Facebook oldaldoboz

Friss topikok

  • haanchee: Gratulálok nektek! :) Esélyem sem volt befogni Erikát, de azért jólesik a lelkemnek, hogy "félt" t... (2015.03.09. 14:42) Showtime!
  • haanchee: Egyetértek, nagyon jól összefoglaltad. Én is azt szoktam mondani, hogy nem vagyok ultrafutó, csak ... (2015.02.20. 10:27) Ultrás vagy nem ultrás
  • KiGab: @haanchee: Köszi! Ha még tudnád, hogy három blog indított el egy éve ebbe az irányba: - Te - Vincz... (2014.11.11. 20:38) Egy tökéletes nap - 6 órás OB

Hajrá apa!

Utcai futóversenyeken, esetleg ultramaratonokon, egyszóval minden olyan futáson, ahol nincs bozót, nem tájfutás egy plusz rajtszámot viselek. Gyermekeim készítik, általában az adott versenyre. Ezek nélkül már nem tudnám elképzelni a futást. Ez jó nekem is, de a gyerekeim is kiélvezik a kreativitásukat így, valamint tényleg szurkolnak nekem. Gyakorlatilag a mögöttem érkezők hangján keresztül.

Kihagyhatatlan Illancs

2019.03.26. 11:26 | KiGab | Szólj hozzá!

A Kéktúra útvonalán volt egy luk, a Baja-Öttömös szakaszt tartogattam, ismerem annyira a környéket, hogy tudtam érdemes nem elkapkodni. Sógornőmékkel márciusra volt megbeszélve, nekik jó kis felkészülés a gerecsei tekergésre, nekem meg társaság egy darabig. Win-win.

Bajáról hajnali ötkor indultam, a Vándorponton a biztonsági őr éber és a készülődés közben odacsoszogott, vajh mit akarunk ilyen embertelen időpontban. Mondtam vala, Kéktúrázok, bólintott majd elvonult a sóderkupac mögé pisilni. Diszkréten jobbra nézelődve elfutottam mellette és nekiindultam a Koriszthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) útvonalának a Duna bal partján. Baromi hideg volt, kesztyűt persze nem vettem, fáztam, de így legalább futottam normális tempóban. A gát szilárd burkolatú, élvezetes volt a hajnali kocogás, volt egy-két ember, aki már visszafele futott, volt pár bringás horgászcuccal, meglepően nagy volt a forgalom, valahol a közelben lehetett az inszomniásoknak egy konferencia.

Már kivilágosodott, a gátról lefordultam Sükösdnek, mikor egy bringás utolért, elkezdett beszélgetni. Kérdezte merre lesz a kocogás, Öttömöst nem tudta értelmezni, földrajzórán gondolom inkább Baja textilipara volt a téma és nem a környékbeli kistelepülések elhelyezkedése, mikor elmagyaráztam, röhögve próbált segíteni, hogy az nem erre van, rossz irányba futok. Megkérdezte mennyi lesz a napi etap, a hallott számot nem tudta elsőre értelmezni, kijelentette, annyit ember nem tud lefutni. Erősködött, hogy valljam be szívatom, végül engedtem a nyomásnak és bevallottam, hogy Sükösdig futok. Ezzel helyrebillent az értékrendje, így békésen elkerekezett a tavak irányába.

Sükösdön depó, vetkőzés, a nappal együtt megjött a meleg is. Mentem Rémnek tovább, ott találkozok a többiekkel, onnantól közösségi rendezvény volt megbeszélve. De előtte meg kellett másznom az Alföld csúcsát, előttem tornyosult az Ólom-hegy gigantikus tömbje, alig pár km alatt másztam meg 80 méter szintet. Közben azért volt kis hullámvasút, mély homokkal, már nem futottam csak a lefeléket és a keményebb talajú szakaszokat. A frissítésnél sokkal jobban figyeltem arra, hogy a cipőmből és zoknimból rendszeresen eltávolítsam a homokot, azt már tudom mit képes művelni.

Találkozva Erikáékkal depó, vetkőzés és indultunk is. Beszélgetve, vidáman nekiindultunk, egy brutális méretű és szagú trágyahalom mellett megettem a szendvicsemet (csukott szájjal, levegővétel nélkül próbáltam) és bizakodva néztünk a Bácska Beach selymes homokdűnéire. Pár km múlva Erika jelezte, hogy a homok illegális cipőfoglaló lett, elkezdte lenyúzni a bőrét. Majd nem túl sokára már kész is volt vele. Innentől neki már csak 50 volt hátra, optimizmusom töretlen volt. Sajnos belassultunk emiatt, volt egy 10 km krízis, aminek nem akart vége lenni. Lia szerencsére előrébb jött, így hamarabb ott lettünk, a kocsinál depó, sebkötözés, kaja-pia, majd indulás tovább felverni Érsekhalmát a késő délelőtti csendből. 

50 km-nél az érsekhalmi földvár mellett suhantunk el, nekem már nem sok kedvem volt felmászni, a többiek fent fotózgattak, addig én a csalitosban magányoskodtam. Később rátértünk a mittudoménmilyennevű csatorna partjára, Császártöltésig azon baktatva kiélveztük, hogy füvön, kemény talajon lehetünk. Audiovizuális élményként egy wannabe krosszmotoros produkcióját élvezhettük, aki produkálta magát egy kicsit, gondolom ritkán van arra nézőközönsége.

Császártöltésen a főtér egyetlen kocsmájába muszáj volt bemenni, melegen ajánlom mindenkinek. A kávé meleg, a sör hideg, a budi tiszta. A nap civilizációs élménye volt. Mikor elindultunk, Erika jelezte, hogy Kéleshalomnál kiszáll, Márti szintén a befejezést támogatta, ez nekik 39 km strandsétát jelentett. A falu előtt próbálgattam, hogy tudok-e futni, meglepő módon 70 km után még tudtam kényelmesen, bár a derekam fájt az elejétől fogva, a combom meg beállt a homok köpülésétől, de egyébként jól voltam. Napközben dagadt a kezem, gond volt a sóval, de estére ez elmúlt, tök jól éreztem magam. Depó, fejlámpa, a zsákba egy melegebb ruha, majd megérkeztek a csajok és egy búcsúfotó után elindultam. Egész kényelmesen futottam, az első 4-5 km gyorsan elment, majd a sötéttel kicsit visszavettem. Imádom az éjszakai erdőt. A hangok, a motoszkálások, a tudat, hogy egyedül vagyok eszméletlen jó érzés, most meg ráadásul volt sok vadállat. Őz, szarvas, mókus, nyúl, tanyasi kutya. Nyolcvannál kezdtem fáradni, itt kétszer el is tévedtem (a jelzés csapnivaló, a track a bozótosba akart vinni, volt hogy keresztben egy drótkerítés állta el az utat), ráadásul valami gond lett a gyomrommal is, ha ittam szinte azonnal kijött. Kunfehértóra már eléggé vacak állapotba értem, azt tudtam, hogy a futást befejezhetem mára, innen egy tempós túra a valószínűbb. Gondoltam 9 percesekkel elbotorkálok a sötétben.

Öltözés, kis kaja, ivászat, majd indultam, de pár méter múlva inkább kihánytam amit ittam, ez az előbb is bevált. A faluba beérve egy kocsma közelében újra, de szerintem azok a tuják ehhez hozzá lehetnek már szokva, ismerve az üdülőfalvak nyári estéit. Tempóm gatya lett, a pizzéria előtt a kocsinál elkezdtem számolgatni, hogy ebben a csoszogásban hajnali négyre fejezem be. De mivel ez nem verseny, nem láttam értelmét, ezt most élvezni akartam - de ez már nem volt az, így maradt a majd később megcsinálom ezt a szakaszt. 91 km homokrugdosás után befejezettnek nyílvánítottam a napot. És ez így volt most jó, ez most nagyon pozitív élmény lett.

...folyt köv...

Monodráma helyett duett

2016.12.01. 08:37 | KiGab | Szólj hozzá!

A továbbiakban kettőnktől, kettőnkről olvashattok a runningparents.blog.hu oldalon.

50 km-es Sprint OB

2016.11.06. 14:18 | KiGab | Szólj hozzá!

Na ilyenen még nem voltunk, eddig mindig kimaradt - igazából nem tűnt olyan vonzónak, hogy utazzunk érte sokat, meg elég hülye időpontban is volt rendszerint.

November első szombatján viszont már harmadjára Optivita, eddig hat órás OB, most 50 km. Ráadásul ide jönnek a gyerekek is mindig, két éve két órás váltót nyerték, tavaly Gabi futott egy 24 km-t k a két órás egyéniben és lett második, Emma ugyanitt 18 km-t futkosott-csacsogott össze, idén a kiírás változott, csak egyéni félmaraton volt. Gabinak egyértelműen bevállalható volt ez, Emma viszont kérdéses volt. Végül a csajszi beleélte magát, hogy életében először fut egy félmaratont, így mind a négyen beneveztünk és célirányosan készültünk rá.

Közben "kicsit" megváltozott az ősz menetrendje, Erika lehetőséget kapott indulni a 100 km-es VB-n, ami ugyan önköltséges (ennyit a sport támogatásáról) de Bea közreműködésével a vásárhelyi Önkormányzat kifizeti a költségek jelentős részét.

Reggel a szokásos menetrend, Évit összeszedve, gusztustalan hajnali indulással időben odaértünk a már unásig ismert Vízi Várhoz, most a parkolóban bocsa vagy micsoda-verseny volt, így beparkolhattunk a pálya mellé, ez nekem pl. nagyon jól jött. A kölykök előzetesen megkapták az utasítást, innentől mindenki magáért felel, mindenki magával törődik, öltözik, készül. Tök jó volt, együtt voltunk de ez nem okozott semmi fennakadást, nem volt egy pillanat se, amikor ki kellett volna zökkennünk saját kis verseny előtti önzésünkből. Közben fogadott csapattagunk, Barna is odaköltözött az asztalunkra, ez már így van egy jó ideje.

14918955_1285237104872538_6676428032704796586_o.jpg

A rajthoz az utolsó pillanatban vetkőztünk le, nekem piszkosul hideg volt, mindenki fázott ennek ellenére voltak nyári futócuccban indulók. A fő viszonyítási pont nekem Makai Viki volt, mikor megláttam, hogy még Ő is hosszú ujjúban indul, akkor nem volt kérdés többé. Kicsit csalódott voltam, hogy a rajt előtt most nem hívták ki a VB-re készülő három futót bemutatni, megtapsolni, pedig mindhárman ott voltak, a múltkor ez szép gesztus volt a 24 órás EB indulóival szemben. Mindegy, rajt, indulunk. A verseny nekem négy fő irányt jelentett.

