Mostanában többször is előjött társaságban, hogy "Te ugye ultrafutó vagy?". Ilyenkor reflexből elhárítom, hogy nem, én nem vagyok ultrafutó, én ultraversenyekre járok. Az én szememben nagy a különbség!
Tegnap futás közben Ákossal beszélgetve ez megint előjött, mármint hogy ki az ultrafutó. Túl azon, hogy értelmetlen definíciókat kergetni, jó volt egy kicsit elbeszélgetni a témáról, én még utána tovább is gondoltam. (Volt időm rá, jó lassan futottam)
Sok embert ismerek, aki a szememben ultrás. Számukra az edzés egy jó móka, de ha nincs kedvük, akkor is kimennek, hiszen van kötelességtudat is. Az edzéseket hónapokra előre megtervezik, persze van olyan, aki patikamérlegen, de van olyan is, aki inkább csak a körülbelüli távot, iramot, edzésfajtát dönti el és futás közben akár módosít is rajta. Egyben viszont nagyon hasonlítanak: tudatosan és elszántan készülnek. Én már itt kiesek a saját definiálásom szerint, hiszen impulzusfutó vagyok ("Régen futottam hosszút", "Jól esne egy résztávos", "Ki kellene menni egy iramjátékos futásra", stb.)
A másik ami feltűnő a szerénység. Lehet, hogy nem ez a legjobb kifejezés rá, de egyszerűen olyan módon reagálnak a személyüket érintő dicshimnuszokra, hogy az sok ember számára nem is érthető. Hiszen hétköznapi mércével mérve hihetetlen dolgokat visznek véghez. Rajtuk látszik, hogy minél többet futnak, minél többet tesznek le az asztalra, annál jobb az önértékelésük. Nem emberfeletti teljesítménynek állítják be az eredményeiket, és értékelik más - az övékéhez képest sokkal alacsonyabb - teljesítményét.
Felkészültek. Többen is vannak, akiknek pl. a Spartathlon nem jön össze. Na ez az a verseny, ahol már a rajthoz állásért is küzdeni kell, nem elég az, hogy van pénzem, teljesíteni kell egy szigorú kvalifikációs szintet. És mégis van, aki nem ér célba. Az a verseny napjának az eredménye, az addig bejárt út viszont példaértékű mindegyiküknél. Ők nem egyszerűen csak elindulnak versenyeken és a "Majd meglátjuk mi lesz!" felkiáltással ajkukon indulnak csatába, hanem a felkészülési időszakban is mindent megtesznek a célért.
Motiválóak. Nem azzal, hogy minden rezdülésükről Endomondo poszt születik, hanem megmutatják, milyen szépségek is lehetnek még a futásban. Amikor azt látom, hogy hétről-hétre csoportosan kirándulnak futva a lakóhelyük körül, akkor én is felkerekedek, megpróbálok toborozni pár embert egy lokálpatrióta-futáshoz, bár Vásárhely környékét nem hasonlíthatjuk a Pilishez vagy a Bakonyhoz. A közösségi élmény viszont itt is megvan, mikor kedvenc mártélyi kocsmámat megmutathatom egy futótársnak, vagy nekem mutatnak meg külterületi kacsalábon forgó kastélyokat, ez mind-mind élmény. (Már legalább tíz ember álmai házát láttam, ebben sógornőm Erika vezet, Ő már többet is mutatott.)
Szóval nem tudom még mindig megfogalmazni, konkrét személyeket pedig nem akarok referenciaként megnevezni. Ultrás az, aki úgy él. (És nem az eredmények alapján határoznám meg - de nálam mindenképpen jobb)
Gyermekeim anyja, bár már túl van egy hat órás OB 2. helyen és egy 90 km-es vízben-sárban futáson, nem tartja magát ultrásnak. Edzésmennyiségét, hozzáállását tekintve pedig beleférne az ultrafutó képembe, viszont Ő a tájfutásért rajong, az ultrázás számára desszert a sport menüjében. Ő mindenevő a sportban, nem is gondolom, hogy leteszi a voksát egy dolog mellett. De ismerem annyira, hogy tudom, a fejében vannak ilyen irányú célok is.
Nem tudom, hogy lesz-e belőlem valaha ultrafutó. Tudom, hogy mit kellene érte tenni, nem is riaszt el túlságosan. Sárvár, Ultrabalaton után lesz időm eldönteni, hogy akarok-e ebbe az irányba menni, vagy maradok az ultrafutás lelkes - belsős - híve.
Addig a válaszom marad: "Nem, én csak ultraversenyekre járok. Szerinted így néz ki egy ultrafutó????"
