Második 12 órás versenyem volt a sárvári. Volt egy titkos irreális tervem, volt egy abszolút reális és volt egy minimális, ami után még tükörbe tudok nézni. Szerencsére nem emlékezetből kell ezután sem borotválkoznom.
A versenyről pár sorban:
Rengeteg ember az ultrafutás magyarországi szentélyében. Feleségem elvállalta a sofőr szerepét, így a segítőé is rá hárult, mint később kiderült ez volt az egyik legjobb momentum a napban.
Rajt előtt semmi extra, normális bemelegítés, izgalom és elszántság. 10-kor rajt, előtte megismerkedtem Dióssy Ivánnal, közös fotó, beszélgetés és már futunk is.
Az első pár körben normalizálódott a pulzus, szépen egyenletesen futottam senkihez nem igazodva, csak magamra figyelve. Terv szerinti frissítés, odafigyelve mindenre.
10 km-nél éreztem, hogy jó lesz ez a mai nap, szépen haladtam, jó részidőkkel az irreális tervemhez képest.
25-nél történt valami. Gyakorlatilag egy kör alatt összeomlott minden, nyomtam de nem ment, elkezdtem görcsölni gyomortájékon és már fájtam.
Kiálltam, leültem és megfordult a fejemben, hogy inkább abbahagyom, nincs értelme 9,5 órát még végigszenvedni. Erika nem hagyta, kaptam magnéziumot, izót és gélt majd egyértelműsítette, hogy futhatnék.
Itt úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb elmúlik és kocogással róttam a köröket, bár már találtam egy alattomos emelkedőt, ahol 200 m-t sétáltam, ezzel legalább túléltem egy ideig.
Baromi lassan telt az idő. Rába Imi időről-időre lekörözött, hajráztunk egymásnak. Fogcsikorgatva, káromkodva figyeltem, hogy körülöttem mindenki élvezi - vagy legalábbis úgy csinál. 4 óra futás után kezdtem kicsit jobban lenni vagy inkább megszokni, hogy rosszul vagyok. Itt találkoztam először Pandur Beával, aki valahonnan megismert, szurkoltunk egymásnak majd ment mindenki a maga dolgára. 5 óra után már együtt is mentünk egy darabig úgy emlékszem.
A 6. óra végén mentem két kört Lencsés Éva nénivel, jót beszélgettünk és adott egy kis életerőt.
Az 50. km-t már kínlódva értem el. Itt megint leültem a székecskémre, és feltett szándékom volt, hogy befejezem. Porcikám nem kívánta a hátralévő órákat. Erika zseniálisan, empátia nélkül zavart ki futni, még gyalogolni sem engedett.
Itt volt egy meglepő momentum, hogy valahogy egy helyet előrejöttem. Hát ezt így hogy...?
Mire elértem a 70 km-t már csak az tartott életben, hogy végig tudjam futni a 12 órát és elérjem azt az eredményt, ami a minimum elvárás volt magammal szemben. Ebben csak az utolsó órában lehettem biztos, annyira, hogy majd 2 km-el túl is teljesítettem. A végén még hajráznom is kellett, hogy átérjek a célvonalon és ne kelljen a tört kör mérésére várni fél órát. Ja és a végén még egy helyet javítottam.
Összességében akár elégedett is lehetnék az eredménnyel. Csitáry-Hock Tamásnak igaza van: "A pokol nem egy hely. Hanem egy érzés." Szerintem most megismertem és saját erőből (pusztán fejből) sikerült végigmennem. Ez nem az a verseny volt, amit élvezni lehet. Ebből tanulni lehet és kell is.
Egyébként jó volt, mehetünk a következőre!