Erika

Tudta, hogy ilyen rövid (ha-ha) távhoz nem elég gyors, bár az utóbbi időben voltak edzésen biztató jelek, azért nem kergetett hiú ábrándokat, kacérkodott a dobogóval, de a mezőny ismeretében ehhez nagy csoda kellett volna. 4:10 volt a prognózis, az edzői utasítás ennél gyorsabb tempót jelentett, végül az jött be, 4:03-as 50 kilit kocogott. Jó, tudom ez azért nem kocogás, de ismerem és láttam közben, túlzás nélkül mondhatom, nem hajtotta csapágyasra magát. Mosolyogva, beszélgetve, pacsizva futni nem egy fogcsikorgatós odateszem magam keményen, ha beledöglök is iram, bár elég magas pulzussal futott. Ez volt az első pulzuskontrollal futott versenye, hát nem tudom edzőbá' mennyire dicsérte végül meg.

15002386_1162914927124920_6778707287421631083_o.jpg

Gabi

Nem sokat láttam verseny közben, pont elkerültük egymás legtöbbször. Erikával indult, 4:45-ös tempóban. Gondoltam, majd lelassul és fut egy 1:45-ös félmaratont, 15 évesen az se nagyon rossz. A szembefutásoknál egyszer-kétszer találkoztunk, láttam rajta, hogy nyomja keményen, sokáig szép maradt a mozgása, csak az utolsó körben esett szét. Ráadásul kemény meccs volt náluk, perceken belül mentek négyen, nagyon szurkoltam a dobogójáért. Az utolsó fordítónál egy pillanatig első is volt, majd megelőzték és innentől keményen küzdenie kellett, hogy Jocit és Soós Petit maga mögött tartsa. Előbbit 27 másodperccel sikerült, Petit másfél perccel (gondolom, idén nem kapunk Runcard különdíjat. ;) ) megvernie, nem kicsit futotta szét magát a gyerek, nem mellesleg lett egy 1:41-es félmaratonja. Írhatnám, hogy büszke apa vagyok, de az nem fejezné ki tökéletesen az érzéseimet.

Emma

Ez a rész lesz a leghosszabb, ettől féltem, ez izgatott. A család hercegnője. Nagyon kevesen bíztak benne, hogy egyáltalán végig tudja futni, nekünk nem ez volt a kérdés, hanem a hangulata. Kaptunk pár jelzést, egy-két támadást, hogy hülyeséget csinálunk, ha engedjük indulni, volt aki Emmával közölte ugyanezt és hogy nem indulhat. Na ő nem ismeri ezt a lányt, ilyet nem mondunk, mert akkor csakazértis... Viszont kellően elbizonytalanodtam, és rákérdeztem pár embernél, akiknek adok a véleményére, hogy milyen veszélyekkel jár, ha elindul alig 12 évesen. Érdekes, mert közülük senki nem mondta, hogy szakmailag tilos vagy idiótaság egy ilyen futás a lánynak, adtak tippet, tanácsot mire figyeljünk és sok-sok bátorítást. A fizikai felkészültségében biztosak lehettünk, a tájfutó edzések tökéletesen alkalmasak fizikai felkészülésre, heti három normális edzésen részt vesz, hétvégén verseny. Arról nem is beszélve, hogy 7(!) éve fut, régebb óta, mint sokan a felnőtt mezőnyben.

Ilyen előzmények után indult neki, bennem meg kavarogtak a gondolatok. Megbeszéltük, hogy az első 2,5 km-en együtt megyünk, addig ugyanaz a pályánk. Próbáltunk lassan kezdeni, 6:10, 6:02 volt az első két ezer, nem hittem, hogy ezt a tempót tökegyedül végig fogja bírni, de azt mondta ez kényelmes neki. Az én fordítómnál pacsi, hajrá és elváltunk. Legközelebb 6 km-nél tartott, amikor találkoztunk, Gulyás Zoliékhoz csapódott, gondoltam is, hogy velük majd szépen befut és ennyi lesz. Később láttam, hogy otthagyta őket és elkezd gyorsulni. Szemre gyönyörűen futott, majd Kozma Bandi szól, hogy Emma harmadik! WTF? 14 km-nél hatodik volt, onnan elkezdett ötpercesekkel futni. Anyja lánya, vérszagot érezhetett, ment előre de Emmásan, még mindig mosolyogva. 

A végére összeakadtunk, előttem futott be a célba. Nem mosolygott, repült (tatája szerint a szél fújta be) és végül alig két perccel két óra után másodiknak beért. Még a kapunál voltam, mikor már bemondták, á, nem érzékenyültem el! A frissítősátornál találkoztunk, egy nagy öleléssel kijött mindkettőnkből a feszültség majd én mentem tovább. Csak hát bőgve rohadt nehéz futni...

14902906_1162918347124578_502962158395194924_o.jpg

Az én versenyem

Előzetes instrukciók: 135-140 közt kezdeni, max 145, adott idő után lehet menni feljebb. Erre kezdtem 145-tel, majd az egyik emelkedőn felment 155-re és nem tudtam lejjebb vinni. Persze, ha lassítok ment volna, de olyan iram volt a mezőnyben, hogy azt nem akartam megkockáztatni, élveztem, hogy megy, abszolút tarthatónak tűnt a tempó és pulzus. (Mondjuk ezt a tempót alacsonyabb pulzussal futom edzésen általában)

25-ig álom volt. Volt erő, kedv, szépen pörgött minden. Itt kezdett nehezedni, a tempót már csak nehezen tudtam tartani, a combom hátul már jelezte, hogy gyors volt ez az első fele. 30-nál lassítottam, de már későn. Görcsölt a lábam, kipurcantam. 32-től 35-ig séta, de az az igazi kirakat-nézegetős séta, kis beszélgetés egy-két sorstárssal (voltunk páran hasonló cipőben) egy kósza pillanatig felötlött az itthagyomafenébe gondolat, majd ránézve az órára megállapítottam, hogy gyalogolva is beérek szintidőre. A terv, az már elúszott, egy 5:30-as 50 km nem csigázott fel olyan nagyon, nem ezért mentem, így kényelmes kocogással alaposan kiélvezve a pályát, avégén már baromira unva, csak azért futva hogy hamarabb vége legyen fejeztem be. 

Az eredmény vacak lett, ennél tudom, hogy sokkal jobb vagyok, de ha kezdő idiótaként viselkedek és nem tartom be a szabályokat, akkor ez lesz belőle. Azért örülök, hogy befejezett verseny lett így is, lelkileg ez jó zárás volt az idei évre. Ehhez a sprint-ultrához viszont más képességek kellenek, ide sebesség kell, itt pl. nincs idő javítani, mint egy 24 óráson, ha itt valami félremegy, akkor annyi. Mondjuk azt, amit Kozma Zsolt tanácsolt: edzettünk egy jót!

----------------------------------------------------------------------------

Kis szubjektív.

Úgy érzem, azt veszem észre ezzel az ultrafutásos dologgal elvesztek egy csomó embert. A tájfutók, azon belül is a saját egyesületem nem nézi jó szemmel, nem fogadják el. Arra már rájöttem, hogy az én "eredményeim" csak bohóckodásnak tűnnek (talán, ha én is sztárolnám magam és eladnám hihetetlen, nagyszerű, hősies eredménynek), de Erika is kezd persona non grata lenni egyes tájfutóknál - amit végképp nem értek, a hat órás OB-t (ahol erősen dobogóesélyes lehetett volna) konkrétan azért mondta le, hogy elmenjen a tájfutó Váltó OB-ra, nem akarta a csapatot cserben hagyni. 

Pedig mi továbbra is tájfutóknak tekintjük elsősorban magunkat, ez a sport a közös a családban, eszünk ágában sincs abbahagyni. De az ultrafutás ingere, élménye is kell a teljességhez, aki már próbálta, tudja miről beszélek.

A gyerekek pedig 100%-ban tájfutók. Szeretik csinálni, annyira nem is rosszul, az edzések színvonalasak, látjuk hogy fejlődnek. Most viszont valami nagyon félrecsúszott, ez a félmaraton olyan ellentéteket generált, amit egyik fél sem érdemelne meg. Kár érte, mert ez egy működő rendszer lehetne. És hát nem is hetente futnak 21 km-t, évi egy (Gabinak kettő) van "megengedve", maraton csak 18 év fölött valamikor. Nem túlhajtani akarjuk őket, egyszerűen megadni azt az esélyt, hogy ha már szeretik csinálni, akkor feszegessék kicsit a határaikat, ez mentálisan hatalmas erőt adhat és hangsúlyozom: szakemberek szerint ez élettanilag még egyáltalán nem káros.

Ezek mellett, ennek ellenére van bennem olyan gondolat, hogy francba az egésszel, ha a gyerekeim bármilyen módon ennek kárát láthatják, akkor inkább abbahagyom. A blogot, a futást, a lelkesedést...

Címkék: futás ultramaraton 50 km Optivita

Szülinapom van!

2016.10.08. 12:45 | KiGab | Szólj hozzá!

Bár továbbra is kitartanak szüleim a mellett, hogy júliusban születtem, viszont a futószülinapom most van. 1982 októberében, testvérem nyomdokaiba lépve mentem le először tájfutó edzésre. Igen, már 34 éve!

A HVSE akkor nekem Marton Sanyit (soha így nem hívtuk, mindenkinek MS) jelentette, mi kicsik az Úttörőház égisze alatt szakkör keretében sajátítottuk el az alapokat Piroska irányításával. Atombiztos technikai alapokat kaptunk, a futás csak másodlagos volt, főleg elméleti képzésből álltak a délutánjaink, a tájékozódáson volt a hangsúly. Ezt a mai napig őrzöm, jó alapokat kaptam. 

A futás a társaság miatt elviselhető volt, kifejezetten rossz futónak számítottam, vékony, magas, mozgáskultúrával alig rendelkező kamaszként erős középszerű eredményekkel szegélyeztem pályafutásomat. 17 éves koromtól kezdtem komolyabban futni, egy ötnapos Hungária Kupa győzelme után már el is hittem, hogy tudok. (Pedig nem...) Én még voltam sorkatona, az az egy év minden szempontból elvesztegetett idő lett, utána már nem igazán találtam a fonalat a sportban. Erikával a sport hozott össze, Gabi születéséig egész szépen összeszedtem magam, majd kispapa lettem és abbahagytam a futást, mondván nincs rá időm. 2001-et írtunk ekkor.

