyei Csödén rendeztek. Olyan jó ötletnek tűnt...
Bulinak vettük már előzetesen is, nem készültünk rá külön, Erikának Világranglista futam utána egy héttel, nekem három hét múlva Tata, aszfaltos 12 órás. Szóval a terv az volt, hogy odamegyünk, péntek buli, szombat futkározunk, este megünnepeljük, vasárnap hazajövünk. Ebből van ami megvalósult.
A pénteki nap még a tervek szerint alakult, kora délután indultunk, Aligára elvittük sógornőmet, nem bírt a vérével és ő a tókerülést választotta. (Megjegyzem helyesen, a csajoknál harmadikok lettek, respect!). Este fél kilenckor odaértünk így még világosban felverhettük a sátrat egy majdnem vízszintes területen. Szél, hideg, ború. Ez volt az időjárás. Jelentkezés, megkaptuk a rajtcsomagot (rajtszám + 4 biztosítótű). Kempingfőző elő és egy megosztó étellel nyitottunk, egy finom konzervpacalt pusztítottunk el.
Azután alvás, amit csak a fogaim csattogása zavart, mivel bitang hideg éjszakánk volt, szinte az összes ruhámat felvettem reggelig.
Reggel 7-kor ébresztő, a már szokásos készülődés, bőséges reggeli, a napi kaja összekészítése. Gondosan kiválogatott ruházat felvétele.
Rajt előtt még egy közös fotó, ismerősökkel pacsizás, beszélgetés, "de hülyék vagytok" dicséretek begyűjtése. Mivel ez hagyományosan egy váltóverseny, így az egyéni indulók mindig sanda pillantások kereszttüzében vannak.
A versenyformáról pár szóban: 12 óra alatt a lehető legtöbb tájfutó pályát kell lefutni, az nyer, aki a legtöbbet befejezi 22 óráig értékelhetően. Itt az ultramaratont nehezíti, hogy gondolkodni is kell végig, szellemi kihagyás akár végzetes is lehet, az erdő, az ellenőrzőpontok azonnal büntetnek. 12 óra futás, 12 óra tájékozódási feladat.
A első pálya mindenkinek ugyanaz volt, Erikát láttam is sokáig előttem, meg is lepődtem, hogy nem vert bucira már az elején, bár azért szép előnyt összehozott. A második pályától már mindenki ment, amerre látott, egy szép listáról választhattunk, hogy milyet akarunk. Rövid, könnyű; rövid technikás; hosszú, könnyű; hosszú technikás fajtákból volt korlátozott számban. Azt előre tudtam, hogy a hosszú és technikás pályákat bottal se piszkálom, mivel nem a távolság számít, így maradnék a rövid pályáknál. Igen ám, de 13 órára kiderült, hogy azok hamar el fognak fogyni. Mikor a harmadikról bejöttem, begörcsölt a combom így megálltam, magnéziumot vettem be, majd mivel úgy éreztem ezzel ki is pihentem magam elvettem egy hosszú de könnyű pályát és délcegen kikocogtam a rengetegbe. Pár km múlva elmúlt a combfájás, és bár már 30 felé közeledtem (nem korban, távolságban) még egész jól haladtam, pedig ennyit TEREPEN nem futottam még. Este hétig ha nem is eseménytelenül, de szépen haladtam. Volt pár megborulás, szerencsére agyilag rendben voltam így nem kellett plusz távolságot futnom feleslegesen. Inkább csak a hangosan éneklés volt a tünet, de úgy gondoltam az erdő magányában ez belefér.
Ezt például akkor, mikor elkapott a Flow:
Pár órával később egy ifjú hölgy keveredett egy emelkedőn mellém, riadtan tekintgetett rám és így észbe kaptam. Akkor éppen ezt dúdoltam:
Így értem el a szürkületet, amikor is a rossz látási viszonyok miatt hagyományosan retardáltaknak való pályákat kapunk, így biztosítva, hogy a már nem világos - még nem sötét állapotot átvészeljük. A rendezők most nem így gondolták, semmivel sem voltak könnyebbek az alkonyati pályák, mint a nappaliak. Elvittem egy rövidet, majd másfél órával a vége előtt egy hosszút. Az időnek elégnek kellett volna lennie kényelmesen, sajnos a 10,5 óra futás után már nem úgy viselkedtem, mint azt elvárhatnám magamtól. Már a második pontra behibáztam, hogy ott álltam a sötét erdőben és csak sejtéseim voltak a helyzetemről, eléggé elkedvetlenített. Amikor már biztos volt, hogy fizikai képtelenség innen befejeznem időre, akkor fájó szívvel bár, de visszavonszoltam magam a célba és légvonalban 55 km megtétele után (ez a gyakorlatban 65 km terepen - tehát nem úton, ösvényen - való futást jelent) befejeztem a versenyt. Előzetesen nem tartottam volna soknak ezt az eredményt, de kint az erdőben, vihartépte kidőlt fákat ugrálva, vízmosásokon átmászva, szeder és csalánmezőkön átgázolva utólag tiszta a lelkiismeretem.
Célbaérkezés után kiderült, hogy Erika a végére azért jól elvert, mivel nem csináltak külön női kategóriát, így ő nyert, én a második hellyel meg kellett elégedjek. A helyezésnél sokkal jobban örülök a futott eredménynek, a nyári hegyi kalandok előtt ez jó előjel.
Gyors fürdés, alvás (előtte a rendezők jófejségének hála egy pizza, valamint a már-már szokásos citromos Gösser, mint befutósör), a hideg most egyáltalán nem zavart. Igazából nem tudom, hogy zavart volna-e bármi.
Reggel még szurkoltunk a 24 órásoknak, majd eredményhirdetés és ugrás a kocsiba, várnak minket Aligán. Útvonal vissza ugyanaz, elcsigázottan hazaérve.
Konklúzió:
A frissítést most nagyon eltaláltam, nem volt semmi baj, a decathlonos gél bejött, mellé a sós margarinos kenyér, gyümölcspép, müzliszelet, izotóniás ital, víz. A gyomrom jól bírta, hányni is csak hagyománytiszteletből voltam. (FONTOS! Olyat kell enni, ami kifelé is édes!)
Cipőm a tájfutóversenyekre tökéletes Innov-8 volt, sajna ultrára alkalmatlan. Bár ha azt nézzük megkapaszkodott minden felületen, nem volt vele baj, csak a lábfejem bőrrétegének jelentős része eltűnt a verseny végére. Megnyúzott a cipő.
Terepre edzeni kell. Nem töltésen kocogni, rekortánon, aszfalton bohóckodni. Sokat vesztettem azzal, hogy nem tudtam a kidőlt fákkal, gallyazásokkal mit kezdeni, a futás mellett az egyetlen lehetőségem a pofáraesés volt, ez utóbbi alkalmaztam is sokat. Szeretem én a Bear Grylls filmeket, de nézni és nem forgatni.
Ilyen verseny két évente van Magyarországon. Szerintem addigra elfelejtem, hogy mennyire fájt, így azt mondom valószínű ott leszek újra. Mert mégiscsak a tájfutás a nagy szerelem...