Egyetlen szerencsénk, hogy tájfutóéknál mindig van lehetőség pici gyerekeket is vinni versenyre, 2-3 éves kortól indulhatnak mini pályán, amit nagyon élveznek. Így mi is, hogy kimozduljunk eljárogattunk versenyekre, ha már ott voltunk el is indultunk. Én edzés nélkül, gyarapodó súllyal. Emma 2004-es születése után már megérett bennem az igény a változtatásra, el is kezdtem futni, vele jött is a fogyás, de hat éve a munkám kiszakított ebből, a rendszeres vidéki 12-14 órák mellett nem volt kedvem edzeni, maradtak a hétvégi futások - gyalázatos eredményekkel.

Mígnem 2012 Karácsonyára vettem egy futócipőt és nadrágot. Akkor vezettem be az öt perc futást, kétnaponta kimenni futni öt percre, ha jól megy akkor tovább, ha nem akkor sincs gond, az öt perc megvolt. Azóta nem volt nullás hetem...

Van egy kis játszótér tőlünk kb. egy km-re, ott melegítettem be mindig. Egyszerűen azért, mert annyit bírtam lefutni egyhuzamban. Hónapokig séta-futás kombinációval toltam, úgy voltam vele ráérek, nem sietek sehova, nem volt meg bennem a kezdő futók pörgése, nem akartam nulláról három hónap alatt maratont futni.

Első utcai versenyem (utoljára gyerekkoromban versenyeztem aszfalton, hardcore terepesnek tartottam magam) egy céges K&H váltó volt kánikulában a Városligetben. Befutóemberként baromira élveztem, jó csapatban jó volt futni. Erre jött októberben a Spar maraton, négyfős váltóban újra befutóemberként 10,5 km. Ekkor már normálisan edzettem, lassú voltam de rendszeresen futottam. Kollégákkal együtt belekezdtünk kollektív km gyűjtésbe, én egyre jobban élveztem, elkezdtek komfortosak lenni a hosszabb távok. Egy hirtelen felbuzdulásból beneveztem a HTMV 60 km-es távjára, januárra.

Nagy élmény lett belőle. Ugyan összesen vagy tizet gyalogoltam, de nem zavart, nem szégyelltem magam, örültem neki nagyon. Szombaton volt a futás, hétfőre már meg is volt a terv, elmegyek egy 12 órás körözgetősre, megnézem az milyen.

Innentől csak vissza kell olvasni a blogot. :)

Sokat változtam, tanultam az elmúlt pár évben. Megtanultam értékelni a munkát, elsősorban abban hiszek. Erikával többször beszélgettünk már arról, mi is kell az ultrafutáshoz? Célkitűzés, kötelességtudat, kitartás. Kell mindig egy vonzó cél, amiért érdemes rossz időben, fáradtan is nekiindulni. Annyi kötelességtudat, tervszerűség, hogy az eltervezett edzést csináljuk meg, távban, intenzitásban - hiszen a mottó: edzést nem lehet bepótolni! Megtanultam, hogy egyszerű km gyűjtéssel nem fejlődök annyit, mint tervszerűen felépített edzésekkel, minden napnak meg van a maga helye. De mindez nem lenne, ha nem szeretnék futni. Van sok edzés, aminek csak a végén tudok örülni, hogy megcsináltam, de egy sincs, amit kedvetlenül futnék végig. Soha nem leszek jó futó, sima középszerű hobbikocogó maradok, de ezzel együtt is tudom élvezni. Kb. addig is fogom csinálni, amíg így érzek.

Viszont ebből ha egyedül vagyok, semmi sem lenne. Szerencsésnek tartom magam, hiszen mindig voltak mellettem olyanok, akik az éppen aktuális időszakban előre tudtak lendíteni, nem is kicsit.

Nevelőedzőm MS, aki bár volt hogy fegyelmezetlenség miatt hazaküldött (igaza volt), de megtanított mindent a tájfutásról, megszerettette velem, nem engedte hogy gyerekes nemtörődömségből lemorzsolódjak.

Bátyám, Zilaci, aki egy időben edzőm is volt az egyesületben, később adott tanácsot, biztatott.

Szüleim, akik megadták azt a lehetőséget, hogy fiatalkoromban úgy és akkor mehettem versenyre, edzőtáborba amikor csak akartam, soha nem volt gond a felszerelés vásárlása, nem kérdőjelezték meg döntéseimet, támogattak.

Gyerekeim, akik visszavittek a tájfutásba, akik ugyanúgy élvezik, mint én.

Erika, akivel lelki társak is vagyunk, egyszerre hülyülünk meg, együtt ötlünk ki jó dolgokat - amiket egyelőre csak ő valósított meg... :D

Nagyus, Taki, Soma, Zoli és jópáran, akikkel edzéseken gyerekként olyan jókat hülyültünk, már kezdés előtt egy órával lementünk, hogy együtt lehessünk.

Paula, Attila kollégáim se hülyeségért nem mennek a szomszédba, se lelkesedésért, motiválásért. Ha éjfélkor Sárváron beszélni akarok bármelyikükkel, csak hívom őket, legfeljebb nem veszik fel. ;)

Máténé Edit, aki az első 12 óráson végig drukkolt nekem, ott szerencsétlenkedtem senkit nem ismerve (öt se), mégis ő volt az egyetlen biztos pont a tömegben.

A 2015/km/év csoportnak, annyi bolondot egy rakáson ritkán találni, ahogy egyre többet megismerek közülük az offline életben, egyre züllök én is. Ők azok, akik megelőzik a kiégést, igazi crazy group.

Márkus Öcsinek, aki önként szívatta meg magát és segített edzéstervben, azóta nem tud levakarni. A felkészülésem homlokegyenest más azóta, nem mellékesen Erikának is segített elég sokat.

Sógornőim (egyik sem az igazán) Erika és Évi, valamint Adri, Ákos, bárki akikkel lehet egy jót futni, beszélgetni. Jellemzően egyedül edzek, de van amikor jól esik egy közös futás, olyankor jó számítani valakire.

A Hód-mentoros futók, akikkel élmény egy verseny, a közös témák, a bandázások.

Anita és Bea, velük sikerül erősítenem annyit, hogy a vázizomzat is bírja, Bea az egész futóstílusomat is megváltoztatta.

És még ott van az a csomó futó, akikkel kerülgetjük egymást egy-egy versenyen, egy intés, egy "Hajrá!", esetleg pár mondat. Akik miatt járok versenyekre. 

Basszus, olyan lett mint egy Oscar-díjátadó, pedig annyi csak az apropó, hogy 34 éve kezdtem el futni...

happy-birthday-and-keep-running-9.png

Címkék: futás tájfutás ultramaraton

12 órás OB a pálya széléről

2016.09.11. 20:13 | KiGab | Szólj hozzá!

Az ultrafutók antiszociális egyedek, akik imádnak magányosan szívni hosszú órákon át, a legjobban annak örülnek, hogyha senki nem szól hozzájuk. Ez is egy vélemény. A valóságban eszméletlenül szociálisak, a kis létszám miatt ráadásul egy rendkívül kicsi és összetartó közösség (viszont egyáltalán nem zárt, kifejezetten befogadó!). Ennek tanúbizonyságát láttam a hétvégén, mikor is egy új szituációba kerülve tölthettem el egy napot velük.

Kezdjük az elején. Erikának őszre két versenye maradt, a 12 óráson én nem terveztem indulni egy októberi hosszú futás miatt (ami közben ugyan elmaradt), így viszont felajánlottam szolgálataimat, mint staff. Ennek fényében ment a felkészülés, nekem erős hetem volt, kis izomlázzal mentem, de végülis csak etetem-itatom, ahhoz nem kell futni, állni is csak ritkán. (Gondolta a költő)

A versenyt nem cizelláltuk túl, egy hajnali öt órás indulással megoldható Velence, így kényelmesen, otthon alhattunk. Reggel felvettük Évit, hétkor már jöttünk le a pályáról, egész korán odaértünk. A versenyközpontban egy terebélyes fűzfa alatt találtunk jó helyet, Badics Attiláék mellett, később Öcsiék is odatelepültek Szilvivel, így garantálva volt egy jó társaságban eltöltendő fél nap. (Nem mellékesen Lubics Szilvi versenyzéséből is többet láttam, mint eddig bármikor. Kiderült, hogy Ő is ember). Andi, Barna szintén odatelepültek, egész nagy kompánia készült a várható kánikula-futamra.

A rajt előtt azért bennem is volt feszültség, meg akartam felelni a ki nem mondott elvárásoknak, feltett szándékom volt Erikát egy jó eredményhez segíteni. A mezőnyt látva várható volt mindkét nemnél a nagy harc, azt hogy közepes eredménnyel dobogóra nincs esély.

14316808_1233504836712432_4867007792947441678_n.jpg

Elindultak, én berendezkedtem egy kényelmes kiszolgáló-üzemmódra. Ezt az első kör végén felülbíráltam, kiderült (és a mellettem lévő asztalnál látottak is megerősítettek ebben), hogy ezt nem lehet egy helyben állva megcsinálni. Előkészíteni, elé menni a futónak, odaadni majd menni vele pár mondat erejéig, közben oda-vissza sprintek, ha valami elmaradt. Durván minden körben egy-kétszáz métert futottam lendületesen (2500 méteres körök voltak). Közben hódoltam bandázási hajlamaimnak, Jociék, Editék, Sziszóék sorjáztak, Öcsit lestem mit csinál. Vittem széket, könyvet, talán ha kétszer leültem egész nap. Pörögtek a percek, órák, ahogy jött a meleg kezdtem adagolni a jeget, ment a hűtés. 

Pár óra elteltével Erikának volt egy kisebb holtpontja, adtam neki a csodás chia magos sütimből, állítása szerint finom, de futás közben ehetetlen. Még szerencse, hogy jártak arra nem futók, az utolsó szálig elfogyott valahogy. Közben adagolva magnézium, só, BCAA terv szerint, jött egy kisebb gyomorprobléma, innentől a malto mellé ment a hígított kóla. Szépen kijöttünk a gödröcskéből, Erika stabilan harmadik, majd második helyen állt, egyenletes tempóban, de lassabban, mint tervezte. Figyelmeztető jel lehetett volna, mikor Sziszó kiállt, mondván elszállt a pulzusa, laktáton fut tötymörögve. Erikán nem volt öv, látszatra könnyedén ment, de ő kívülről lazának tűnik résztáv közben is. 

Az első hat óra elrepült, tettük a dolgunkat mindketten. Közben Évinek is befejeződött a négy órás futam, ugyan vádligörcs miatt hamarabb, kimentem segíteni, de többen is foglalkoztak vele, így én húztam vissza Erikával törődni, nagyon ment a csaj, akkor még megállíthatatlannak tűnt.

Viki megzuhant, majd úgy feltámadt, hogy pillanatok alatt visszajött a körhátrányból, eszméletlen a csaj, többedszerre látom, mekkora szíve van. Reálisan ekkor a harmadik hely nézett ki, erre minden esély megvolt, Csupor Kriszta jött negyediknek körhátránnyal.

Jött viszont nálunk egy nagyobb hullámvölgy. A gyomra rakoncátlankodása mellett elkezdett dagadni a keze, növeltük a sót, ivott, hűtött a maximumon. Helyrejött, de nem ment úgy, mint szokott, nem volt meg az a hangulata Erikának, hogy fejből megoldja. Ehhez hozzájött az iPod lemerülése, lelkileg nagyon rossz periódusban. A következő átfutásánál megkértem Hergót, hogy a sebtében letöltött közös számunkat a telefonomról a mikrofonon keresztül játssza be, jól jött egy kis meghatódás mindkettőnknek. A következő körre összeraktam egy övet és a telefonom, így a Green Day dallamaira kellett kibírni a végéig.

Mindenki várta a hűvöst, mint a Messiást. A nap lement, a hűvösről akkor lett fogalmam, mikor este hétkor kifutottam a pályára géllel és vízzel, hogy minél hamarabb hozzájusson. Másfél km alatt csuromvizes lettem, brutál meleg, pára volt még mindig.

Erika folyamatosan panaszkodott, elkönyveltük "hisztinek", így is álltunk hozzá. Toltam, fenyegettem, kértem, éppen amire szüksége lehetett. Már csak egy óra volt hátra, amikor mentem vele egy kört, megnyugtatott, hogy nyúllal még tud futni, tehát fejben volt gond.

Öt perc alatt összeomlott minden. Ugyan addig is panaszkodott a vádlijára, de az nála üzemszerű működés, így a Perskindol jó megoldásnak tűnt. Most viszont egyszerre elment az ereje, fájt a vádlija és ha futni kezdett felbukott. Próbálta tartani magát, nagyon akart, de már szerintem mindketten tudtuk, hogy ez a hajó elment, egymásnak és nyíltan viszont a világért se vallottuk volna be. Megegyeztünk, hogy megyünk amíg tudunk, a végéig kitartunk. Kérdés nélkül is egyértelmű volt, hogy kettesben maradunk, én nem hagytam magára bármennyire is szabályellenes ez. Kunyeráltam sört, beszélgettünk (leginkább én), toltam-húztam. Tudtam, ha abbahagyja az sokkal nyomorultabb érzés neki, mintha a pályán kap ki. Vérbeli versenyző.

Attilát megfűztem, hogy menjen vele, hátha a környezetváltozás jót tesz. Attila más kommunikációt képviselt, mint én, mentek előttem egy fél körön keresztül, futottak is, végül brutális összeveszés lett a végén. Hálás vagyok, hogy partner volt és megpróbált segíteni. Itt lett végleges, hogy hagyjuk, ekkor mondtuk ki először: ennyi. És itt ment el a dobogó, Kriszta nagyon szépen futott a végén is, őszintén mondhatom, megérdemelten lett dobogós, a következő körben gratuláltunk és szurkoltunk neki.

Mi még sétáltunk egy fél kört, ezzel elértük, hogy Erika maradt negyedik párszáz méter előny maradt az ötödiktől. Csekély vigasz, de mondom: vérbeli versenyző. Fontos.

Vissza már nem tudott jönni a kocsihoz, így lefutottam és kimentem autóval érte, nagyjából átöltözött, mi is összekaptuk magunkat és indultunk haza. Azt hittük vége van, de sajnos Szeged előtt voltunk, mikor kiderült, hogy nem javul az állapota, így kellően megijedve az SBO felé vettük az irányt. Három zacskó finomságot öntöttek bele miután vért vettek és EKG-ra rakták. Már a vérvételkor megvolt a diagnózis: kiszáradás (óránként 1,3 litert adtam neki csak én, plusz amit asztalról vett el). Így dögfáradtan volt lehetőségünk tapasztalatot szerezni az egészségügyben közismert szakember-hiányról. Közel hat órát vártunk, mire egy orvos meg tudta nézni a leleteket. De egyszer minden véget ér, megkaptuk az elbocsátást és utasítást (pihenés) és vége. 

14212598_1234212206641695_6157487970218183654_n.jpg

Konklúzió

Volt/van bennem egy adag önvád. A véleményem szerint ha van kísérő, akkor ő nem csak pincér, hanem átveszi a gondolkodás és felelősség egy részét is a versenyzőtől. A verseny első felében ez jól működött, a második felében mindkettőnket elkapott a gépszíj. Túl sokat figyeltünk a versenyre, nem vettünk tudomást a jelekről. Tudtam, hogy nehéz lesz, de Erika eddigi pályafutásából hihetőnek tűnt egy nyögvenyelős heppiend. A frissítést pedig tanulni kell, nem véletlenül van annyira kevés állandó kísérő és nem véletlen vannak a kialakult csapatok. 

Nekem ez ma nem jött össze, egyszerűen nem hittem el, hogy ennyi folyadék kevés lehet. A motiváló, támogató, lelkesítő és előrelendítő szerepemmel viszont aránylag elégedett vagyok, az a része ment. Erikának gyakorlatilag lassítani is csak akkor kellett, ha ő igényelte, megkapott mindent futva, menet közben. És ez ezen a szinten helyezéseket jelent.

Baromi fárasztó egy 12 órás résztávos edzés, de így is jó buli volt. Valamint ismét rengeteget tanultam Öcsitől, lassan vissza kellene adnom valamit. Legközelebb sütök neki meglepit..

Bár a legközelebbi ultrán már futni fogok. Kivéve ha...

Címkék: futás ultramaraton 12 órás Optivita

Schrödinger futó(macskája)

2016.08.31. 16:42 | KiGab | Szólj hozzá!

Először is ismertetném a kedvenc gondolatkísérletemet

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger-Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, elpusztítva ezzel a macskát. Ha egy óra hosszat magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

schrodinger_macskaja.png

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghal, ki kell nyitni a dobozt.

A fogós kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt? A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

A probléma gyökere: a szuperpozíció elve

A kvantummechanikában szuperpozíciónak nevezik, amikor egy elemi részecske (vagy részecskékből álló rendszer) ún. kevert állapotban van, azaz bizonyos tulajdonságait nem tudjuk egyértelműen. A részecske addig marad ebben, amíg valamilyen módon meg nem állapítjuk, hogy valójában hol és milyen állapotban van. A probléma ott kezdődik, hogy mérés (megfigyelés) hatására a részecske hullámfüggvénye összeomlik és a részecske a lehetséges alap- vagy sajátállapotai egyikébe kerül, legalábbis minden általunk elvégezhető mérés azt mutatja, hogy a részecske egy bizonyos állapotban van.

Fontos megjegyezni, hogy a szuperpozíció (akár a hullámfüggvény) csakis abban az esetben omlik össze, ha mérést végzünk a rendszeren (vagy a rendszert valami külső hatás éri). A mérés eredményének ismerete azonban kényszerűen valamelyik állapotba taszítja az anyagot, ami Schrödingernél döglött vagy élő macskát eredményez, de sosem egyszerre a kettőt.

És itt jutottam el a futáshoz, mi köze is van ennek hozzá(m)?

A Korinthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) után pár pihenős-gondolkodós nap telt el, benne két bűn rossz futással. Értelme kb. semmi, bebizonyosodott, hogy ebből nem tudok feljebb jönni, gyorsultam de nem eleget. Majd egy bő órás telefonos konzultációt követően kitűztem az idény hátralévő idejére az egyetlen normális célt, az 50 km-es OB-t, ahol divatosan szólva "ambíciózus" terveim vannak. Ehhez viszont gyökeresen megváltozott edzésmunka tartozik, olyan elemekkel, amik eddig vagy hiányoztak, vagy esetlegesek voltak.

A hétfői TRX Anitánál fix, ennyi eddig is volt, inkább több, most türtőztetem magam és koncentrálok a futásra. Csütörtökön Bea a stadionban, nem feltétlenül km-gyűjtésről szól, futóiskola, erősítés, de kifejezetten futókra optimalizálva. Ez a két edzés, amit felügyelet alatt végzek, rájuk nyugodt szívvel rábízom magam. ;)

Mellette marad heti egy hosszú, egy közepes egyenletes és egy opcionális nap, pihenő vagy laza futás, ahogy esik.

És van a héten két nap, amikor a stadionban résztávozok. Nem klasszikus ultraedzés, de én se Európát akarom átkocogni, tempót akarok elérni, amihez kell ez a fajta edzésmódszer is. (Ha valakinek ismerős a Yasso 800, az az alapja). Nem mellékesen élvezem, hogy tudok 5 percen belüli ezreket újra futni, évek óta nem ment. Igaz, ehhez olyan pulzusértékek tartoznak, amiket eddig nagy ívben elkerültem.

14117722_1220144648048451_2850132860675722486_n.jpg

Viszont ez hoz-e eredményt 50 km-en? Novemberig nem nyitom ki a dobozt, addig szuperpozícióban leszek, egyszerre lassú és gyors. Addig nincs olyan verseny, ahol ez kiderülne, a 12 órás ugye kimarad, lesz pár tájfutóverseny, de az terep és lényegesen rövidebb. Hosszú felmérőt nem futok, van egy felső időkorlát, aminél hosszabbat nem fogok edzeni az ősszel, egyszóval esély se lesz megnéznem. Persze érezni, sejteni ettől függetlenül lehet, de Velencén minden kiderül...

A magyar Korinthoszon

2016.08.14. 10:53 | KiGab | Szólj hozzá!

Az Olimpia kapott egy hetet, amíg azzal foglalkozhattak az emberek. Utána viszont könyörtelenül jött a nyár hétvégéje (az UB papíron még tavasszal van), mikor is a Deseda ultramaraton és a Korinthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) egyszerre ejtette rabul a mértéktelen futás szerelmeseit. Mi a mediterrán életérzést választottuk, ebben szerepet játszott a rendezőgárda (nem kétlem, hogy a kaposváriak is odateszik magukat, de dönteni kellett).

Három héttel a 12 órás OB előtt Erikának fel se merült az egyéni indulás, nekem a júniusi 5 hét alatt három ultra utáni pihenés miatt nem lett volna normális egyedül, így a Running Parents reaktiválva lett és párosban neveztünk. Két héttel a verseny előttig úgy tűnt jól halad a felkészülés, mikor is egy erdélyi kiruccanás reggelén a kocsiba pakolva előrehajolva maradtam. Ezt követte négy nap túrázás, sátorban alvással súlyosbítva, ami a felkészülést keresztbeverte. Hazaérkezésünk után irány Kata, bízva a csodában, ő Kiszomborra irányított azonnal, így egy héttel a rajt előtt meglátogattuk kedvenc sámánunkat, aki fél óra alatt tudott is adni normális mozgásszabadságot nekünk (Erika is igénybe vette, ha már arra járt). Csak sajnos ezek után a kezelések után három nap nyugi van, így az utolsó héten maradt egy keddi laza a hirtelen felindulásból elkövetett Balaton-parti kiruccanáson, majd csütörtökön egy irampróbálgatós, nemrápihenős fokozó, ahol kiderült, hogy futni tudok de a sebességre vigyázni kell, normális iramnál megfájdul még a derekam, gondolom a kalimpálástól. Szóval 4:30-as maratonra lőttem be magam, edzésnek jó lesz az hangulattal.

A verseny bő kétórányi autózással elérhető, ehhez csak reggel háromkor kellett kelni, hatra már a szekszárdi piacon kerestük a versenyközpontot. Jelentkezés, bandázás, ismerősök keresése, beszélgetések és már indultak is. Nálunk "szokás szerint" Erika kezdett, ez mindig így van, csak egyszer váltunk, ő futja az elejét én a végét. Ez a taktika eddig soha nem jött be ha az eredményeket nézzük, most különösen öngyilkosnak tűnt már előre is, de hát így szoktuk.

13932867_1208735882522661_4470854789683363124_n.jpg

Felhívnám a figyelmet a hölgy "Álmai széldzsekijére"!

Rajt után kiautóztam Keselyűsre, ott lesz a váltás. Leparkoltam, rendezők sehol, kicsit aludtam a kocsiban majd a kocsi mellett az árnyékban. Megismerkedtem Őcsi apukájával, feltankoltam a kulacsokat, bekevertem azt a "szar izót", beszélgettem kicsit Öcsivel (melynek hatására az őszi versenyek módosulnak majd) és már jött is a telefon Erikától, hogy 50 perc múlva érkezik. Ez így tök jó volt, azt tudom, hogy a MÁV példát vehetne róla, ha 50-et ígér, akkor az annyi is lesz, így be tudtam melegíteni, fel tudtam készülni normálisan.

13939560_1208861705843412_4733290434646354361_n.jpg

10:30-kor váltottunk és nekiindultam a napsütötte gátnak. Hamar utolértem Kozma Zsoltit, aki egészségügyi problémák miatt belassult, sőt futni se nagyon tudott. Kicsit jött velem, beszélgettünk, majd elhúzott, pontosabban én lemaradtam, hihetetlen számot csipogott be az első km-re az órám, lelassítottam. De kis idő múlva Zsolt újra gyalogolt, lehagytam, újra futott utolért. Ezt Bajáig csináltuk, ott magához tért és faképnél hagyott. Közben elhangzott az "Ultrát nem adunk fel - kivéve az UB-t" mondat, ami rám már tavaly óta nem érvényes...

Kicsit beszélgettem Sziszóval, aki erre a versenyre készülve lesérült és most kerékpárral kísért valakit, csak tippem van, mert Mikivel és Tündével együtt olyanok voltak, mint fizetett hangulatfelelősök, cikáztak a futók közt, poénkodtak, beszélgettek. (Jó, tudom a nemíromlenevű duót kísérték)

Játék a számokkal, avagy használjuk ki az órám képességeit. A derekam miatt nem tudtam normálisan futni (haha, mintha máskor igen!), rövidebbeket léptem a szokásosnál. Ez óra szerint a normál 1,0-1,05 m helyett 0,9 m-t jelentett. Mint kiderült, ez jó a deréknak, de rossz a combnak, félmaraton után teljesen beállt. Persze ebben ludas lehet az is, hogy az iram miatt, hogy tartsam, a lépésfrekvenciám lényegesen magasabb volt (175-ös átlag), mint egyébként. Emiatt vagy ettől függetlenül a pulzusom is végig magas volt, a CardioControl szerint 157-es a laktátküszöböm (elég alacsony fordulatszámon üzemelek, nyugalmi pulzus 52-54, edzés előtt mikor felveszem a pulzuspántot 70 körül van), ehhez képest most 152-es átlagom lett 40 km-en, többször kikandikált 160 fölé. Ultrát 135-ön, normális, közepes futást 145-ön futok, 150 fölé csak a tempófutásokkor engedem. Gondolom minden összefügg mindennel, érdemes lehet figyelnem erre is.

A frissítő után felkanyarodtunk a bőrgyógyászok-álma hídra. A kerékpárúton takaros púposodások voltak elég sűrűn és ennek hangsúlyozására ezeket a pattanásokat pirosra festették. Gusztusos kis mű lett.

A híd után a Duna bal partján futottunk, azt tudtam, hogy a bajai Türr István hídig itt megyünk, ami azért még messzebb van.

Napi tudományos rovat:

A bajai születésű Türr István volt a Korinthoszi-csatorna építésének egyik szervezője, ezzel is kötődést biztosítva a Spartathlon korinthoszi résztávja és a Korinthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) versenyek közt.

A Duna-töltés kb. annyira volt mozgalmas, mint a HTMV bármelyik szakasza. Vagy mint kívülállóként nézni egy magyar bajnoki focimeccset. Ezen rengeteget tudtak a frissítőpontok (mai divatos nevükön: Pokestop-ok) javítani, élmény volt minden fehér sátor, nem véletlen, hogy összességében negyedórát elvesztegettem náluk, de ezt bánom a legkevésbé. Sajnos nincs Pokestop pokemon nélkül, meg is jelentek, de szerencsére csak kevesen. Itt nem kék denevérek, sárga elefántok meg partisapkás kukacok voltak, helyettük körömnyi böglyök sorjáztak elő. Egy minimum CP500-as olyat mart belém, hogy reflexből összerándultam, a derekam jelezte is, hogy ezt ne tegyem. Innentől már nem is ment, fájt annyira, hogy elvegye a kedvem a futkározástól.

Magának mi Baja? Nekem egy csipetnyi civilizáció, ahol nem csak futók, kísérők és segítők vannak, hanem muglik is. A sziget előtt parti sétány, ezt a részét Bajának még nem ismertem, szép nagyon. Az éttermek felett futni nyálcsorgató, halászlé, rántotthús és pizza illata kering, nincs nálam pénz, így megyek tovább.

Erikával találkozunk, eddig csak telefonon beszéltünk a nap folyamán, talált magának társat a várakozásban, nem unatkozott szerencsére. Valaki bekiabálja, hogy már csak 10,5 km. Köszi! Tudom! 'nyád!

Gyaloghídon át egy másik szigetre, meredek, megmásszuk a bajai havasokat. Túloldalon párszáz méter után kavicsos erdei út, a kanyar elég jól fel van festve, oszlopra, karóra, kavicsra, mindenhova sárga nyilak kerültek. Utána viszont hosszú-hosszú ideig semmi, el is bizonytalanodom, hogy jó helyen vagyok-e? Nem emlékszem kereszteződésre, de attól még lehetett, én meg itt bóklászok egy Baja melletti szigeten, ahol ki tudja mik élnek. Pár km múlva futó, megelőz, akkor jó az irány. Még egyszer bizonytalanodtam el, az utolsó frissítő előtti elágazásnál, de ez gyorsan korrigálva lett. A kiírás szerint a Futrinka utcában járunk, egy ház előtt bográcsban halászlé készül. Poénból megkérdezem a gazdát, hogy megkóstolhatom-e, olyan finom az illata, de lekoptatott, hogy még messze nincs kész, íze még nem jó. Mondjuk én a szegedi halászlét szeretem, bár ettem már Baján is finomat, csak abba tettek spagettit is, azt meg hogy? 

A cél előtt Erika elémjött, hogy együtt fussunk be, elkezdett szökdécselni, mutatva milyen friss, én se hagytam magam és egyáltalán nem kecses, de egy kergemarhakóros bakkecske ugrálásával értünk be. Szépek lehettünk.

13935057_1209035515826031_7859080296469306670_n.jpg

A végére is maradt ámulnivaló a segítőkön. Célbaérés után a kezembe nyomtak kétezer forintot, hogy visszaadták a chip kaukciót. Úgy vették le a csuklómról, hogy észre sem vettem. Gyorsan megnéztem, hogy az órám és telefonom megvan-e, szerencsére a kleptománia nem öltött kóros méretet.

Kaja, majd megköszönve a versenyt Öcsiéknek alapos búcsúzkodás után irány haza. Abban megegyeztünk, hogy ez jó volt versenynek, edzésnek és közösségi élménynek is. Még sok ilyet kívánok!

Szerintem mi jövőre is betervezzük a Korinthosz.hu-t (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu).

UltrabalatoNN - a finálé

2016.06.21. 13:55 | KiGab | Szólj hozzá!

Megint Balaton - vagy még mindig. 

Az UB után, bár élveztem és összességében pozitív élménnyel jöttem haza maradt bennem tüske. Valahol elrontottam a frissítést, a hűtést vagy a taktikát. A felkészülést is talán. Egyszóval volt baj bőven, amit tetézett a sok "Ez is szép eredmény!" gratuláció. A véleményem az, hogy 120 km-t egy 120 km-es versenyen kell futni, itt 220 a célvonal, így ez kudarc, akárhogy is nézzük. Miután pár napot remekül elvoltam az önsajnálattal (szerencse, hogy már hétfőtől dolgoztam, így nem tudtam egész nap sajnálni magam) felvetettem Öcsinek, hogy szerinte mekkora hülyeség visszamenni és befejezni. Én lepődtem meg a legjobban, hogy nem tartotta annak, sőt a későbbre felvázolt tervemet is teljesíthetőnek minősítette. Ez sokat segített, így Erikát már kész tények elé állítottam, hogy három hét múlva megyünk vissza. Esküszöm, még örült is neki!

Edit, Gabi és Ákos jelezték, hogy OK, eljönnek és együtt befejezzük, sajnos közben a két fiú tanulmányok, munka és a magyar labdarúgó válogatott szereplése miatt nem vállalta az újabb tortúrát, így egy kicsit billegett a dolog, de Erika megmentett, hogy átszervezve a hetét elkísért, hosszú idő után újra ő lett a kísérőm.

A három hét gyorsan eltelt, kipihentem az UB-t, majd szépen végigcsináltam az ultrák előtti 10 nap rituáléját, Ez most már rutinszerű. Miután nem verseny, "csak" egy sima közel 100 km-es futás, így nem volt meg a mentális ráhangolódás, vártam, de nem izgultam. Kicsit hiányzott az a gyomortájéki feszítő érzés, az olyan jó...

Szombat délután kicsit késve indultunk, Edit Pesten csatlakozott, vele mentünk Vonyarcvashegyre tovább, megkeresve AZT a fát a Lido előtt. Miután végig csúszásban voltunk, így csak este 8 előtt egy kicsivel indultam el, gyakorlatilag a kocsiból kiszállva, gyorsan átöltözve, még nagy búcsúzkodás se volt, ha a boltba ugrok le tejért nagyobb esemény sokszor. Úgy voltam vele, majd menet közben bemelegítek, haladjak és érjek sötétedésre Balatonberénybe, még világosban akartam a kietlen kanyart megfutni.

13467759_1633442936946272_1740371249_o.jpg

13499458_1633442920279607_1698233112_o.jpg

Gyenesdiáson éktelen üvöltözés tudatta, hogy az EB-n valami nagyon jó dolog történhetett, később Keszthelyen is őrjöngő drukkerek hajoltak ki derékig az autókból, Erikáéktól tudtam meg, hogy 1:1 lett az izlandiakkal, elvileg továbbjutott a magyar válogatott. Én pedig itt elhagytam a civilizációt.

Fenékpuszta után szürkült, tavaly itt sápítoztam sógornőmnek, hogy milyen vacak, idióták a bringások, utálom az egészet. Most tökegyedül, jó tempóban elvoltam, Zsuzsi hívott, hogy lejöjjenek-e kísérni, ha gondolom szívesen kocsiba ülnek. Ez szép gesztus, amit nem fogadhattam el, bocsi!

Fejlámpa a csajoknál, ők sehol és egyre sötétebb van. A lehető leggyorsabb tempóban megyek, a világosabb részeket kifejezetten erősen megnyomva, az árnyékosabb szakaszokon óvatosan, de igyekezve hiszen ha itt rámsötétedik az nem lesz komfortos. És lőn csoda, nem kellett elmennem Berényig, a kísérők gondolatolvasók és elém jöttek, így pont jókor kapom meg a homlokomra a fényt. Ennek örömére be is lassulok, kivagyok mint liba, csurom víz mindenem, innen megyek tovább alacsony pulzussal.

Fonyód környékén volt az első és egyetlen nagyobb megborulásom. Egyedül akartam befejezni, így tudtam, hogy magányos leszek, de ezt más előtte gondolni és más megélni. A sötétség, az egyedüllét a fáradtsággal együtt, mint egy harang rámzuhant és mikor egy frissítésnél találkoztam a lányokkal egy jó tíz percre maradtam beszélgetni. Később valamikor Erika be is állt mellém futni, de nem raboltam el Edit mellől sokáig.

Paulát nem hívtam most, megcsináltam a beszélgetésünket egyedül is. Mennyire rossz egy tízes skálán? Kiderült, hogy sokkal jobban vagyok, mint várható volt, a gyomrom rakoncátlankodott, de a főtt krumpli - bár nem kívántam - csodát tett, most a maltodextryn is bennmaradt, ment be magnézium, só, anyagcsere zavarok se voltak még, egyszóval kaptam egy jó minősítést magamtól és mentem tovább. Futókám is rendben, kedvem és erőm is volt futni, akkor menjünk!

Az éjszaka egyetlen eseménye, ami úgy érzem hosszútávon megoldhatja a problémáimat Boglár előtt jött el. Épp egy kis utcácskában futottam a felezővonalon, ott nem lejtett semerre az út, rajtam kívül senki nem járt a hajnali Balaton-parton, mikor lelassított mellettem egy rendőrautó és érdeklődve kérdezte, miért is itt és most futok. Kocogás közbeni beszélgetésünk így nézett ki:

[...]
- És hová fut?
- Aligára (elgondolkodó, kicsit furcsálló csend)
- Mióta fut? Honnan indult?
- Vonyarcvashegyről, tegnap este. (sokatmondó összenézés, fejben térkép lapozgatás)
- Végülis... Jogában áll hülyének lenni!
És rendőrautó gázt ad...

Nem hiszem, hogy sokan kaptak eddig erre hatósági jóváhagyást!

Lelle után jött el az első mumus, az eltévedés. Elég jól követhető volt addig az útvonal, főleg az aszfaltra festett nyilak és a fényvisszaverő matricák segítettek. Persze közben néztem a térképet is, figyeltem, hogy az UB útvonalán menjek. Itt viszont elnéztem és tévedésből a vasút mellett maradtam, az autóknak javasolt úton, ahol az égegyadta világon semmi és senki nem volt. Csak koromsötét, kietlen aszfaltcsík. Erikáékat pedig már nem láttam háromnegyed órája, innivalóm fogytán. Telefon a kocsihoz, merre vagytok? Kiderült, hogy Lellén elkerültük egymást, ők még mindig várnak rám a bulinegyed mellett. Gyorsan jönnek utánam, de ők is eltévedtek, így csak sokára talizunk, itt szólnak, hogy én se a normál úton megyek. A következő váltópont helyén térek rá a helyes útra.

Innentől viszont folyamatos a bizonytalankodás. Már azt is eltévesztem, hogy hol tartok, a 180-as tábla felfestett hűlt helyéig totál sötétség honol a fejemben, nem megy a tájékozódás. Szeles parti sétányokon futok, a hajnali horgászok már gyülekeznek, kölcsönösen érdeklődve szemléljük a másik fajhoz tartozó csodabogarat. Ők engem, én őket.

Balatonföldváron, ahol tavaly egy körhinta mellett üldögéltem és vártam Erikát, hogy gatyába rázzon (vagy legalább fusson helyettem) újra ott találom azt a körhintát. Jajj, az emlékek... Itt egy gusztustalan emelkedő, becsületből megfutom, majd az aluljáró után látom, hogy még van felfelé. 'nyád! Akkor séta, pedig nem kellett volna.

Közben hajnalodik, újra világos, madárcsicsergés, végre levethetem a fejlámpát, már teljesen összenyomta a fejem úgy érzem. Jön Szántód, megint rossz irányba fordulok, de csak párszáz méter és helyrerakom magam. Már rutinos vagyok ebben. Az autós kemping melletti járda futhatatlan, göcsörtös vacak. Akkor tempós gyaloglás, az egész úton ez az egyetlen hosszabb szakasz, ahol nem futok. Zamárdiban a strandon kavics a cipőbe, csak a hangulat miatt. De már világos van és embereket látok magam körül! Élő, mozgó, józan embereket! 

Pár km és rámszakad a meleg. Már keresem az árnyékot az út szélén, megkapom a sapkám és növelem a folyadékot. Ezzel átvészelem Siófokig, ami előtt még egyszer eltévedek, utólag kiderült, hogy utoljára. Persze itt is elkerültük egymást a csajokkal, de Edit gyorsan megoldotta. Kíváncsi vagyok, a KRESZ-t hányszor kezelte a hétvége során rugalmasan?

A Sió felett a felüljárón a lépcsők már nem estek jól. Na jó, kifejezetten rosszul estek. Utána baromi hosszú, soha véget nem érő járda nélküli utca, aminek a végén ott a váltópont, ahonnan Erikával már együtt mentünk. De oda el kellene jutni. A poén, hogy úgy egyébként élveztem, futottam, énekeltem, jó volt, de már vártam a végét. Még tizenvalahány km!

8 km-el a vége előtt két lépés alatt megfájdult a bal csípőm, de nagyon. Az egész éjszaka annak a szellemében telt, hogy a sérülésmentesség fontosabb bárminél, egy biztonsági futás volt a cél. Erre a legvégén jött a krach. Erika beállt mellém, így beszélgettünk és többnyire futottunk, nem nagyon engedett lazulást, kiírt egy célidőt, amit teljesítenem kellett. Totál reménytelennek tűnt, erre az utolsó váltópontnál gyors fejszámolás, hogy 8 percesekkel meglehet. Még az is belefért, hogy a Club Aliga bejáratánál beszéljünk a portással, hogy engedélyünk van bemenni, ugyan álljon félre.

A sorompó utáni rész maga a megvalósult álom. Nincs UB, a kutyát nem érdekeltem, nem értették mit futkározok ott, minek kerülgetek a járdán és miért futok egy kört a füvön. Én tudtam.

500 óra és 29 perccel a szintidő lejárta után csak beértem Aligára.

13499624_1633435546947011_746007586_o.jpg

Konklúzió:

Első próbálkozásom volt májusban egyéniben, de szerintem így még egyszer nem fogom csinálni. Most ez nagyon kellett, hihetetlenül boldog vagyok, hogy befejeztem, ezzel lett biztos a jövő évi indulásom. Az ilyen önálló, egyedüli futás viszont megfoszt pont attól a közösségtől, akik miatt szeretek versenyre járni. Mondjuk így legalább kiderült, hogy szeretek futni is, na meg három hét regeneráció is elég lehet. Ennek ellenére továbbra sem preferálom a pihenés nélküli életet, két ultra közt ennyi idő nekem kevés, inkább fejben, mint fizikailag. (Pedig majdnem PB-t futottam!). Két nappal később már nincs csak izom-merevség, a derekam, térdem rendben, már a futócipőre is mosolygok újra.

Editben rátaláltam egy szuper ultra-kísérőre, Erikáról pedig már tudtam mire képes, ha egyszer öreg lesz és nem fog futni, nagyszerű kísérője lesz az unokáknak!

És hát, ha valaki szerint ez nem normális dolog, akkor közölném, nekem hatóság által engedélyezett jogom, hogy hülye legyek!

Címkék: ultramaraton Ultrabalaton 100 km

UltrabalatoNN újratöltve

2016.05.30. 20:15 | KiGab | Szólj hozzá!

Úgy vártam ezt a versenyt, mint a Karácsonyt. Egy éve, mikor még csak az első UB-n a tésztapartin voltunk túl és a megnyitón felálltak az egyéni indulók, mi pedig percekig tapsoltuk őket, akkor eldöntöttük, hogy jövőre egyéniben jövünk. Másnap a párosunk körbefutott, így elkezdődött a visszaszámlálás.

Közben a névadó szponzor - ha már úgyis ott dolgozom - bekebelezett mindkettőnket, így hivatalosan az NN Biztosító színeiben neveztünk és indultunk el. Ez járt pár nem várt körülménnyel is a versenyen.

Sárvár után volt ugye a Borvidék, ahol nem futottuk szét magunkat, így megint sikerült - Márkus Öcsi útmutatását precízen betartva! - ráhangolódni, felkészülni. Az utolsó napok legfontosabb eseménye a szörfös, UV (nem UB!) álló hosszú ujjú felső vásárlása volt, amit a várható kora tavaszias időre való tekintettel vettem.

Kísérőim a végén kialakultak, adott volt Ákos, az első perctől egyértelmű volt, hogy ő jön, melléje csapódott Gabi, elsősorban a hazajövetelünk biztosítására, de végigkísért a pályán is, valamint a cégnél Edit jelentkezett, hogy autós egyéni kísérőként debütál. Így háromfős delegáció tervezett velem indulni, ráadásul lett bringa is, így végig lett kétkerekű kíséretem, hurrá!

Péntek megérkezés, szembesültem a Club Aliga rugalmasságával és kedvességével (irónikus szmájli), majd ejtőzés a parton árnyékban, a szobában, tésztapartin. Kikészítettük a szombati rajtcuccunkat, majd a többit beraktuk a kísérő kocsiba, amit az előre elkészített Hajrá apa felirattal kidekoráltak kísérőim. A napunkat egy-két apróság zavarta csak meg, ez pedig az NN részéről áradó figyelem. Fotós, videós, csinálj így-csinálj úgy, de megértem, nem azért szponzorál versenyt, fizeti a nevezést hogy csak nekem legyen jó. Ráadásul mindezt tök kedvesen tették. A végén mindenkinek az volt a véleménye a csapatból, hogy szeretne az NN-hez jönni dolgozni. 

Este tízkor végre sikerült lefeküdni, elaludni kicsit később, az Erika felől érkező "Te se tudsz aludni?" kérdések hátráltatták az agyam kikapcsolását. Kb. 5 percnek tűnő alvás után reggel 3:30-kor ébresztő, reggeli, öltözés, kipakolás, ötkor már a rajtnál voltunk. Bemelegíteni mindketten kifutottunk a világból, ugyanis a fotós és a videós is felébredt.

13307500_1156371394425777_1340051941557911298_n.jpg

5:30, végre rajt. Lufi nincs, régen volt, most zene van, kurjongatások, csomó kolléga, szurkolás, én meg reménykedve keresek valakit, akivel tudom, hogy egy az iramunk. Még az emelkedőn meg is szólít Barna, így még nem örültem neki, össze is verődünk menjünk együtt. Eseménytelen kocogás az első váltópontig, Barnával el-elszakadunk egymástól (neki meg a gatyája szakadozik), már látszik, hogy kivel azonos a tempónk. 

Gabi mellettem - előttem - mögöttem teker, az előzetes terv szerint adagolja belém az üzemanyagot, kiegészítőket. Minden klappol, repülnek a kilométerek. 2:20-as félmaraton után kerek ötórás maraton. Hát igen, nem az élmezőnnyel futok, valaki megjegyzi, hogy ez a halálzóna. 43 km-nél bő óra előnyünk volt a szintidőhöz, nem éreztem vészesen lassúnak, de tény, hogy Erikáék itt repültek még.

Tihanyt elhagyva ráfordultunk az első emelkedőre. Sapka már egy ideje rajtam volt, ahogy jött fel a nap megkaptam, majd folyamatosan a jeget is. Felvettem a vadiúj felsőmet is, így a kényes helyek a naptól el lettek rejtve. Rohadt meleg lett. Nem tudom mikor, milyen hirtelen, de egyszer csak azt éreztem, hogy figyelni kell rá, baj lehet belőle. Az ivást eddig se vettem félvállról, innentől sapka, nyakvédő mindig vizes, minden asztalról ittam plusz a malto és ami a biciklin volt.

6 óra/50 km. Még ez se gáz, mehetünk. Ezen a részen hullámos a pálya, így lefele futás, már-már jó tempóban, felfele tempós gyaloglás. Egyedül, de nem magányosan. Megismerkedtem Dragossal, a román ultrással, aki biztatott, hogy éjjel jobb lesz. Mindezt délben. Közben azért azt hiszem tanultam pár román káromkodást is.

69 km-ig simán élveztem. Buli volt, tűrhetően ment, a holtpontokat tudtam kezelni, bizakodó voltam. A zánkai tábor előtt egy útmenti veteményesbe egy számomra is hirtelen jövő hányást engedtem bele, a háza előtt szurkoló házigazda teljes megrökönyödésére. Így ő nem is tudta kellőképpen értékelni, hogy életemben először az orromon át hánytam. (Bár állítólag ezt többen is meg tudják csinálni). A poén, hogy jobb lett, innen tudtam normálisan futni síkon is, mikor a volt Úttörőtáborhoz értünk már egész jól voltam, csak kicsit volt diszkomfortos.

13313721_1034663683247380_1736341993_o.jpg

Fel Zánkára egyszer csak Attila került mögém, váltóban lefutotta a saját etapját, majd megkeresett és beállt egy kicsit beszélgetni. Nagyon jól esett, még ha nem is látszódott rajtam. Itt került elő kedvenc fotósunk is, aki a tetszési indexén rontott sokat, azzal hogy mosolyogva közölte, a táblánál fussam meg az emelkedőt a fénykép kedvéért. Közvetlen életveszélyben forgott szegény.

A fiúk szóltak, hogy Barna itt van előttem két percre, üzeni hogy érjem utol és hagyjuk itt az egészet a g..ibe. Zánkán utol is értem Dragossal és Deák Lacival együtt, itt Laci kísérője szólt, hogy beszéljek vele, de csak annyi volt a közlendő, hogy napszúrást kapott, kiszáll. Utólag gondolkodtam el, lehet hogy rá lehetett volna beszélni Köveskálra, de elborzadva gondolt arra a napsütötte 5 km-re, ami addig van. Így hármasban indultunk útnak
, én kifejezetten felfrissülve. Dragos elhúzott, a palinak érdekes taktikája volt, a lefeléket gyalogolta, az emelkedőket kocogta.

Salföldön nagy eseményre ébredt a falu a délutáni szunyókálásból, végre sikerült pisilnem. Igazi NN-esként nem csak a vérem, a vizeletem is sötét narancssárga, ami itt az álmoskönyv szerint nem jó. Ekkor már változtattunk a frissítésen, gyors kapcsolat kiépítése Öcsivel, aki eldobatta a "szar izót", víz, kenyér, ropi esetleg kis kóla. Meg sótabletta ezerrel. Sóval mentünk tovább.

A Varga pincészet előtt lefeküdtem a bicikliút mellé a jó hűvös aszfaltra tíz percre, erre kijött egy öreg az egyik mellékutcából, hogy van neki könyékig érő (mutatta) szikéje, szívesen megműt. Majd leült mellém. Gyorsan feltápászkodtam, majd Ákossal együtt tovalibbentünk.

Vargáék előtt kompressziós szárat vettem, zoknicsere és összeverődtem két Andival és Timivel, két női egyéni indulóval. Együtt megtámadtuk a pincészetet, le csak én mentem, úgy voltam vele rosszabb nem lehet, ott legalább hűvös van.

A badacsonyi szőlőknél, valahol 100 km magasságában az egyik frissítőpont személyzete, mint egy helyi érdekességet mutatott egy francia pasit, aki állítólag már három órája ül mozdulatlanul az egyik kempingszékükön és nem tudják mit akar. Miután így megismertük a badacsonyi unikornist mentünk is tovább, lámpa kellett lassan, siettünk, hogy mire sötétedik odaérjünk a frissítőhöz.

Kietlen bicikliút a fák között, majd a főút mellett. A szigligeti elágazásnál jó ötletnek tűnt egy laza fejessel eldőlni az útpadkára, majd ha már úgyis ott vagyok kegyetlenül fázni. Az az igazi fogvacogtató fázás. Telefon a fiúknak a kocsiba (Ekkor épp Edit volt a gardedam), hogy lázmérő, téli futócucc rendel! Jöttek is, láz nuku, felöltöztem és mentem tovább.

Györök előtt megkaptam a nap egyik ajándékát, Tamás kocog felém a sötétben. Basszus, miattam! Mentünk egymás mellett, mondta a szövegét, adta a tanácsokat, kérdezgetett, szó szerint tolt egyre tovább. Vele még tudtam futni...

Egy nagyobb megállás még volt a töksötét balatoni éjszakában, azért sikerült továbbmenni, mert közölte Tamás, hogy úgysem tud bejönni ide értem autó, menjek csak előre. Fogtam a fiúk vállát, úgy legalább egyenesen haladtam. Majd Vonyarcvashegyen a Lido előtt kaptam félóra pihenőt a pokrócon, lefeküdtem. Mikor felébredtem már Aligán voltunk a szállodában, egy matracon. A fiúk rendesek voltak, képbe helyeztek és elmesélték mi is történt éjfél és hajnal közt, hogy juttattak vissza. Az a rész valahogy kimaradt...

Hát ennyi volt, százhuszonvalahány km-re voltam jó most. Sokan mondták, hogy ez is nagyszerű, meg más is, meg stb. Ez nekem akkor is csalódás, amit még fel kell dolgoznom. Folytatás a beszámoló legvégén lesz.

Térjünk rá, miért is volt nagyszerű a hétvége!

Volt három nagyszerű kísérőm. A két fiú még csak 24 éves, Gabi soha nem látott még ultrát, Edit tavaly csapatot kísért kocsival, ehhez képest egyénit teljesen más. Mégis zökkenő nélkül megoldottunk mindent, kitalálták a gondolataimat, ott voltak mindig ha kellett, ha arra volt igényem azonnal vették a lapot és magamra hagytak. Nem mellékesen végig élvezték, ennek örülök nagyon, hogy ők is pozitívan értékelték ezt a három napot. Ráadásul többen megjegyezték, milyen jó fej kísérőim vannak, adtak jeget másoknak, biciklit szereltek, szurkoltak. Büszke vagyok rájuk!

Ugyanúgy Zsuzsiékra, akik mikor nálam elkezdődött a hanyatlás próbáltak segíteni, felhívták Öcsit, szóltak, hogy hol lehet jeget kapni, egyszóval a két csapat összedolgozott.

Öcsivel ugyan most nem találkoztam személyesen, telefonon is csak reggel hívtam, amikor már tudtam beszélni, de ő Ákoson keresztül sokat segített abban, hogy Salföldről még eljutottam a Lidoig. Nem elég, hogy a felkészülésben is segít még most is. És mindezt annyira nagylelkűen... aranyból van a szíve!

Nagyszerű futókkal találkozhattam. Itt elsősorban az egyénikre gondolok, mindenki akivel rövidebb-hosszabb időre együtt mentünk igazi futó, olyan akivgy el jó pár szót váltani, kicsit osztozni a sorsban. Idén nem először Barnával voltam a legtöbbet, túl sokat nem szoktunk beszélgetni, de mindig találunk közös témát. Na most se a futásról volt szó!

13324226_1034663846580697_977642629_o.jpg

Ákos szerint arra van Salföld. A háttérben két alkalmi társam sütkérezik

De a gyorsabb csapatokban is rengetegen szurkoltak, minden száz méterre jutott egy buzdítás, egy barátságos hátba veregetés. Az összes induló és engem utolérő ismerős lendített rajtam, amit nem tudok eléggé megköszönni! Előzetes tanácsra hallgatva a rajtszámom végig hátul volt, így az előzők tudták, hogy nem csak úgy poroszkálok, hanem versenyben lévő egyéni futó vagyok. (Lehet, hogy érdemes lenne két rajtszámot kapni az egyéniknek, hogy aki akarja felrakhassa elöl és hátul is, jó érzés ám az elismerés!)

A biciklis kísérők (nem a bringatúrások-azokról általánosságban rosszabb a véleményem) is előzékenyek voltak, kivétel nélkül türelmesen kikerültek és többen kínáltak vízzel, jéggel totál önzetlenül. Tényleg olyan volt, mint egy összetartó közösség.

A váltópontok, frissítők személyzete segítőkész volt, persze nem egyformán, de alap volt a figyelem, nem tudtam olyat kérni amire nem találtak volna megoldást. Igaz, nagy igényeim nem voltak.

És hát a hétvége megkoronázása az volt, mikor vasárnap 10 óra előtt pár perccel Erika teljesítve a 220 km-es kört, befutott a célba. Örömkönnyek, meghatódottság, bennem határtalan büszkeség - pedig nem sok közöm volt hozzá, egész hétvégén külön voltunk, egyszer beszéltünk két percet telefonon. Az eredményhirdetésen megint sikerült meghatódnom. Ezt nem lehet megszokni.

13315604_1175326275845796_4827031097868507872_n.jpg

Fotó: Molnár Ádám / NN

És mi a folytatás?

Első gondolat: soha többet, ez nem nekem való! Sőt ez volt a második, harmadik is. Egészen addig, míg meg nem láttam Zelcsényi Miklós bejegyzését, hogy beért az utolsó egyéni teljesítő. Bekk Csaba (akit személyesen nem ismerek, de tudtommal valamennyire olvassa ezt a blogot) 36 és fél óra alatt körbefutotta a Balatont! Úgy, hogy a végén ő aztán tényleg magára maradt, már nem voltak futók, szurkolók, frissítő. Összeszorult a szívem mikor belegondoltam. Na ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem alig 24 órával az első Soha többet! után, hogy jövőre pedig igen.

13308407_1159744490724350_1050269337437442305_o.jpg

Fotó: Ultrabalaton

Csaba! Köszönöm és szívből gratulálok!

Verseny mindenkinek

2016.05.08. 18:52 | KiGab | Szólj hozzá!

A hétvégén elvesztettük Borvidék-szüzességünket. Azt mondták fájni fog - szerencsére nem így lett. Helyette egy fantasztikus bő napot töltöttünk Szekszárdon, jó társaságban egy olyan rendezvényen, ahol mindenki megtalálta a számítását, akár élete eredményét akarta megfutni, akár az év futófesztiváljára készült, ahol egy brutális bulin vett részt - futócuccban.

A nevezésünk még tavaly megtörtént, mivel személyesen fizettem be Márkus Öcsinél, így akkorra datálódik ismeretségünk. Már eleve az, hogy egy verseny nevezési díjának kifizetése egy órát vett igénybe, mert leültünk és beszélgettünk futásról, kuriózumnak számít, előrevetítette a hozzáállást a szervezők részéről. 

Szálláskeresés közben látszódott, hogy nem hétköznapi verseny, a szállások nagy része már télen elfogyott, a hotelek, panziók MINDEGYIKE tudott a versenyről. Végül a versenyközpont szomszédságában találtunk egy kiadó lakást nagyon jó áron, természetesen itt is egyből vágták mire is megyünk.

A verseny előtt már hetekkel kis csoportunk készült, itt tudtuk, hogy crazy futam lesz, lett csoport egyenpólónk (mondjuk a hivatalos finisher is fantáziadús), de ez a diszkrét rózsaszín mégis férfiasabb, meg nem annyira feltűnő. Mivel Sárvár után két héttel, UB előtt hárommal volt, így a 28 km/760 m szint pont ideálisnak tűnt egy hosszabb futásnak. Mondjuk én mindig ilyenkor szoktam a legrosszabb állapotban lenni, ultrák után két héttel vagyok fizikálisan a mélyponton, de bíztam benne, hogy jó társaságban ez nem lesz gond, majd legfeljebb megyünk kicsit lassabban.

img_20160507_124836.jpg

A rajt egyszerre volt a 4,5, 13, 21 és 28 km-es távoknak, eszméletlen tömeg lepte el a teret, jó hátra álltunk, mire a rajtkapuhoz értünk percek teltek el. Renivel és Jocival akadtunk össze, azt beszéltük, hogy megyünk együtt az elején, aztán majd meglátjuk. Az első négy és félen velünk volt még Reni leánya, Panna is, tök jó fej, be nem állt a szája végig, mikor ő befejezte, maradtunk hárman - meg az a párszáz ember, akikkel kerülgettük egymást. 

Az első, városi szakaszon a frissítések disztingváltak voltak, volt víz, izo - na meg fröccs. Utóbbi sokat volt napon, kifejezetten meleg volt pár helyen, így maradt a vízzel frissítés. Először az első váltópontnál tartottunk nagyobb szünetet (pontosabban: frissítettünk alaposan) itt összeverődött egy laza 10-20 fős társaság, akikkel aztán jó darabig együtt haladtunk, közös volt bennünk hogy asztaltól-asztalig tartott a futás, a felfeléket csak ímmel-ámmal. 

8 km-t elég nehezen értük el. Nem azért, mintha eltévedtünk volna, hanem a távolságot jelző táblát ellopták és a tetteseket csak jóval később értük utol. Nem ők voltak az egyedüliek, gyakorlatilag a verseny szerves része a "Mindenki vigyen haza valami emléket" mozgalom, és nem csak a mozdíthatókat. A kihelyezett motivációs táblák közül pár szimpatikusat mi is lecsavaroztunk (Joci felkészült, volt nála bicska, csavarhúzó. Most már én is a versenycsomagom részévé teszem ezeket), az aszfaltra írt üzenetek és a nagyon magasan kifeszített molinók megúszták.

Valahol a sokadik frissítésnél hármasban maradtunk, innen a már nem annyira szomjas triónk acélosnak nem nevezhető részeredményekkel haladt kitartóan a cél felé, lelkiismeretesen végigkóstolva a szekszárdi borászat remekeit. Meg a pálinkászatokéit is.

img_20160507_173652.jpg

Bevallom, a végén már jól esett, mikor az utolsó emelkedőt magunk mögött hagytuk és bent a városban már normális iramban nyomtuk, kissé sokáig voltunk a pályán, azt hiszem mindegyikünk PW-t (Personal Worst) futott ezen a távon, még az ivással eltöltött időt leszámítva is. Autentikus négykézlábazással értünk célba Jocival (Reni futott, tele volt a keze táblával)

img_20160507_183930.jpg

Ennek a táblának semmi keresnivalója nem volt ott. Viszont ezt a fotót egy napsütötte délutánon még meg kell ismételni!

Beérkezés után gyors fürdés, majd vissza a térre vacsorázni, bandázni, utána a kemény maggal vissza a Bodri pincészetbe, délután itt frissítőpont volt, este after-party. Itt jegyeztem meg Öcsinek, hogy a verseny annyira jó, mint Sárvár, remélem érezte benne a dicséretet. Fergeteges táncos, bulizós éjszaka, majd elindultunk a töksötétben vissza a városba, mivel térerő híján nem tudtam taxit hívni. Párszáz méter múlva viszont ott termett egy a semmiből és ingyen(!) bevitt minket a belvárosba, "Úgyis arra megyek!" mottóval.

img_20160507_222443.jpg

A vasárnapi morning runt kihagytuk sajnos, siettünk haza, de most már tudjuk, hogy jövőre előtte és utána is adjunk ezekre több időt, megéri.

A verseny? Nagyon jó vonalvezetésű pálya, a szintet nem lehet nagyon észrevenni, az emelkedők rövidek és nem túl meredekek, bár nagy mennyiségben azért érezhetőek. Kis szakaszon saras volt, de aszfaltcipőben az sem okozhatott gondot, nem csúszott annyira. A kilátás, a meglátogatott helyek gyönyörűek, én folyamatosan fényképeztem. A helyiek szenzációsak. Nem egyszerűen elviselik a futókat, kivétel nélkül jó fejek, egyik-másik pincénél egy falunapot megszégyenítő kiszolgálás, hangulat volt, a visszafogott nevű "Fuss baszod!" frissítőpont pedig igencsak vendégmarasztaló.

img_20160507_164206.jpg

Van, aki szerint ez megcsúfolása a futásnak, a futóversenynek. Csak jelzem, aki akart itt is versenyezhetett, a feltétel adott volt hozzá, a frissítőknél előbb volt a víz, izo és csak a legvégén az alkohol, lehetett nyomni, menni. Viszont fogadjuk el, hogy van akinek az okoz örömet, ha évente egyszer lila parókában, rózsaszín tütüben ökörködik egyet sok társával együtt, miközben fut. Aki elég toleráns, az el tudta ezt fogadni, én se hülyéztem le azokat, akik egy korty nélkül abszolválták a futamot.

A végére egy személyes élmény:

Mikor Öcsit először az online világban megismertem egy pillanatig szívtelen, lelketlen dögnek gondoltam a megszólalásai miatt. Most már tudom, hogy azért, mert szívét-lelkét ezekbe a versenyekbe teszi. 

Címkék: futás félmaraton Borvidék